Lehettek jók a szüleink attól, hogy gyerekkorunkban bántottak?

Sokunk gyerekkorában jelen volt a szülői szeretet – és a bántás is. Hogyan nézhetünk szembe azzal, hogy akiket annak idején bálványoztunk, mégsem tökéletesek? Lehet-e valaki jó szülő attól, hogy fájdalmat okozott? Hogyan lehet úgy beszélni erről, hogy ne ítélkezzünk, de ne is hallgassunk el semmit? Egy gyermekvédelemben jártas családapa tapasztalatai.

Az elmúlt közel tíz évben az ország minden részén tartottam előadásokat iskolai bántalmazásról és drogprevencióról, több ezer diákkal kerültem kapcsolatba. Úgy tapasztalom, hogy a gyerekek lelkiállapota – sok felnőtthöz hasonlóan – katasztrofális. Olyan sebeket hordoznak, olyan terheket cipelnek, amelyeket felnőttként is nehéz volna elbírni, nemhogy gyerekként.

Ezek az alkalmak engem is mindig megviselnek. Mégis felemelő látni, hogy sokuk számára felüdülés kimondani végre valamit abból, ami nyomja őket. Vagy akár csak felismerni, mi az, amitől olyan nehéz bennük az élet.

Egyik legkedvesebb emlékem egy kisfiúhoz kötődik, aki a szünetben odajött hozzám, és megkérdezte, mit csináljon azzal a lánnyal, akibe szerelmes. Előtte hosszasan beszéltem a drogokról, a bennünk gyűlő feszültségről, de őt nem a kábítószer érdekelte – mint oly sok másik gyereket –, hanem a lány. Akibe szerelmes.

Megindító, amikor egy gyerek ilyen helyzetben bizalmat szavaz egy idegennek, de az egészséges mégiscsak az volna, ha mindezeket meg tudná kérdezni otthon.

A családi környezetben azonban sokszor hiányzik a követendő mintát nyújtó apa.

És egy apa úgy is tud hiányozni, ha otthon van, de érzelmileg nem elérhető. Talán éppen azért, mert ő is hasonló körülmények között nőtt fel, és ezt nem lehet könyvből tanulni.

A Láthatatlanul címmel indított kampány a diszfunkcionális családok gyerekeinek próbál segítséget nyújtani. Egy gyermek nem csak akkor érezheti magát láthatatlannak, amikor a szülei szenvedélybetegséggel küszködnek. Elég, ha az a rengeteg információ, amivel a mai világ bombázza, nem tud a helyére kerülni, mert nincs körülötte olyan személy, aki segítené ebben. A gyermek ugyanis hiába születik egészséges látószervekkel, a szülőtől tanul meg látni. Először mutogat a világra, majd beszél róla, és ha nem fordítanak rá elegendő időt, hogy bevezessék az emberi érzelmekbe, kapcsolatokba, nem fog tudni eligazodni a világban, és sérülni fog.

A szülőktől kapott sebekről pedig ma alig lehet beszélni. Olyan téma ez, amit még mindig tabuként kezelünk. A diákokkal folytatott beszélgetések során ugyanakkor mindig hangsúlyozom:

a szülők hibáztatása, vádolása és büntetése nem vezet sehová.

Egy általános iskolás gyermek jellemzően nem is hibáztatja a szüleit azért, amilyenné lett, legfeljebb a vágyai kiélésének korlátozásáért (nem képernyőzhet, nem mehet el valahová, nem kap meg valamit).

Fiatal felnőttkorban viszont már szembe fog fordulni bizonyos nevelési elvekkel, és meg is nevezhet egyes, korábban szóvá nem tett sérelmeket. Ennek természetes módon be kell következnie, és ezt megelőzendő fontos, hogy ne váljunk bálvánnyá a gyerekeink számára. Ezért lényeges tudatosítani: amilyenné lettünk, az nagyrészt a szüleink felelőssége. Ahogy viszont egyes helyzetekre reagálunk, azé ‒ még ha jórészt a reflexeinket is otthonról hozzuk ‒ alapvetően a miénk. Minél többet beszélünk erről, annál hamarabb fel tudjuk ismerni, s a vádlás helyét átveheti a megértés és, ha szükséges, a megbocsátás.

