Maximilian Kolbe atya ismeretlen évei Nagaszakiban, és máig élő kultusza Japánban

Maximilian Kolbe lengyel ferences szerzetesről közismert, hogy életét áldozta egy családapáért Auschwitzban. Kevesen tudják, hogy az 1930-as években misszionárius volt Japánban. Idén egy japán újságíró, Naoko Abe tollából megragadó könyv jelent meg Angliában róla és két japán férfiról, akiket a személye inspirált. A kötetben meghatározó szerepet kap az atombomba, valamint a cseresznyefák, úgy is mint a háborús propaganda és a béke szimbólumai. Interjú a szerzővel Nagaszaki bombázásának (1945. augusztus 9.) és Kolbe atya halálának (1941. augusztus 14.) évfordulója előtt.

Naoko Abe japán újságíró A vértanú és a vörös kimonó című könyve három férfi rendkívüli életét fűzi össze, akiknek sorsát és jellemét a háború, a hit és az áldozatvállalás formálta. A 20. század első felében Maximilian Kolbe lengyel ferences szerzetes Lengyelország és Japán megtérítését tűzte ki célul, az általa alapított médiabirodalmon keresztül. Kolostort alapított Nagaszakiban, és széles körben publikált, mielőtt visszatért volna Lengyelországba, ahol a nácik koncentrációs táborba hurcolták. Auschwitzban önként jelentkezett, hogy egy családos férfi helyett vállalja a halált; ezért a katolikus egyház vértanúvá nyilvánította, és 1982-ben szentté avatta.

Története később mélyen megérintett két japán férfit: Tōmei Ozakit, aki tizenévesen túlélte a Nagaszakira ledobott atombombát, majd Kolbe önfeláldozásának hatására ferences szerzetes lett; valamint Maszatosi Aszari hokkaidói botanikust, aki Kolbét az önzetlenség és a béke emberének tekintette. Aszari azzal tisztelgett előtte, hogy több száz cseresznyefát küldött Lengyelországba, hogy afféle élő emlékművet hozzon így létre. Hármójuk egymásba fonódó története a 20. század legsötétebb időszakaiból a kitartásról, a vallások közös örökségéről és a reményről tanúskodik.

– Eredetileg Maszatosi Aszari történetét szerette volna elmesélni – a cseresznyefa-termesztőét, akinek az emberiség és az igazságosság iránti szenvedélye megragadta önt. Mikor jött a fordulópont, amikor ráébredt, hogy Kolbe atyáról is írnia kell?

– Kolbe atya régóta nagyon híres Japánban, különösen azóta, hogy 1982-ben szentté avatták. A lengyel ferencesek, akik továbbra is az általa alapított nagaszaki kolostorban éltek, szintén ismertek voltak. Amikor korábbi, Cherry Ingram című könyvemet írtam – mely egy japán cseresznyefákba szinte szerelmes angol férfiról szól –, találkoztam Aszari úrral. Nemcsak a fák, hanem Japán történelme és háborús felelőssége iránti elkötelezettsége is felkeltette az érdeklődésemet. Miután a könyv megjelent, többször készítettem vele interjút Hokkaidón. Egy alkalommal említette, hogy sok száz cseresznyefát küldött Lengyelországba. Megkérdeztem: „Miért pont oda? Hiszen ott nem harcoltak japán katonák.” Azt válaszolta: „Kolbe atya miatt.” Ekkor kezdett érdekelni a szerzeteshez fűződő kapcsolata, és elkezdtem kutatni a fák történetét.

– Harmadik hőse, Tōmei Ozaki 17 éves volt, amikor az Egyesült Államok atombombát dobott Nagaszakira, elpusztítva otthonát és családját. Hogyan került ő a képbe?

– A kutatásaim során bukkantam rá. Kolbe atya nyomdokait követve szerzetes lett az Immaculata kolostorban, melyet a lengyel szerzetes alapított 1931-ben. Felkerestem, hogy tud-e valamit a cseresznyefákról, aztán beszélgetésünk során egy hihetetlen életutat ismertem meg. Ő maga is túlélte az atombombát, de árván maradt azon a napon. Így a történet Aszari úrtól indult, majd kiegészült Kolbe atyával és Ozaki testvérrel – végül magába foglalta Lengyelország és Japán modern kori történelmét, a második világháborút, a nácikat és az atombombát.

