„A porszemnyi magból csoda születik” – látogatás a virágvarázsló rákkutató kertjében

Rákkutatóként tumorokat vizsgál, anyaként négy gyermeket nevel, szabadidejében pedig virágok ezreit szaporítja, ülteti, neveli. A Martonvásáron élő Menyhárt Otília, azaz a Virágvarázsló mesél kiteljesedett életéről. Békési Erika interjúja.

– Miért kezdtél idő-, figyelem- és türelemigényes virágtermesztéssel foglalkozni abban a világban, amelyben az árucikkek harsogva, hirtelen és ömlesztve kínálják magukat?

– Mindig nagyon szerettem a virágot: kislányként vadvirágcsokrokat kötöttem, a szüleim pedig hatalmas területen inkaliliomot neveltek. Amikor még nem volt autónk, biciklivel vittük a virágboltokba a liliomot. Apukám hatalmas föltaláló és lakatosmester volt: készített egy fóliasátrat, benne fűtési lehetőséggel. Három-négy kertben paprikát és paradicsomot termesztettünk, majd piacra vittük. Nyáron Apu hajnalban kelt, hogy mindent belocsoljon. Voltak napok, amikor hetven láda paradicsomot és ötven láda paprikát szedtünk, és a nap azzal telt, hogy előkészítettük őket a leadásra: egyesével megtörölgettük, osztályoztuk és ládákba raktuk a terményt. Keményen be voltunk fogva a húgommal, de abszolút nem bánom. Tíz éve, amikor a férjemmel megvettük a családi házunkat Martonvásáron, végre éreztem, hogy kiteljesedhetek. Lett egy veteményesünk, aztán belebolondultam a virágokba. Először rózsákat telepítettem, majd elkezdtem kísérletezni a magról neveléssel. És egyszer csak annyi virágom lett, hogy azt gondoltam, kiviszem őket a piacra.

Annyira belelkesedtem, hogy 2020-ban elvégeztem a világ egyik legismertebb virágtermesztője, a Floret Flower Farm tanfolyamát. Hamar kinőttem az otthoni kertünket. Épp elkezdtem volna gondolkozni, honnan tudnék újabb területet szerezni, amikor egy kedves ismerős megkeresett, és felajánlotta, hogy műveljem a kertjét.

– Pályád elején, még a virágok előtt különleges tudománnyal foglalkoztál. Hogyan jött az életedbe a viselkedésbiológia?

– Az Állatorvostudományi Egyetem zoológus szakának elvégzése után felvettek az amerikai Cornell Egyetem doktori képzésére, ahol a neurobiológia és pszichológia tanszéken viselkedésbiológiát tanultam. A madarak énektanulását és annak szociális hátterét tanulmányoztam, és azt, hogy milyen párhuzamok vannak a kisbabák és a fiókák beszédtanulása, valamint a családi, szociális interakciók között. Zebrapinty családokat megfigyelve egy csomó párhuzamot találtunk. Madaraknál is létezik szülői visszajelzés, és ennek éppúgy hatása van a beszéd-, azaz madárénekhangok alakulására, fejlődésére, mint az ember esetében. Jó volt látni, mennyire gazdag a madarak szociális interakció- és viselkedésrendszere, pedig az állatokat és a kommunikációjukat hajlamosak vagyunk alulbecsülni. Miután végeztem a Cornellen, rövid ideig Németországban kutattam, közben rákkutatás témában megkerestek egy álláslehetőséggel. Bár nem az én szakterületem volt, elmentem az interjúra, és a téma annyi újdonságot és tanulnivalót kínált, hogy igent mondtam. Jó döntés volt, mert azóta is érzem, hogy ebben a munkában kiteljesedhetek. Elméleti onkológiai kutatást végzünk: olyan géneket próbálunk megtalálni, amelyek kapcsolatba hozhatók nemcsak a rák kimenetelével, hanem a betegnél alkalmazott rákellenes terápiás szer hatékonyságával is. Utólag azt mondom, nem biztos, hogy véletlenül lettem rákkutató: anyukám 49 éves volt, amikor emlőrákban meghalt.

