Illegalisták: olvasson bele Visky András új regényébe!

„Csak a történeteinkben van számunkra hely, ott vagyunk igazán szabadok és boldogok. Nélkülük nem tehetünk egy tapodtat sem.” Egyszerre folytatása és előzménye a nagy sikerű Kitelepítésnek Visky András új regénye. A nemrég megjelent Illegalisták című kötetből a Jelenkor Kiadó engedélyével tesszük közzé az alábbi részletet.

A születésünnepi úrvacsorai szertartást Szentéletű Ferenc és Boldog Mihail ortodox szerzetespap celebrálták a szamosújvári börtön 411-es zárkájában. A szent jegyek, a kenyér és bor málékenyérből, fegyencnevén turtoj, és marmeládból titokban erjesztett borból álltak. A börtönöknek szánt turtojba beleőrölték a torzsát is, recsegett a fogak között a sült málé, de még így is emlékeztetni tudott az otthoni tejes kukoricára vagy a kemencében kisütött aranyló kukoricalepényre, amit kocsonyásan remegő szilvalekvárral szokás beborítani és frissen fejt tejjel elfogyasztani.

A málékenyér-felajánlások összegyűjtésével és rejtegetésével Jánoska pap, Balogh kereskedő, Ezékiel bácsi, Bakó és Karczagi tanár volt megbízva. Dr. Szép és Nicu Har érintetlenül hagyták az egész heti málékenyér-fejadagjukat, hogy a betegeket és a gyöngéket fölmentsék az adakozás lelkiismereti kényszere alól.

A marmeládbor előállítása különleges feladatnak bizonyult, Falábú Bánffy nélkül a biztos lebukás és szigorított magánzárka várna az úrvacsorázó rabokra, a siralomcellák egyikében.

A Bánffyak nem kártyáztak, magyarázta Falábú Bánffy, ez a jó tulajdonságuk megvolt a Bethlenekkel szemben. Ezért maradt meg a sok vagyon. Viszont szerették a bort. Megtermelni is, és inni is.

Ha mindennap egy veder szőlőbort megiszom, attól még nem megyek tönkre, mert az harminc veder egy hónapban, háromszázhatvan veder egy évben. A bor megterem, még a lónak is adhat belőle az ember, okoskodott Falábú Bánffy édesapja.

A háború sem zilálta szét a gigantikus Bánffy-vagyont, volt mit elkobozni az erdélyi magyar arisztokratákat kifosztó agrárreform idején, 1921-ben. De valamennyi azért megmaradt belőle. Meghagytak kétszáz hold szántót, erdőket Marosvécstől fölfelé, és az Aranyos menti berkeket. Lassacskán még gyarapodtunk is, hogy a kommunisták se maradjanak hoppon. És ha már ők folytathatták a szabadrablást, az utolsó marhát és kerítéslécet is lefoglalták, a történelmi igazságtétel és persze a nép nevében. Egy tégla sem maradt. Hálásak lehetnek nekünk, hogy nem vertük el kártyán a teljes Bánffy-vagyont. Én pedig azért vagyok hálás nekik, mert ha minden el van veszve, akkor nincs mit veszíteni. Szabadszájú vagyok, mint egy fürdős kurva, megbízhatóan műveletlen, ha kell, nem félek senkitől és semmitől. Az idő nem ellenségem, mások helyett is tudok boldog lenni, tetejébe úgy tudok meghalni, mint egy diófa, csak tessék bizalommal hozzám fordulni.

Falábú Bánffy a félelem nélkül élő rabok közé tartozott, mint Richárd rabbi. A rabbi iránt nem érzett áhítatot, szeretni sem szerette. Szentéletű Ferenc tanításait néhanapján meghallgatta, olykor talán érdeklődéssel.

