Szentlélek vagy Szent Szellem − Nem mindegy!(?)

A katolikus szóhasználat egyértelmű – miért jó ez, és miért mégsem?

Sokszor fordítok egyházi szövegeket szóban és írásban, és rendre szembesülök a harmadik isteni személy megnevezésének nehézségével, mindig akad egy-egy hozzászóló, aki fennakad hol a lélek, hol a szellem szó használatán.

Többféle szemlélet van, a klasszikus görög megközelítés test-szellem-lélek (szóma-pneuma-pszükhé) egységének tekinti az embert, más értelmezés öt réteget különböztet meg: test, érzelmek, értelem, spiritualitás és az ÉN, a szabad akarat székhelye. A Biblia szerint a személynek ez a magva, központja a szív; az élet lehelete a ’nefesh’, amely minden „lelkes” állat sajátja, viszont Isten lehellete, az életető isteni lélek a ’ruah ha kados’. Aki még mélyebb elemzésre kíváncsi, annak ajánlom dr. Kovács Gábor atya remek értekezését.

Ami számomra fejtörést okoz, hogy a magyar szóhasználat – amely eltér a némettől, az angoltól, a latintól és sok más nyelvétől is – jelentős hatással van a gondolkodásunkra is.

A harmadik isteni személyt a legtöbb nyelvben azzal a szóval nevezik meg, amellyel a nem anyagban létező értelmes lényeket is, akiket mi szellemi lényeknek mondunk, tehát az angyalokat, kísérteteket.

A spiritiszták, halottlátók is ilyen lényekkel igyekeznek kapcsolatba lépni – rémisztő módon egyébként gyakran sikerrel, de ez a kérdés külön is megér néhány misét. Mindenesetre a szellem szó ebben az értelemben sokak számára kevéssé kötődik a hithez, Isten ismeretéhez, sokkal inkább a hiedelmek, a babonák világába tartozik.

Másfelől szellemi tevékenység alatt a magyar szóhasználatban az értelmi, racionális gondolkodást értjük: „ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán”, mondja Petőfi – itt a tudásról, az ismeretről van szó, amelyet az emberi értelem képes felfogni. Ide sorolom a szellemességet is, az elme, az értelem játékos vagy virtuóz működését. De beszélünk szellemi áramlatokról, szellemi erőkről – és itt már érintjük a spiritualitást is, hogy mit gondolunk emberről, univerzumról, Istenről.

A magyar lélek szó szintén két különböző területen használatos. Egyfelől a hagyományos keresztény nyelvezetben, már a Károli féle fordításban is, a Szent Lélek száll le pünkösdkor a tanítványokra. Másfelől a pszichológia magyar neve is lélektan, tehát az emberi személy nem anyagi részét is léleknek szokás nevezni, de itt nem határolódik el világosan a psziché, illetve a halhatatlan – Istentől kapott és Istenhez visszatérő – ’lélek’. Ez a halhatatlan rész nem a „lelkivilágunk”, hanem valójában szellemi lény, akárcsak az angyalok. Mégis klasszikusan „Holt lelkekről” beszélünk és azt mondjuk, hogy Jézus a kereszten „kilehelte lelkét”.

Úgy gondolom ezek alapján, hogy jogos és észszerű

az újabb protestáns „Szent Szellem” megnevezés, mert ez világosabban érzékelteti, hogy az anyagi világ fölötti létezőről van szó, aki létrehozója és működtetője az anyagnak.

Ugyanakkor ezt a kifejezést megterheli sok fájdalmas tapasztalat, ezért érzelmileg nehezen fogadható el számomra is, ahogy sok más testvérem számára is. Nem szeretném tehát a megörökölt, megszokott Szentlélek kifejezést megváltoztatni, de sokszor érzem kényszerítve magam, hogy felhívjam a figyelmet a szellemi világ valóságára, és a lelkivilágtól minőségileg különböző mivoltára, mert úgy érzékelem, hogy zavart okoz, ha a lelki, illetve a szellemi jelenségeket összekeverjük.

Ahogy a szellemes nem rokonértelmű a lelkessel, és egészen más dolog a szellemgyógyászat meg a lélekgyógyászat, ugyanígy nem mindegy, hogy szellemi vagy lelki harcot vívunk, szellemi vagy lelki táplálékot keresünk a gyülekezeteinkben, közösségeinkben, és nem mindegy, hogy a szavaink milyen belső képeket idéznek fel bennünk.

Ha azért járunk gyülekezetbe, templomba, mert azt várjuk a lelkész(!)-től, hogy a lelkünket pátyolgassa, akkor lemaradunk a pünkösdi lélekáradásról. Ezek után nem csoda, ha nem értjük, minek a sok remek pszichológus és mentálhigiénés szakember mellé még a papság, a vallás, meg miegymás. De Jézus azt mondja János evangéliumában: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt

még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek” – ezt a Szentlélek cselekszi bennünk,

aki épp azután jött el, hogy Jézus visszatért az Atyához, de nem a lelkierőnk által, hanem szellemi hatalommal. Ha azonban a szellemünket elaltatjuk, illetve fölébredni sem engedjük, akkor nem történnek jelek és csodák, amelyek tanúskodnának Jézus titokzatos testének, az Egyháznak életerejéről, hovatovább létjogosultságáról. Nem egy embert az tart távol a hittől, hogy mi, keresztények nemhogy Jézusénál nagyobb, de még kicsi jézusi műveket is csak igen ritkán viszünk végbe, ehelyett azzal áltatjuk magunkat, hogy a csodák, a nyelveken szólás, a gyógyulás és a szabadulás csak az ősegyházé volt, ma már ilyen nincs. Ha mégis van, azt sokan bizalmatlanul, gyanakvással figyelik. Ezért nagyon fontos, hogy kire-mire is gondolunk Pünkösdkor, bérmálásokon, Szentháromság vasárnapján, vagy minden keresztvetésnél, amikor a Szentlelket emlegetjük.

A szavaink persze úgyis elégtelenek Isten titkaihoz, hiszen a harmadik isteni személy nem tűz, nem galamb és nem szél, nem is energia vagy virtuális valóság, hanem személy, aki áttüzesíti a szívünket és szelíd, aki magával ragad és türelmes, aki erőt ad és békességet, aki mindenütt jelen van és megfoghatatlan, nélküle nincs létezés, és őt megtapasztalni gyönyörűség, mert

megújít, örömmel tölt el, új énekre tanít és táncra perdít – leírhatatlan és nélkülözhetetlen!

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.