Kérdés minden keresztényhez: életcélod-e, hogy szentté válj?

A szeptemberben zajló boldoggá és szentté avatások nyomán a legkülönbözőbb vélemények, kétségek, kérdések fogalmazódtak meg, egyházon belül és kívül is. Engem laikus katolikusként elsősorban az foglalkoztat: életcélunk-e a szentség? Úgy érzem, ez volna a lényeg, és ha ez fel sem merül bennünk, akkor a kereszténységünk üres forma lesz, keresztény kultúránk pedig hiteltelenné és okafogyottá válik. Lipovszky-Molnár Zsuzsanna írása.

Mi az életszentség?

Abszolút értelemben egyedül Isten szent, egy ember pedig akkor nevezhető annak, ha Isten céljaira van lefoglalva, Istenhez tartozik. Szent az, aki befogadja a szívébe Jézus Krisztust a Szentlélek által, és átadja neki a terepet: megengedi Istennek, hogy uralkodjon benne, és megadja magát neki. Szent az, aki a benne élő Istent hordozza, és ennek megfelelően él. Általa Isten jelen lehet az emberek között. Barsi Balázs ferences atya egyszer úgy fogalmazott: Isten – az eucharisztiát kivéve – nincs jelen a világban olyan módon, hogy a levegőben, a dolgokban vagy az élőlényekben ott lakozna, még ha a nyomait tapasztaljuk is, hanem csak az emberi szívből árad ki. A szent tehát az, aki hajlandó az isteni kegyelem csatornája és közvetítője lenni. Máriához hasonlóan befogadja, hordozza és a világra hozza Isten igéjét, s ennek a kegyelmi állapotnak a gyümölcsei a tetteiben is megmutatkoznak. Az a keresztény, aki komolyan veszi a hitét, szent lesz.

A szentség azonban nem jelent tökéletességet. Ez általános félreértés, ami miatt azt hisszük, hogy az életszentség számunkra elérhetetlen cél. Hiszen esendő emberek vagyunk, jó esetben hervasztóan hétköznapi botladozásokkal, rosszabb esetben súlyosabb bűnökkel. Hát hol vagyunk mi a szentségtől? Méltatlannak érezzünk magunkat, és valóban, azok is vagyunk.

De a szentek nem a tökéletes emberekből lesznek.

Bár egyre jobbá válnak, az emberi természet érdessége, a sebzettségből fakadó nehézségek mindvégig megmaradnak, és a szentek is elbotolhatnak.

Sőt, ha nem így volna, könnyen erőt vehetne rajtuk a gőg. Ha viszont el kell viselniük saját tökéletlenségüket, gyakorolhatják magukat az alázat erényében, és nem képzelhetik azt, hogy a saját erőfeszítéseiknek köszönhetik kapcsolatukat Istennel, hanem teljesen a kegyelemre bízhatják magukat. A makulátlanságról talán inkább csak abban az értelemben lehet beszélni, hogy mind tökéletesebben akarnak engedelmeskedni Istennek, tehát a szeretetük magas hőfokon ég – az erényeik pedig ennek következményei. De nem feltétlenül ül folyton szelíd mosoly az arcukon,

lehetnek dühösek, türelmetlenek, hibázhatnak, sőt lehetnek együgyű vagy akár hibás vélekedéseik is a világ dolgairól

– tehát egészen normális emberek. De ha a kísértések idején elesnek is, nem maradnak a földön, hanem horzsolásaikkal Istenhez futnak. Az ő számára pedig a tökéletlenségünk nem akadály, ő azzal együtt hív minket. 

Kiket avatnak szentté?

A szentek, akikben a mennyország – ami nem egy hely, hanem az Istennel való szeretetkapcsolat – már itt, a földi életükben elkezdődött, nagyon sokan vannak, a boldoggá avatottak és a kanonizált szentek viszont sokkal kevesebben. Ők azok, akikről az egyház kimondta, hogy biztosan üdvözültek, akiket példaként állít elénk, és akikben Isten dicsőségét ünnepeljük. A katolikus hit szerint közösségben vagyunk azokkal a keresztényekkel is, akik már Isten színe látására jutottak, de az már egyéni vallásgyakorlás kérdése, hogy valaki megkéri-e egyik-másik szentet, hogy imádkozzon, járjon közben érte. Én például inkább csak Máriával vagyok kapcsolatban, viszont más szentek írásai és életpéldái is inspirálnak, Szent Ferenctől és Szent Benedektől Avilai és Lisieux-i Szent Terézen át Salkaházi Sáráig, de lenyűgöz a protestáns Richard Wurmbrand életszentsége is.