– Főállásban rákkutató vagy, szabadidődben többezer virágpalántával foglalkozol, és van négy gyermeked. Sablonos a kérdés: hogyan csinálod?

Hirdetés

– Bár bejárok a munkahelyemre, rugalmas a munkaidőm, azaz sokat dolgozom éjszaka. Azt gondolom, van egy bizonyos mennyiségű vegyértékünk, amit ha elaprózunk, nem marad arra, amire kellene. Amíg más tévét néz vagy a közösségi oldalakat pörgeti, én magot vetek, pikírozok vagy írom az újabb kéziratomat. Bár imádom a szakmámat, a kutatómunka intenzív, folyamatosan a számítógép előtt ülök, és töröm a fejem. Ezután jó kijönni a kertbe földet túrni, verejtékezni, koszolni. A férjem sokat segít, és tudomásul veszi, hogy nem nagyon ülök le vele a kanapéra filmet nézni… De heti egy nap biztosan kirándulunk a gyerekekkel.

– Téged nem feszítenek a szuperanyás elvárások?

– Próbálom megtalálni az egyensúlyt. A lányaim már elég nagyok: Vicust most vették fel a Képzőművészetire festő szakra, Kincső 15 évesen biológia szakos gimnáziumba megy. Miklós és András, a két kisfiú szeretnek velem lenni a kertben. Szerintem nem szabad a gyerekeket szervezett programokkal agyonnyomni, és betáblázni a napjukat. Persze, járjanak sportolni és zenélni, ha szeretnének, de nem kell állandóan szórakoztatni őket, inkább hagyjuk, hogy kibontakozzanak, és megtalálják a saját játékaikat. Szeretem, amikor a fiúk lemennek a pincébe, találnak egy üres kartondobozt, kivágnak belőle egy Artu-Ditu jelmezt, és órákig eljátszanak vele. Ők akkor birodalmi csatát vívnak a tesóval.

Az a feladatunk, hogy megteremtsük gyerekeink számára a lehetőségeket, és megadjuk mindazt, ami a fejlődésükhöz kell.

Itt is az egyensúly számít. Én is folyamatos egyensúlykeresésben vagyok, soha nem érzem, hogy minden terület rendben van, de amin nem tudok változtatni, azon nem idegeskedem.

– Megengedni a hibát, derűsen és önironikusan szemlélni önmagunkat nagy érték. Hogyan tanít minderre a kertészkedés?

– Azt szoktam mondani az önmarcangoló, kezdő kertészeknek, hogy ha szembejönnének velem azok a növények, amiket gondatlanságból vagy tudatlanságból elpusztítottam, biztosan megijednék, mert nagyon sokan vannak. De tanulhatunk a hibáinkból, mert tükröt mutatnak nekünk. Mert a hiba valószínűleg nem a növényben volt, hanem én rontottam el valamit: nem ültettem el időben, nem locsoltam, elhanyagoltam, fölnyurgult, vagy csak elejtettem a palántákkal teli tálcát – sok minden előfordult már velem. Például legközelebb biztosan nem indítok hatezer palántát egy hónap alatt, mert már tudom, hogy a fele kiveszik. Nem ültetek aránytalanul sok sárga virágot, mert tapasztaltam, hogy nem fogy el. Ezek tanulópénzek, és nem kell a szívünkre venni őket. Túl kell lépni rajtuk.

– Még erősebben hat ez a mondat annak tudatában, hogy a kutatásban, az anyaságban és a virágnevelésben sincs megállás, egész évben feladat van…

– Egyiket sem lehet befejezni, csak abbahagyni, de én ezzel együtt tudok élni. Novemberben még ültetem a tulipánokat, a folyamat sokszor decemberre is áthúzódik, de akkor már kezdem az eukaliptusz- meg a liziantuszmagok ültetését is. Amikor decemberben a gyerekek látják, hogy anya beüzemelte a nevelőfényeket a fürdőszobában, mondják, hogy „na, megint kezdődik”. Az intenzív palántanevelési időszakban áprilisig tele van a ház az elvetett kis magokkal, palántákkal, többezer példánnyal. Olyankor minden reggel jó korán kelek, mert locsolni kell, nem hagyhatom kiszáradni őket. De öröm látni, ha éppen kibújt valami. Ez sikerélmény, sőt dopping. Mintha kisállatot nevelne az ember. De

tudni kell megállni.

