Hofher József SJ: „A cölibátus a papságnak nem ontológiai szükségszerűsége”

Milyen értelemben részesülnek a világi hívők is Jézus Krisztus papságából? Egy pap a gyóntatófülkében vagy egy haldokló kezét fogva van hivatása magaslatán? Megoldást jelentene-e az egyre súlyosabb paphiányra a cölibátus eltörlése, és mire tanít a görögkatolikusok példája? Hofher József jezsuita személyes hangvételű vallomása a lelkipásztori lét örömeiről és kihívásairól.

Nemrég ünnepeltük Urunk, Jézus Krisztus, az örök Főpap ünnepét. Mielőtt bármit mondanék róla, látni kell, hogy minden megkeresztelt ember részesedik Jézus Krisztus papságából. Mi a papságának a lényege, ami számunkra is fontos üzenettel bír? A Filippi-levélben olvasom:

„Ő isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amihez föltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan volt, mint egy ember; megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. (…) Ezért Isten fölmagasztalta és minden mást felülmúló nevet adott neki: Jézus minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.”

Jézus a Krisztus, a Fölkent, az Örök Főpap azáltal, hogy kiüresítette önmagát, és Emmanuel lett. Velünk lévő Isten, aki föláldozta magát értünk. Ő volt a főpap, az oltár és az áldozati bárány. Véglegesen köztünk maradt a kenyér és bor színe alatt.
Papságának lényege tehát a jelenlét. „Én veletek maradok mindvégig, a világ végezetéig.”

Mi, papok ennek a jelenlétnek a szolgálatára lettünk rendelve az emberek között.

Gájer László kiváló fiatal teológus professzor a Meghallgatlak podcastban nemrég a papság lényegéről így fogalmazott: „A pap az, aki az emberek között van. Emberek között él.” Osztom a véleményét: a lelkipásztor nem izoláltan él egy plébánián, hanem közösségben. A plébánia nem paplak, hanem a közösség otthona. Ez nem jelenti azt, hogy átjáróház lenne, mindenesetre az a hely, ahol otthon vagyunk, ahol otthon érezhetjük magunkat.

Ez nem jelenti azt sem, hogy ne volna szükségünk intim térre a plébánián belül, ahol regenerálódhatunk, mert ha ez hiányzik életünkből, akkor előbb-utóbb kiégünk.

Legyünk házasok vagy nőtlenek, erre az intim térre szükségünk van.

„Mester hol lakol?” Jézus kivételesen beengedte a tanítványait ebbe a belső, intim szférába, bár egyszer említette, hogy az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét. Tehát a másik fontos dolog, sőt talán a legfontosabb, hogy a pap nemcsak az emberekkel, de Istennel is személyes belső kapcsolatban él. Meghatározott órákban egyedül imádkozik, és táplálkozik az atyai jelenlétből.

De térjünk vissza az első gondolathoz. Jézus az a főpap, aki jelen volt számunkra, emberré lett, emberszagú lett,

jobban mondva bárányszagú, ahogy Ferenc pápánk gyakran hangsúlyozta.

A keresztségben mindannyian Isten emberei lettünk. Ő rajtunk keresztül akar itt maradni a világban:

Hirdetés

„Aki eszi az én testemet és issza az én véremet”; „Veletek vagyok mindennap.”; „Arról ismerjenek föl benneteket, hogy tanítványaim vagytok, hogy ugyanaz a szeret él bennetek, ami bennem volt.” Ez teszi hitelessé a másokért jelenlévő embert.

A pap tehát jelen van az emberek életében, minden pillanatban és minden eseményben, a születésünktől kezdve a halálig.

A szentségek kiszolgáltatása által az egyház ott áll mellettünk életünk minden szakaszában: gyermekkor, ifjúkor, házasság, felnőttkor, időskor, halál.

De minden más tevékenységében is.

Jézus is dolgozott: tanított, gyógyított (Péter halász volt, Pál sátorkészítő – még büszke is volt arra, hogy kétkezi munkájával kereste a kenyerét, és senkinek nem volt terhére), embereket látogatott, „karitatív” tevékenységet folytatott.