– Hősei soha nem találkoztak egymással. Melyikük áll a legközelebb önhöz?

– Kolbe atyával nyilván nem találkozhattam. Ozaki testvér négy éve halt meg, Aszari úrral viszont ma is szoros kapcsolatban vagyok. Hetente többször beszélünk telefonon, évente egyszer-kétszer meglátogatom. Lelki értelemben azonban mindhármuk nagyon közel áll hozzám. Mély hálával tartozom a két japán férfi őszinteségéért és nyitottságáért. Ozaki testvér még halálos ágyán is felvette a telefont, hogy beszélhessünk. Néhány nappal a halála előtt szinte meggyónta, hogy mi az, amit leginkább sajnál az atombomba ledobásának napjával kapcsolatban – valamit, amit addig elfojtott magában. Ennek részletei a könyvben olvashatók.

Hirdetés

– Beszélt olyan emberrel, aki ismerte Kolbe atyát?
– Nem; amikor a könyvet írtam, már senki nem élt közülük. Ezért főként másodkézből származó információkra támaszkodtam. De ha szabad így mondanom: mégis érzem a jelenlétét.

– Sokak szemében Kolbe atya egydimenziós hős, aki életét adta egy családapáért. Könyve viszont összetett személyiségként mutatja be – Isten embere volt, de makacs, szigorú és merev is tudott lenni. Ön mit tanult abból, ahogyan feldolgozta az életútját?

– Az összes róla szóló életrajzot elolvastam, és úgy éreztem, hogy mindegyik szentként ábrázolja. Kutatásaim során fedeztem fel az emberi oldalát. Több gyengesége is tetten érhető. Nagyon eltökélt volt például abban, hogy az egész japán nemzetet megtérítse, és ezért számos nehézsége támadt. Lengyel rendtársai közül sokan nem értettek egyet vele, mert ő a sajtó útján akarta terjeszteni a hitet. Nem hallgatott másokra, a saját elképzeléseit követte. Könyvemben őszintén próbáltam bemutatni összetett személyiségét – természetesen kiemelve azokat a tulajdonságait, amelyek példaképpé tették Aszari úr és Ozaki testvér számára is.

– A Kolbe atyát tisztelők többsége nem tud a szerzetes missziós munkájáról Japánban. De a családi háttere és a lengyel függetlenségi mozgalomhoz fűződő kapcsolata is kevéssé ismert.

– Rendkívül hazafias családba született. Apja a lengyel függetlenségi mozgalom egyik helyi vezetője volt, akit később valószínűleg az oroszok elfogtak és felakasztottak. Maximilian Kolbe tehát egy szenvedélyesen hazafias apától örökölte nemzeti elkötelezettségét. Lvivben még arra is hajlandó lett volna, hogy lemondjon a szerzetesi életről, és fegyvert fogjon a hazájáért – amely a gyermekkorában nem is létezett. A lengyelek évszázadokon keresztül elképesztő szenvedéseket éltek át, országukat hosszú időre megszállták az oroszok, az osztrákok és a poroszok. Érdekesség, hogy Lengyelországnak Japánnal is volt kapcsolata: az 1917-es orosz forradalom után japánok mentettek meg árva lengyel gyerekeket Szibériából. A lengyeleknek nagy bátorítást adott Japán Oroszország felett aratott 1905-ös győzelme is.

– Könyvének egyik legizgalmasabb része az, ahogyan Hirosima és Nagaszaki túlélői – köztük keresztények – eltérő módon értelmezték az atomcsapást. Hirosimában harag és megtorlási vágy jellemezte a reakciókat, Nagaszakiban viszont inkább imádságos, békességre törekvő hozzáállás uralkodott. Mennyire érződik ez a különbség ma is?

