Ne faragjunk steril, idealizált szentet Carlo Acutisból!

Vasárnap avatják szentté az olasz fiatalembert, akiknek élete, illetve kultusza egyszerre indítja meg és készteti tamáskodásra vendégszerzőnket. Carlo Acutis példája ugyanis szerinte sokkal maibb ahhoz, hogy túlságosan steril, idealizált, ezért a legtöbbünk számára elérhetetlen bálványt faragjunk belőle. Erszény Krisztián írása.

Carlo Acutis szeptember 7-i szentté avatása az egyház számára történelmi pillanat, számomra pedig amellett, hogy lelkesítő ünnep, belső kihívás is. Amikor ugyanis megtudtam, hogy a 15 évesen elhunyt fiú, aki az Eucharisztia iránti szeretetéről és digitális missziójáról vált ismertté, hivatalosan is szent lesz, bizonytalanság jelent meg bennem. Mert miközben tisztelem őt és érzem az őszinteségét, valahol mégis van bennem értetlenség. De talán épp ez a távolság teszi értékessé ezt a történetet, mert közelebb kell hajolnom, jobban át kell gondolnom, hogy megértsem a személyét és tevékenységének jelentőségét, ami alapján úgy tartotta az egyház, hogy méltóvá vált a szentté avatásra – és ez esetben nem arra utalok, hogy a romlatlanná vált holtteste előtt leborulva a hírek szerint többen is meggyógyultak.

Bevallom, amikor először hallottam Acutisról, szkeptikus voltam – ami az én értelmezésem szerint nem hiba, csak az egészséges fenntartásom és kíváncsiságom kifejeződése. Amikor azt olvasom, hogy Carlo olyan fiú volt, aki „egy percet sem vesztegetett el azokra a dolgokra, amelyek nem Istennek tetszőek”, ez számomra nem tűnik életszerűnek.

Mert mi van a kétségeivel? A dühével? A kamaszkori identitáskereséssel? A lázadással?

Talán mindegyik megvolt az ő lelkében is, csak nem beszélünk róla? Vagy tényleg ilyen „tiszta” volt már tizenévesen? Ezt nehéz elhinnem, és értelmezhetetlennek is érzem, mert én nem ilyen tinédzser voltam. És felnőttként sem vagyok ilyen. Bár, bevallom, időnként én is érzem, hogy szeretnék hozzá hasonlóvá válni. Mégis, lehet ennek az idilli tisztaságnak valóságalapja?

Amikor aztán jobban utánanéztem, felfedeztem valamit, ami elkezdte lebontani bennem az ellenérzést. Carlo nem menekült a világ elől, nem zárkózott kolostorba, nem tagadta meg a modern technológiát. Ellenkezőleg, pontosan ott kezdte a szolgálatát, ahol mi is élünk. Az interneten. A laptopján készítette el az eucharisztikus csodákat bemutató weboldalt, méghozzá gyerekként.

Egy olyan korban, amikor az egyház gyakran még mindig csak fél szemmel néz a digitális térre, ő azt mondta: ez is lehet a szentség eszköze.

Ez a felismerés kezdett el kíváncsivá tenni és közelebb vinni hozzá. Hogy talán nem az a cél, hogy újraalkossuk Carlo személyiségét, hanem hogy felismerjük: az életszentség nem mindig rendkívüli dolgokban mutatkozik meg, hanem a legkézenfekvőbbekben. Nem feltétlenül a sokunk számára nehezen befogadható eucharisztikus csodákban, hanem Carlo lelkesedésében és a lehetőséghez történő kapcsolódásában. Abban, hogy igyekezett naponta misére menni, és komolyan vette azt, amit ott kapott a papoktól, a szentektől, Krisztustól, az Oltáriszentségtől. Ez számomra fontos üzenet, különösen mert én is küzdök a felszínességgel. Bár szentté avatják, nyilván ő sem volt tökéletes, de középszerű sem akart lenni. Talán ilyen vagyok magam is, talán ilyenek vagyunk mindannyian. Ezért lehet Carlo mégis követhető, akár számomra is.

