Nem szükséges rózsaszín szemüveg ahhoz, hogy az életünkre telepedett nehézségekben felfedezzük a személyes megújulás lehetőségét.
Ne szépítsük: dráma van. Sokkal jobb helyzetben vagyunk mi, magyarok azoknál, mint akikre bombák hullanak, akikre naponta lőnek, akiket olyan háborúba soroznak be – sodornak bele – kényszerrel, amivel messze nem értenek egyet – de ez csak viszonylagos béke. Az eddigi, többnyire hatalmi érdekből kreált látszatellenségek után elérkezett az igazi küzdelem ideje: veszélyben a gáz utánpótlása, egyre értéktelenebb a fizetés. Az állampolgárok juttatásait a kanyarban előzik a bolti árak, a szolgáltatások díjai, az üzemanyag esetében pedig örülhetünk, hogy egyáltalán még van a kúton – lassan mindegy, mennyiért. Ehhez képest az évek óta zajló permanens gyűlöletkeltés, közbeszédbeli marakodás szinte háttérzajjá puhul, a pedagógus- és más közszolgálati fizetések rendezetlenségének erkölcstelen volta közmondásos valósággá érdektelenedik.
Ilyen körülmények közepette nem nyújt békét a szívnek, ha egyre ismételgetjük, hogy minden rosszban van valami jó. Az már sokkal hasznosabb, ha leásunk a felfoghatatlannak tűnő mértékű problémahalmaz gyökeréig – ott ugyanis nem csupán arra a kérdésre kaphatunk választ, hogy miért történik ez velünk, hanem azzal is szembesülhetünk, hogy hogyan (nem) kellene élnünk, gondolkodnunk, cselekednünk a továbbiakban. Ennek kapcsán 5 olyan értékre kívánok rámutatni, amiben megerősödhetünk, ha nem önmagában a problémára, hanem a megoldásra fókuszálunk.
1. Hálás szív
A családunkban minden este hálakörrel zárjuk a napot. Ez azt jelenti, hogy lefekvés, esti mese környékén kivétel nélkül mindig elhangzik a „Ma miért adsz hálát?” kérdés. Egyetlen örömforrást mondani nem ér, alapvető elvárás a többes szám, a felsorolás. Nem azért vezettük be ezt a szokást, mert pozitivista, nehézségtagadó szemléletre kívánjuk nevelni a fiainkat. Az a célunk, hogy a mindenkor figyelmünk előterébe tolakodó negatívumokkal szemben képzeletbeli láthatósági mellényt adjunk annak a sok jónak, ami szintén velünk történik, de kevésbé hajlunk ennek felismerésére.
Ugyanezen szemlélet „nagyban”, felnőtt szemmel is működik. Még ebben a rendkívül kiszolgáltatott, bizonytalanságok tömegét magával hozó életállapotunkban is tisztogathatjuk a látásunkat, hogy minél több jót, értéket, ajándékot fedezzünk fel. Amikor például azt számolgatjuk, hogy hány fokosra hangoljuk idén télen a termosztátot, tudunk-e köszönetet mondani azért, hogy eddig ezzel nem igazán kellett foglalkoznunk, mert többségünknek alighanem belefért, hogy e téren komfortosan éljünk? Tudunk-e hálát adni azért, amink akkor is megmarad, ha drágul a kenyér: egészség, barátok, munkahely, kikapcsolódási lehetőségek…?
2. A találkozás kultúrájának gyakorlása
A járványhelyzet ha nem is előhozta, de felerősítette az individualizálódás folyamatát. Megtanultunk távolságot tartani, számos dolgot mások segítsége nélkül megoldani. Ez önmagában nem rossz, mégis olyan láthatatlan falakat emel közénk, amelyek meglétéhez veszélyes lenne hozzászokni. Vajon nem zártuk-e be magunkat, szeretteinket az ingatlanjainkba, az autóinkba. A tudósok, orvosok, jóakaratú döntéshozók erőfeszítéseinek köszönhetően újra láthatjuk egymást, sőt alkalmas esetben járhat újra ölelés, kézfogás, de leginkább tekintet, együttlét.