– Van egy mondás: „Hirosima dühöng, Nagaszaki imádkozik.” [„Hiroshima rages, Nagasaki prays” ‒ a szerk.] És ha az atombombáról esik szó, Hirosima neve sokkal ismertebb, még Japánban is. A helyiek hangosabban szóltak a szenvedéseikről, és aktívan részt vettek a nukleáris fegyverek elleni mozgalomban. Nagaszakiban főként a helyi keresztény közösség lett oda, és sokan úgy hitték, hogy a bombázás Isten akaratából történt. II. János Pál pápa 1981-es látogatása után azonban ott is egyre többen kezdtek beszélni arról, hogy mit éltek át. A két város földrajza is más: Hirosima sík terület, ezért a bomba szinte mindenkit megölt. Nagaszakiban a hegyes vidék egyes részeket megvédett – például Kolbe atya kolostorát is, amely egy hegy jótékony árnyékát élvezte. Sokan egyenesen csodának tartják, hogy a kolostor sértetlen maradt – mindössze néhány ablaka tört be.

– Könyvében önkritikusan ír Japánról, például arról, hogy az ország a II. világháborúban a náci Németország oldalán állt. Kapott emiatt bírálatot?

– A második világháború idején a japán katonákat arra tanították, hogy úgy essenek el a császárért, mint ahogyan a cseresznyevirágok lehullanak. Ez a propaganda sajnos nagyon hatásos volt. Aszari úrhoz hasonlóan én is kritikus módon gondolkodom erről. A cseresznyevirág a béke, nem pedig a háború szimbóluma. Soha többé ne szolgálja a háborús ideológiát vagy a halál és az áldozathozatal dicsőítését! Természetesen minden országban vannak, akik másként vélekednek – főleg a jobboldali, illetve revizionista személyiségek, akik szerint igenis önvédelmi háborúba kellett bocsátkoznunk, és így tovább. Ők bírálják a nézeteimet, de ebben nincs semmi különös.

– Könyvében érzékletesen leírja, hogyan küldött Aszari úr cseresznyefákat Lengyelországba. Eljutottak Auschwitzba is?

– Nem, de nem is volt tervben, hogy Auschwitzba is kerül belőlük. Aszari úr korábban azt hitte, hogy igen, de kutatásaim során kiderült, hogy tévedett. A legtöbb fa a teresini Niepokalanów kolostorba jutott el, melyet Kolbe atya alapított 1928-ban. Amikor 2021-ben Lengyelországba látogattam, örömmel láttam, hogy három fa még mindig virágzik a Strachocina faluban, egy kolostor kertjében, amelyet Kolbe evangelizációs mozgalma, a Militia Immaculatae épített 1989-ben. A nővérek nem ismerték a fák történetét. Amikor elmondtam nekik, meglepődtek, és mélyen meghatódtak Aszari úr gesztusától. Azóta nagy gonddal ápolják a fákat. Egy japán apáca is él ott, és más nővérek is beszélnek japánul, mert korábban Nagaszakiban éltek. Ezzel újabb spirituális és személyes kapcsolat alakult ki Japán és Lengyelország között. Strachocina közel van az ukrán határhoz, így ezek a fák az orosz–ukrán háborúra is emlékeztethetnek.

– Ön júniusban Oslóban találkozott Jørgen Watne Frydnesszel, a Nobel-bizottság elnökével, aki érdeklődött a könyve iránt. Megoszthat valamit a beszélgetésből?

– Rendkívül barátságos beszélgetést folytattunk, mielőtt július végén Tokióba, Hirosimába és Nagaszakiba utazott. Frydnes úr mélyen elkötelezett a nukleáris leszerelés, illetve a béketeremtés iránt – ezért is akart találkozni velem. Hasonló kérdéseket tett fel, mint ön, például a Hirosima és Nagaszaki közötti különbségről. Beszélt a „nukleáris tabu” fontosságáról is. Hangsúlyozta, hogy az ilyen üzeneteket nemcsak az atomfegyverekről és a békéről szóló rendezvényeken, hanem a művészeten, az irodalmon, a zenén keresztül is tovább kell adni. Nagyon megtisztelő volt, amikor azt mondta: „Ön hozzájárult ahhoz, hogy ez az üzenet és tudatosság kialakuljon a nukleáris tabu körül.”

Az angol nyelvű kötetbe ezen a linken lehet beleolvasni.