Föltehetjük a kérdést: Mikor vagyok inkább pap? Amikor gyóntatok, vagy egy haldokló mellett, amikor órákig „nem csinálok semmit”, csak fogom a kezét, és jelen vagyok a számára? Ugyanígy, amikor a börtönben ülve együtt imádkozom az elítélttel? Mennyiben jelentéktelenebb papi feladat az (ahogy P. Henri Boulad SJ sokszor beszélt erről), amikor egy orvos operál, és „átváltoztató tevékenységet végez a betegen”, hogy egészségesen élhessen tovább? Vagy mennyivel kevésbé papi feladat, amikor egy tanár a nebulóval küszködik, hogy megtanítsa írni, olvasni?

Hol vagyok, mikor vagyok igazán pap? Igaza van Gájer Lászlónak: amikor az emberek között vagyok.

Az emberek között vagyok úgy, azzal a szeretettel, ahogy Jézus szeretett minket.

És mivel számukra szentelődtem, imádkozó ember is vagyok, aki nemcsak az emberekkel van együtt, hanem Istennel is.
Jelen vagyok, itt vagyok számodra a fájdalomban, a magányban, a betegségben, az üldöztetésben, az örömeidben. A pap az, aki Jézusként tud az emberek között lenni. A perifériákon, a templomban vagy a katedrán.

A cölibátus viszont a papságnak nem ontológiai szükségszerűsége, ahogy ezt néhány éve Robert Sarah bíboros állította.

Nem azért vagyok pap, mert cölibátusban élek ‒ hiszen a görögkatolikus paptestvérek többsége házasságban él, továbbá a keresztségben valamennyien részesültünk Jézus Krisztus papságából, akármilyen életállapotban éljünk is.

Ez nyilván csak úgy valósulhat meg, ha engedem, hogy Jézus betöltse szívemet a szeretetével az imádságban. Az imádság nem csak a szolgálati papság életét teszi hitelessé. Mindenki, aki Krisztus papságából részesedik, szükséges, hogy az Úrral legyen, ahogy Jézus is, sokszor hajnalban vagy késő este.

A papszentelés a görögkatolikusoknál házasságkötés után történik, amikor a férj már egy testté lett a feleségével, ezért a házastársnak kiemelten fontos szerepe van saját királyi papságában. Nemrég egy diakónusszentelésen Erdő Péter bíboros „tisztelendő asszonyoknak” nevezte a jelenlévő feleségeket. Gondolom, ez evidens, hiszen a szenteléskor nem vágták félbe őket, és a férfiakat nem így szentelték diakónussá.

A diakónus, a pap házastársának, családjának különösen fontos küldetése van.

Másokért élő emberekké lettek, mint minden megkeresztelt ember, de az ő esetükben ez különleges felelősséget jelent. Ezért a házastárs beleegyezése is szükséges, hogy a férjét pappá szenteljék.

Mi a helyzet akkor a cölibátussal? Aki önként vállalja, élő jele annak az állapotnak, amikor majd Isten országában már nem nősülünk, nem megyünk férjhez, hanem mindannyian együtt dicsőítjük Istent.

Én tökéletesen boldog vagyok az életállapotomban, de nem követelem meg, hogy más papok is így éljenek.

A testnek sok tagja van, mindenkinek megvan a maga karizmája és feladata az egy test közösségében.

Tisztában vagyok vele, hogy a cölibátus feloldásával nem oldódna meg a paphiány, de az is biztos, hogy ott van az egyház, ahol az eucharisztia létrejön. Diakónus testvéreink egy meghatározott egyházközséghez kaptak küldetést. Imádkozom értük, hogy hamarosan áldozópapként is szolgálhassanak a közösségben. Ha a paphiányra ez nem is jelent megoldást, legalább a jelenleginél több közösségben lesz eucharisztikus áldozatbemutatás és teljes körű lelkipásztori ellátás.

Ezt láttuk a jeruzsálemi ősegyház életében is. Mindenük közös volt, és egyek voltak a kenyértörésben. Jelen voltak a templomban, de a kenyértörést házaknál végezték.

Ilyen egy korszerű és hiteles papi nemzedék; ilyen egy szinodális egyház.