Minden ember közösségi lényként él a világban, és a válság gazdasági szorítása e téren különösen is arra ösztönöz, hogy például az autó helyett válasszuk a tömegközlekedést – ezt a cikket is vonaton írom épp, az imént jót beszélgettünk néhány külföldi turistával, majd a velem szemben ülők a térerő akadozásával kapcsolatban tréfálkoztak. Mennyire más ez a létforma: nem csupán csökkenthetjük általa a mobilitási kiadásainkat, de kiszáradt nonverbális raktárunkat is feltölthetjük friss találkozásélményekkel.
3. Arra figyelni, ami szükséges
Visszatérve a bevásárláshoz: a fogyasztói létformának nem, az egyes embereknek ugyanakkor nagyon is jót tehet, ha egyre több kacatot, felesleget hagyunk ott a boltok polcain. Ez ráadásul a pénztárcánk mellett a bizonyosan markáns hulladéktermelésünkre és a tudatos életszemléletünkre is jótékony hatással lesz.
És utóbbiról talán keveset beszélünk: mennyiszer kerülte el figyelmünket a valós igényeinkre való odafigyelés, mennyiszer gondoltuk, hogy ez még belefér, ezt megérdemeljük, kinek fáj az, majd felveszünk gyorshitelt a nagyobb tévére, jobb okostelefonra…? A válság gazdasági aspektusa akár bölcsebb emberekké, helyesebb döntéseket hozó személyekké is formálhat bennünket. A kevésbé pazarló életmód pedig nem csupán önfegyelemmel ajándékozhat meg bennünket, de boldogabbá is válhat az életünk.
4. Odafigyelni mások szükségére
Ha őszintén belenézünk lelkünk tükrébe – és én most erre törekszem magammal kapcsolatban –, bevallhatjuk, hogy sokkal jobban vonzza a figyelmünket az, ami hangos, ami élvezetes, ami kirívó, ami kellemes érzéseket ébreszt bennünk, ami után vágyódunk.
A társadalmi nehézségek azonban érzékelhetően felébresztették sokak szívében a szolidaritás fontosságát, a kompassió, vagyis az „együttszenvedés”, a közteherviselés konkrét tetteket öltő gyakorlását. És ez a határátkelők mellett tetten érhető a vasútállomásokon, de még a hírekben, a közösségi médiában, a közbeszéd különböző terepein is.
Ez pedig összességében azt üzeni, hogy a jóság, az áldozatkészség magja mindannyiunk szívében jelen van, és arra vár, hogy locsolgassuk, gondozzuk, éltessük. Édesapámtól is azt tanultam: soha nem lehetsz olyan nehéz helyzetben, hogy ne találnál valakit, akinek épp te segíthetsz valamiben.
5. Növekedni a ráhagyatkozásban
Amikor nem vesznek körbe nehézségek, akkor is komoly küzdelmet okoz a mindentudás csábításával való folyamatos konfrontáció. Kattintásra elérhető élő közvetítésben a világ túloldala, már azelőtt értesülhetünk „a jelek” alapján egy uralkodó haláláról, hogy azt hivatalosan bejelentenék – nincs titok, nincs tabu, szinte nem létezik megszerezhetetlen információ.
Ez a digitális alapú túlfejlettség a személyiséget is abba a túlzó állapotba űzi, kergeti, hogy túlbiztosítsuk az életünket. Már nem egyszerűen attól van lehetőségünk félni, hogy milyen veszély leselkedik ránk, hanem félhetünk egy akcióról, lehetőségről való lemaradástól, de már a friss hírekről való nem azonnali értesülés miatti szorongást is pszichés defektusként tartja számon a világ, a FOMO mozaikszóval utalva rá.
Márpedig bizonytalanságból akad bőven a jelenben és a közeli jövőben egyaránt. Ez a perspektíva pedig megadja nekünk a lehetőséget, hogy elengedjük a mindent tudni vágyást, a betonbiztos tervezhetőség iránti igényünket, helyet biztosítva a bizalomnak, a ráhagyatkozásnak. Persze, ehhez az is jól jönne, ha a háborús krízis, az energiaválság, a pénzügyi gondok összességét nem tetézné még súlyos bizalmi válság is a népek vezetői irányába. Aki azonban nem földi hatalmakba veti bizalmát, annak ebben a kiszolgáltatott helyzetben is marad biztos kapaszkodója.