Ne strapálja magát, Ferenc tiszteletes, engem sikeresen kikonfirmáltak a maga gyáva egyházából. Anyámtól aranyórát kaptam a jeles napon, amit Graia Manea kolozsvári szekus parancsnok vett magához a házkutatáson, amikor hazaárulásért letartóztattak. Egy automobil árát érte az az óra. Milyen nevetségesen hangzik rabruhában, börtönszagban, hiányos fogazattal erről beszélni…!

Hirdetés

Ismerte az ország valamennyi börtönét Falábú Bánffy, Zsilávától Enyeden át Galacig. Vágott már nádat Grindeni-en, csempészett kapadohányt a falábában, evett bádogvégen sütött kígyót Constantinescu ellentengernaggyal. Szépen kifejlett példány esett a nagy műgonddal megtervezett, élve fogó csapdájukba, lecsapták a fejét, megnyúzták, vigyázva, hogy a hosszanti izmokat meg ne sértsék. Dobrudzsai sárkány, ahogy a helyiek nevezik, óriási növésű és teljességgel ártalmatlan sikló, három-négy éhes férfiember jóllakik belőle. Békeidőben levesnek való vadállat, egyetlen remekbe szabott gerinc, semmi fölösleges, a belektől játszi könnyedséggel meg lehet szabadulni.

Édeni csúszómászó, csaknem istenbizonyíték, Balaurul dobrogean, Elaphe quatuorlineata sauromates.

A vadnövényekkel fűszerezett húsok mosolyogva omlanak le a szelíd galambon hízó, csodálatos kígyó csigolyáiról, illatos párákkal töltve meg a tengersós levegőt. De hát kinek van érkezése lassú tűzön leveskompozícióba fogni Grindeni kényszermunkatelepen? A tűzforró pléhvel egészében véve szép eredményre lehet jutni, ha nem az éhség, hanem az elejtett állat iránti tisztelet mozgatja az ujjainkat.

Mire Szamosújváron kötött ki, Falábú Bánffy már nem tudta összeszámolni, hányszor tartóztatták le és állították bíróság elé. A számok nem fontosak, a jogcímek sem. Ő amúgy is egy fordulatos, de nem túl mívesen megírt regényben él, mióta megdobták Oroszországban a Vécsei-féle kézigránáttal. Szóra sem érdemes, az ember részvétlen.

Fél lábbal jóval kevesebb esély mutatkozik kisétálni a valóságból.

Mindenünket elvették, elszegényedtünk, most aztán igazán nagy lábon élhetek, a magam felelősségére.

Az ember mindenképpen csonka lény, rajtam legalább látva látszik. Az egyik lábam itt, a másik ott. Ha egyáltalán van az az ott. Köztünk szólva a műláb valóságosabb, mint én magam valaha voltam vagy lehetnék.

Hagyjuk, egyre megy, a létfilozófiai kérdések nem nekem valók.

Miklós bátyám újabb trilógiát tölthetne meg velük, ha élne. Amiért bírok még egy ép lábbal, nem biztos, hogy életben vagyok. Az igazságszolgáltatás szervei mindenesetre meglepő találékonysággal gyártják le megrendelésre a vádiratokat, a bégetés jogát sem élvező országgyűlések minden törvényt
megszavaznak, amit eléjük raknak. Ilyen időket élünk, mert ilyen időket viselünk el, amikor elviseljük őket.

Az ünnepi bort marmeládból erjesztették a foglyok. A féltve őrzött, szent tégelyt Falábú Bánffy hátsó combjában őrizték egy erre a célra kivájt üregben. Mihail szerzetespap naponta legalább egyszer szenteltvízzel meghintette és keresztet vetett Bánffy falábára. A báró örömét lelte benne.

Egyszer még rügyeket bont, virágba borul és termőre fordul. Túlélsz engem, faláb!

A borkészítés kockázatos feladatára Szentéletű Ferenc kérte fel Bánffyt, aki gondolkodás nélkül igent mondott. A marmeládot gondosan macerálták, darócon átszűrt vízzel keverték össze, és a később klenódiumként, románul potir, szolgáló bádogedényben hagyták beindulni a rejtélyes fermentációs folyamatot. Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van – suttogták reménykedve az erdélyi tiszteletesek.