Hirdetés

A kortárs szentek nagyon is emberi vonásai zavarba ejtőek lehetnek, sokan ezek miatt talán életszentségük hitelességét is megkérdőjelezik. A több száz évvel ezelőtt élt szentekről meg többnyire csak pozitív történetek maradtak fenn – de egyébként is hajlunk az idealizálásra, néha még az egyéniségüket is kiretusáljuk az életrajzukból –, ezek pedig az irrealitásuk miatt ébreszthetnek kétségeket.

Holott a szentek törékeny embersége reményt adhatna nekünk is.

Az idealizálással viszont talán akaratlanul is eltoljuk őket magunktól, és ezzel a mesterségesen létrehozott szakadékkal keresünk mentséget arra, hogy miért nem lépünk a nyomukba.

Tényleg a szentek nyomdokaiban kellene járnunk?

Igen is, meg nem is. A szentek életében és történetében keveredik az isteni jelenlét az emberi rögvalósággal, és tetteik nemcsak az isteni kegyelemből, hanem az esendőségükből, korlátaikból is fakadnak. Némelyik szent olyan önmegtagadásokat és aszketikus gyakorlatokat végzett, vagy olyan döntéseket hozott, amiket ma már talán mentális torzulásnak tartunk. De a jó és nemes cselekedeteik sem feltétlen követendőek számunkra, mert valószínű, hogy minket máshogyan, máshova hív Isten, és más karizmákat kapunk a feladatunkhoz. Mindenki egy személyesen rá szabott útra kap meghívást. Nem a tetteikben kell tehát utánoznunk őket, de az Isten iránti szenvedélyes szeretetük hőfoka, az odaadásuk mértéke és valósága inspiráló lehet akkor is, ha teljesen más korból, más élethelyzetből, hivatásból tekintünk rájuk. 

Az életszentség nem élsport, és nem kivételes emberi zsenialitás kérdése, ami csak keveseknek adatik meg, akik aztán egy elit alakulatot alkotnak az egyházban.

A szentség nem a mi teljesítményünk, hanem Isten műve.

Ő arra vágyik, hogy mindannyiunkban kibontakozhassanak a tervei. „Embernek ez lehetetlen, de Istennel minden lehetséges.” Eleve azért teremtett minket, hogy az övéi legyünk, egyesüljünk vele, és részesüljünk a Szentháromság életéből. Ez a kereszténység célja: a teózis, vagyis a megdicsőülés. A kereszténység lényege nem a vallásgyakorlat, nem az erkölcsös életvitel, a jó cselekedetek, hanem az, hogy személyes kapcsolatban lehetünk Istennel – minden más ebből következik. 

A misztika csak a kanonizált szentek kiváltsága?

Nem, hanem az Istennel való kapcsolat valósága, ami a keresztény élet természetes perspektívája: hogy az életünk minden vonatkozásában és történésében, küzdelmében Istennel legyünk. Mert Isten velünk van, rajta nem múlik, már csak nekünk kell megérkeznünk az ő jelenlétébe. A misztika nem feltétlenül jár csodákkal és természetfeletti jelenségekkel, de Isten jelenléte bennünk megtermi majd a Lélek gyümölcseit: a szeretetet, az örömet, a békességet, a türelmet, a kedvességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget, az önmegtartóztatást – és a világ éppen erre szomjazik.

Nem az a dolgunk, hogy vélt vagy valós ellenségeitől megvédjük a kereszténységet, hanem hogy megéljük a hitet. Nem a magunk igazságát kell bebizonyítanunk vagy másokra rákényszerítenünk, hanem életre kell váltanunk, mert ez az igazi evangelizáció. Vigyük el az örömhírt oda, ahol szenvednek a hiányától, de elsősorban nem a szavainkra van szükség, hanem arra,

hogy az isteni jelenlét világossága és éltető melege kisugározzon az ember szívéből mások felé.

Karl Rahner azt mondta, hogy a jövő kereszténye vagy misztikus lesz, vagy egyáltalán nem lesz keresztény. Tehát a hívők életszentsége nemcsak a személyes beteljesülés záloga, hanem a közös jövőnké is. Ezért az egyetlen veszély, ami fenyegeti a kereszténységet, a kapukon belül van: ha nem válaszolunk Isten meghívására. Kezdetnek talán elég lesz, ha igent mondunk neki és vágyakozunk rá. A többit bízzuk a kegyelemre!