Hirdetés

Nemrégiben egy fiatal pap tanúságtételében hallottam:

„Rossz, ostoba gyerek voltam.”

Ez rettenetesen pusztító, főleg, ha fiatalok, gyerekek előtt hangzik el. Hallottam ilyet segítő szakmában dolgozóktól is – és sok más felnőttől. Érdemes volna elolvasni Fekete István Ballagó idő című könyvét, amelyből olyan „szépen” látszik, mitől lesz egy gyerek „rossz”. Spoiler: sosem önmagától.

A gyermekvédelmi esetekben közös, hogy a nevelői környezet által nyújtott figyelem teljesen vagy súlyos mértékben hiányos. Ha a gyermek nem kap koncentrált, rá irányuló figyelmet – amelynek köszönhetően megélheti, hogy fontos, várták, érdekes és értékes –, abba akár bele is őrülhet. Ennek egyik jele az a belső „hasítás”, amit ilyen esetben öntudatlanul el kell végeznie: azokról a helyzetekről, amikor bántották, nem vesz tudomást, és csak a jóra koncentrál. Mert elemi szükségletünk, hogy legyen valaki, akihez biztonságosan kötődni tudunk – még akkor is, ha bánt.

A kötődéselmélet – John Bowlby munkássága nyomán – arra mutat rá, hogy a gyermek elemi szükséglete a biztonságos érzelmi kapcsolódás, amelyet elsődlegesen az őt gondozó személlyel alakít ki.

A legmegdöbbentőbb, hogy a kötődés akkor is kialakul, ha a szülő bántalmazó.

A gyerekeknek egyszerűen nincs más választása. Regina Sullivan neurobiológiai kísérletei kimutatták, hogy a fejlődő agy – különösen csecsemőkorban – még a fájdalmas tapasztalatokat is az anyai jelenléthez társítja. Ez magyarázza, hogy miért ragaszkodik sok gyermek még a bántalmazó szülőhöz is: a túlélés érdekében inkább torz kötődési mintázatokat alakít ki, mintsem lemondjon a kapcsolódás lehetőségéről. Ez az egyik oka annak, hogy nem akarjuk beismerni: az a személy, akit hőn szerettünk, akibe kapaszkodtunk – bántott.

Gyakorló szülőként és egy gyermekek átmeneti otthonában felügyelőként eltöltött hét évem után azt látom:

nincs olyan szülő, aki ne bántaná valamilyen módon a gyerekét.

Ennek egyik leggyakoribb oka a kimerültség. A valódi figyelemhez összpontosított energia kellene – de ez a szülők nagy részénél elmegy a túlélésre, a pénzkeresésre vagy a maguk sebeinek gyógyítgatására. A gyerekre így már alig marad érdemi idő, türelem. És lassan, de biztosan maradandó sérüléseket okozunk – egymásnak és azoknak, akik ránk vannak bízva.

Emlékszem, amikor óvodába vittem a gyerekemet, egy apuka reggel a kisfia átöltöztetése közben azt mondogatta neki: „Lusta vagy.” Mert a gyerek vonakodva engedelmeskedett, ami ilyen korban a passzív agresszió egyik példája. Az apuka nem kiabált, nem ütött – a bántáshoz mégsem kellett több. Hány gyerek hallja a neve helyett szüntelenül ezeket a mérgező jelzőket: „béna vagy”, „hülye vagy”, „semmirekellő”, „olyan vagy, mint az apád”… Aminek következtében egész életében azt fogja érezni: „Nem vagyok elég jó”.