Ha úrvacsorai bor, annak vörösnek kell lennie – hangoztatta Falábú Bánffy. – Protestánsnak lenni valóságos istencsapása, még a szent elementum is értelmezési kérdéssé tud válni a riadt reformátusok kezén. Azt hirdetik, szimbólum, és azt értik alatta, egyszer volt, hol nem volt…

Meglesz a bor, Szentéletű, és vörös lesz, mint Krisztus kiontott vére a keresztfán. Ha addig élek is. Szőlőbornak nem szőlőbor, de meggyalázott gyümölcsök nemes vére mindenképpen. Csodára én sem vagyok képes, ennyiben hasonlítok a maga tehetetlen istenére.

Az én istenem örömét leli a hasonlóságban, báró úr.

A marmelád fadobozokban érkezett a börtönkonyhára, ott porciózták acéldrótokkal egyenlő méretű kockákra, ahogyan a falusi boltokban a zsírt vagy az élesztőt szokás. A nagyüzemi lekvárban csonthéjak, kavicsok és ipari szemetek lapultak, a börtönökbe az alját küldték. Aki nagyböjtben vasszöget talált a fejadagjában, Krisztus személyre szóló üzenetének tekintette, áhítatosan mutatta fel a zárka népének, mintha a hitünk szent titkát tartaná a kezében.

Szentéletű Ferenc advent első hetétől azért könyörgött éjszakákon át, hogy a Mindenható bírja rá Falábú Bánffyt a megfontoltabb viselkedésre, és ha erőt érez magában, akkor intse mértékletesebb dohányzásra, bár ehhez a Szentéletű nem sok reményt fűzött. Falábú Bánffy pedagógiai feladatának tekintette politikai viccekkel traktálni a caraliukat, cigarettát pedig a legképtelenebb körülmények között tudott lopni magának. Kiszámítható rendszerességgel szállt alá a pincesori magánzárkák valamelyikébe. Kedvence a méregerős Tractor dohány volt, de bármit elfüstölt, ami a keze ügyébe került. Cocoșatu börtönparancsnok asztaláról egy egész doboz füstszűrős Amiralt emelt el egyszer, szálanként két vagy akár három Tractort kapott érte a finomabb dohány élvezetére vágyó kékvérű rabtársaktól.

A bor biztatóan erjedt Falábú Bánffy combjában, a foglyok esténként körülülték a bárót, hogy részesüljenek a kipárolgások közös örömében. Szüreti mulatságokat idéztek fel, a borkészítés misztikus tanaiba vezették be a tudatlanokat. Szentéletű Ferenc kitartóan imádkozott.

Tégy csodát, Mindenható, legyen meg az én akaratom.

Csodát teszek – ígérte meg a börtön feletti tágas egekben időző Mindenható. – Legyen meg a te akaratod, Szentéletű.

Az isteni ígéret valódiságát Boldog Mihail szerzetespap megerősítette. Ugyanezekkel a szavakkal kötelezte el magát neki a Fennvaló, ugyanazon az éjszakán.

A másnapi körmenetben, ahogy Falábú Bánffy hívta a kötelező sétát a börtön udvarán, a báró megjátszott figyelmetlenségből falábával rálépett egy őrre. Az őr fájdalmában meggörnyedt, és még ugyanazzal a mozdulattal gumibotjával tarkón vágta a bárót. Ami alatt Falábú villámgyorsan kiemelte a hanyagul gombolt zubbonyból a megbontatlan pakli Tractort. Szép munka volt, de nem tökéletes. Az őrbódéban unatkozó fegyveres őr mindent látott.

Tizenkét nap szigorított magánzárkát kapott. Emelt fővel, ép lábán ugrálva vonult le az alagsori tisztaszobába, falábát tüntetően a vállán vitte, mint Krisztus a keresztjét.