Bár kaptam felajánlást két további kertre, és ötletem is lenne újabb ágyásokra, nemet mondtam, mert nincs még egy életem.

– Nagyon szép dolgok vesznek körül. De nyilván meg is dolgozol érte.

– Úgy érzem, szeretnek az égiek, mert tényleg sok a csoda az életemben. Kivételezett helyzetben vagyok, nagyon jó emberek jönnek velem szembe. A virágaimmal közösséget is építek, mert a csokorkötés léleksimogató és kreatív tevékenység, az agyonhajszolt embereknek pedig kikapcsolódás, ráadásul egyedi és gyönyörű végeredménnyel. A mai napig

csodaként élem meg, hogy ott van a kezemben egy alig látható, élettelen mákszem – a virágmag –, és pár hónap múlva káprázatos növény lesz belőle.

Ezen minden évben elképedek, a természetnél nagyobb csoda számomra nincs!

– És az, hogy ezt a hivatásodban élheted meg, egészen kivételes.

– Szerintem mindenkinek van hivatása, csak nincs mindenkinek bátorsága belevágni. Márpedig

az élethez bátorság kell,

hiszen csak egy életünk van, nincs idő folyton csak tervezni, halogatni, megalkudni. Számomra a kiteljesedés alapja a jó társ, a család és a szoros szociális közeg is, amit én a virágokon keresztül a kertészbarátnőkben találtam meg. Mert publikálhatok én akármennyit, a polcon fog porosodni. Összejönni, kipanaszkodni a frusztrációkat, örülni egymás örömének, sikerének – a szűk család és a közösségi média ezt nem tudja megadni.

– Hogyan kezdjünk hozzá, ha magunk is virágot szeretnénk nevelni?

– Akár most, szeptemberben tisztítsunk meg két négyzetmétert – gyomtalanítsuk, kapáljuk és gereblyézzük meg kicsit –, majd szórjunk bele borzaskatát, egynyári szarkalábat, vetési konkolyt, díszmákot, facéliát. Tavaszra gyönyörű méhlegelő lehet belőle. Vagy vágjunk le elnyílt levendulaágakat. Szedjük le az ágak alsó feléről a leveleket, dugjuk be a töveket egy cserép nedves virágföldbe, és az ültetvény fele jó eséllyel begyökeresedik. Sikerélmény lesz, hogy van egy növény, amit magunk szaporítottunk. De évelőkkel is kezdhetjük: vegyünk például egy csomag kasvirág- vagy zsályamagot, vessük palántaföldbe, és szorgosan locsolgassuk. Egy hét múlva meg fognak jelenni a palánták!

– Él körülötted a természet… Te tényleg varázsló vagy?

– Egy professzor ismerősöm a pennsylvaniai egyetemről azt mondta, hogy a fák illékony anyagokat bocsátanak ki, és vannak emberek, akik erre különösen fogékonyak: jobban érzik az illatot, és függővé válnak a fa által kibocsátott anyagoktól. Szerintem velem is ez lehet a helyzet… Az első évi négy ágyásom mára sokszorosára gazdagodott: ötszáz tő bazsarózsa, 120 tő rózsa, 600 tő dália, sokszáz liziantusz, és még egy csomó más gyönyörűség! Idén tízezer palántát neveltem. Boldogság, ahogy végigmegyek a kerten, és nézem a növényeket. Egész más a viszonyom azokkal a virágokkal, amelyeket én neveltem, mint azokkal, amelyeket vásároltam. „Téged is én neveltelek, meg téged is…” Érdemes kipróbálni!