Mindez jórészt abból fakad, hogy sok szülő maga sincs tisztában az érzelmeivel, sőt érzelmileg éretlenül vállal gyermeket. Ha pedig egy szülő nem képes legalább önmagában azonosítani, illetve megfogalmazni az érzéseit, akkor hazudni fog. Nemcsak a gyereknek, hanem már önmagának is, és minél tanultabb, annál komolyabb kifogásokat fog találni, hogy igazolja magát.

Súlyos gyermekvédelmi esetek ugyanúgy előfordulnak magas társadalmi státusszal rendelkezők körében is.

Az Országos Kriminológiai Intézet munkatársa, Solt Ágnes A kiskorú veszélyeztetése bűntett szociológiai háttere című tudományos kutatása 2020-ban jogerősen elítélt 483 kiskorú-veszélyeztetési ügy aktáinak elemzésével készült. A tanulmány megállapítja, hogy a büntetőeljárás alá vont elkövetők körében felülreprezentáltak az alacsony végzettségű, rossz anyagi helyzetű emberek, a magas társadalmi státuszú elkövetők ugyanis gyakran – mivel jó érdekérvényesítők – elkerülik az igazságszolgáltatást, így alig vagy egyáltalán nem kerülnek a bűnügyi statisztikába.

Az ilyen toxikus közegből kilépő gyermek jó eséllyel fog különböző eszközöket, szereket használni arra, hogy elfedje a sérüléseit, vagy csillapítsa az általuk okozott fájdalmat. A több ezer diák közül, akikkel találkoztam – sőt, még a baráti és ismerősi körömből is –

alig tudnék mondani valakit, akinek valóban pozitív énképe lenne.

A gyerekkorban kapott mérgező szavak meghatározzák egész életünket. Ahogy a fent említett pap, rengetegen hiszik még mindig, hogy ostoba, mihaszna gyerekek voltak, akik nem érdemeltek többet annál, mint amit kaptak. Ez a meggyőződés vezet a közönyhöz vagy éppen bosszúálláshoz a társadalomban. Aki nem érzi magát értékesnek, az másban sem keresi az értéket – vagy épp mindenáron be akarja bizonyítani, hogy a másik is értéktelen.

És hogy konkrétan is válaszoljunk a címben feltett kérdésre: lehetett jó az, aki bántott? Számunkra biztosan, hiszen ha kötődünk hozzá, azt ideális esetben azért tesszük, mert jót tett velünk, de, mint láttuk, az úgymond rossz szülőhöz is tud kapcsolódni az ember. Fontos azt is hangsúlyozni, hogy nem feltétlenül és nem mindenáron kell „jónak” lenni, mert ez óriás teher tud lenni. Minden szülőnek van tapasztalata abban, hogy ezen a téren hányszor és hányszor elbukik. Nem kell tehát görcsösen akarni a tökéletességet, mert annak mindig csak az lesz a vége, hogy úgy érezzük, nem vagyunk „elég jók.”

Egyedül az Atyaisten jó. Ezért is hívjuk Jóistennek. Jézus még magáról is elhárította ezt a jelzőt. „Jézus ezt válaszolta neki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó az egy Istenen kívül.” (Lukács 18,19) Ez mélységesen felszabadító igazság. Mi, emberek törekedhetünk a jóra, sőt tehetünk jó dolgokat.

Ez leginkább akkor fog sikerülni, ha megismerjük azt, aki Jó.

Akinek révén egyáltalán fogalmunk lehet arról, hogy mi a jó. Létezik erre egy kiváló könyv, amit azért ajánlok mindig mindenkinek, mert képes megszabadítani az embert az önnön jóságába vetett tévhittől, és rámutatni egy igazán jó, örömteli életre, amelyben többé nem emészti fel a „jónak kell lennem” és a „nem vagyok elég jó” feszültsége.

Ebben a könyvben, vagyis a Szentírásban olvassuk, és szolgáljon bátorításként mindenkinek: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása. Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.” (Jakab 1,17)