A születésünnepi úrvacsora terve kútba esett. Vele együtt esett kútba a Mindenható is.

Nem tűnt nagy feladatnak, Mindenható – kiáltott a zuhanó Fennvaló után Szentéletű Ferenc.

Nem jött el az én órám – védekezett ügyetlenül a Mindenható.

Csakugyan – hagyta rá a Szentéletű. – Most már ne próbálkozz, ego te absolvo. Felmentelek önnönmagad terhe alól, Mindenható.

Vasárnap, szentkarácsony első napján visítani kezdtek a börtön szirénái. Caraliuk rohangáltak fel-alá a folyosókon, feltépték a cellaajtókat, és csőre töltött fegyverekkel utasították a foglyokat, hogy feküdjenek a kőre, arccal a földnek. Aki megmozdul, tarkón lövik. Délig eltartott, amíg helyreállt a rend.

Az történt, hogy az éjszakai szolgálatot a magánzárkasoron Eftimie, az újonc caraliu látta el. Nem volt érkezése megismerni a foglyokat, csak félni tanították meg a gyorstalpaló kiképzésen. Ha valami szokatlant észlel, tüzeljen, ne habozzon.

Hajnalban végigjárta a magánzárkákat, elvégezte a kötelező ellenőrzést. Lenyitotta a Júdás-nyílás ajtaját, körbenézett, ment tovább. Vizetă, így hívták románul, szorgalmasan ismételgette az új szavakat. A báró zárkája következett, belesett a kémlelőn. A cellából egy emberi láb nézett szembe vele. Visszacsapta a fémajtócskát, erőt gyűjtött, lenyitotta. A láb egyenesen a szemébe meredt.

Mintha megindult volna felé.

Eftimie lekapta a válláról a géppisztolyát, és vakon lövöldözni kezdett. Az egyik golyó a felsőcombot találta el. A lövedék mélyen belefúródott Falábú Bánffy bőrszínű páccal bevont falábába.

A láb megingott, de nem dőlt el. Eftimie caraliu összeszedte minden erejét. Ezúttal célzott lövést készült leadni. Másodjára már nem bírta meghúzni a ravaszt.

A láb kitartóan ingott és jól láthatóan vérzett.

Előbb kisebb bíbor cseppek álltak össze vékony érré, utána ujjnyi vastag sugárban ömleni kezdett a vér, mintha a láb alakú jelenés szívét roncsolta volna szét a lövedék.

A fiú szélesre tárta a cella ajtaját, ledobta magáról az egyenruhát, és térdre ereszkedett a vérző lény előtt. Hangos imában bűnbocsánatért esedezett. Megfogadta, hogy soha többé nem érint fegyvert, hátat fordít a börtönnek, és a Jézus szívéről elnevezett kolostorban éli le az életét. Reszkető kezét a tócsa felszínére helyezte, arcára és a mellkasára kente a sűrű vért.

A marmeládillatú úrvacsorai bor körbefolyta Falábú Bánffy műlábát. A tiszta vértükörben kirajzolódott egy másik vérző láb is. A hasonmás a mélységes mélyben ingott fejjel lefelé, akárha a felsőnek a lelke volna. Fölfelé vérzett a Lélek, Eftimie caraliu az isteni kegyelem kiapadhatatlan forrását ismerte fel benne.

Szentéletű Ferenc a születésünnep éjszakáján álmot látott. Falábú Bánffy elefántcsontsápadt műlába jelent meg előtte. A felkelő nap sugaraitól vörösre festett Szent Anna-tó tükrén lépegetett, sebéből megállás nélkül gyöngyözött a marmeládbor. Meg-megállt, az ébredező örökzöld erdő visszhangjait hallgatta révülten. Közben tökéletes körökké formált, hófehér füstöt eregetett az aranyszürke bársonyba vont hajnali égre.