Emellett Carlo a valóságban nem vált elérhetetlenné. Megmaradt fiatalnak, játékosnak, jelenvalónak. Látom az őt ábrázoló képeket a neten, és nem egymásra alig hasonlító festményekről van szó. Angol és olasz nyelvű YouTube-videók szólnak róla, némelyik magyarul feliratozva, és a honlapja ma is működik. Legnagyobb ereje számomra a jelenvalósága. Mert a legtöbb szentről azt mondjuk, hogy ők egy másik, már elérhetetlen és nehezebben megérthető történelmi korban éltek.

Hirdetés

Carlo viszont a mi világunkban volt jelen, s ha ő meg tudta élni a hitét így, akkor nekünk sem lehet sok kifogásunk.

Nehezebben azonosulok viszont azzal, hogy a története nagyon egy irányba van beállítva: tökéletes gyerek, mindig Istenre figyelt, soha nem panaszkodott, csak Istennek tetsző dolgokat tett, s az élete a csodák dokumentálása körül forgott. Mennyire hihető ez számunkra, akik az életünkben akadályokkal és kétségekkel szembesülünk? Néha úgy érzem, ez a gyakran ismételgetett tökéletesség, valamint az eucharisztikus csodák középpontba helyezése inkább eltávolít a szentségtől, mint hogy közelebb vinne hozzá. Mert én nem ilyen vagyok. Assisi Szent Ferenc, Néri Fülöp, Don Bosco, Szent Ignác nem ilyen volt, legalábbis nem így indultak. A legtöbb fiatal és felnőtt, akit ismerek, nem ilyen. És attól tartok, ha új szentünket túl sterilnek mutatjuk, s romlatlan testét már-már imádat tárgyává tesszük, akkor elvész a valódi ereje: a hite és a nem anyagi szintű jelenléte.

Mert így nem embernek, hanem elérhetetlen bálványnak látjuk. Pedig Carlo ennél sokkal több volt.

És bár vannak „kedvenc” szentjeim, a tömeges kultuszukról gyakran ugyanezt gondolom.

Ezért sem lehet eléggé hangsúlyozni kiemelkedő szeretetét az Eucharisztia iránt. És ha valamiért igazán hálás vagyok, az az, hogy ezen a téren nem a szabályokat hangsúlyozta, hanem a kapcsolatot. Nem a kötelezettségeket ismételte, hanem a lehetőségre mutatott rá. Arra, hogy a szentmise nem kötelező kör, hanem kiváló lehetőség a találkozásra. Hogy az Oltáriszentség nem puszta teológiai fogalom, hanem eleven jelenlét. Ezzel magam is azonosulok, és emiatt érzem azt, hogy Carlo mégis a kortársam, nem elsősorban időben, hanem inkább lélekben.

Szentté avatása ezért nemcsak ünnep, hanem tükör is. Ha belepillantunk, ezek a kérdések köszönnek vissza:

Te mire használod a lehetőségeidet? Mennyire van helye Istennek a napi tevékenységeidben, a képernyőd előtt és mögött, a beszélgetéseidben?

Bennem tehát kettős érzések élnek. Egyfelől távolságtartás, mert úgy érzem, mintha Acutisból idealizált, ezért elérhetetlen példaképet akarnánk faragni. Másfelől mély hála, mert azt is tudom, hogy ez a fiú tényleg élt, tényleg hitt, tényleg szerette azokat, akiket szeretett volna közelebb vinni Jézushoz. És ez elég. Nem kell több. Nem kell az sem, hogy mindenki Carlo legyen. Nem kell, hogy bárki hibátlan akarjon lenni. De ha csak egy dologban követhetjük őt, például abban, hogy elkezdünk cselekedni, megteszünk olyan, akár apró és kézenfekvő lépéseket, amelyek közelebb visznek a hit szeretetéhez, már akkor is sokat tanultunk tőle.

Carlo Acutis új nézőpont számunkra, amelyben a szentség nem ideál, hanem válasz.

Egy olyan fiatal személyében, aki képes volt megmutatni, hogy Isten ma is él.

Hogy a kereszténység nem valami „elitklub”, hanem mindenki számára nyitott lehetőség. Amely talán épp az interneten érhető el. Talán épp egy hétköznapi tinédzser példája révén. Talán épp bennünk.