Sajátos helyzet, amikor az újságíró magánemberként szerez olyan élményeket, amilyenekre – legalábbis ilyen mélységben – máskülönben nemigen tehetne szert. Egy haláleset személyes tapasztalataiból táplálkozó beszámoló Budakesziről, a Polcz Alaine közreműködésével létrejött hospice-ból.
Valamennyi földi halandó megérdemelné, hogy amikor búcsút kell venni az e világi léttől, a távozás a helyzet ünnepélyességéhez méltó, emberséges körülmények között történjék. Amikor környezetemben egy idős, régóta betegeskedő illető állapota válságosra fordult, a rokonság is azon volt, hogy olyan helyre kerüljön, ami a grand finalé előtt mindenkinek kijárna.
Így, saját csatornákon keresztül jutottunk el a Varázshegy Hospice Alapítványhoz, annak is az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben működő Polcz Alaine Hospice – Palliatív Osztályára. Amikor először kimentünk Budakeszire, tájékozódni a feltételekről, a gyönyörű, ősfás park végében álló „A” épületben Osztie Krisztina főorvos fogadott. Emberséges, a helyzetet azonnal átlátó hozzáállása, rugalmassága, szakmai kompetenciája az első pillanattól fogva bizalmat ébresztett személye és a részleg iránt.
Háromágyas, igényes szobák, csend és béke, a megannyi kisebb-nagyobb cserepes növénnyel szinte botanikus kertté varázsolt teraszról pedig a környező hegyek megnyugtató látványa. Megindító volt az érzés, hogy a korábbi körülmények után mintha egyenesen a „paradicsomba” csöppentünk volna. Miközben a legtöbbeket a halálra készítenek fel,
itt minden az életről szól;
pontosabban arról, hogy ami még hátra van belőle, az minél barátságosabb körülmények között telhessen.
A Budakeszin töltött napokat minden értelemben szent időként éltük meg. Akárhányszor mentünk, meglepve tapasztaltuk, hogy itt nem szólnak szinte semmiért. Nincs is látogatási idő, éjjel-nappal bármikor érkezhetünk a nyolcszobás, két tucatnyi beteget ellátó, családias osztályra, melynek fogadópultjánál akvárium teszi még otthonosabbá a helyet. És míg máshol azért is figyelmeztetnek, hogy ne támaszkodjunk az ágynak, itt még az is belefér, hogy kisgyerekek másszanak be a haldokló mellé.
Itt minden hozzátartozó sorstárs,
így a legtermészetesebb, hogy a friss gyászhír hallatán ismeretlenek borulnak egymás nyakába, vigaszt kapni és adni. A látogatók akár szavak nélkül, beszédes pillantásokkal jelzik: ezen a helyen, a halál előszobájában – Pilinszkyvel mondva – menthetetlenül egyek vagyunk. Sajátosan intim közeg ez, melyben kiről-kiről lehull a szemérem: „vadidegenek” egymás előtt becézik, simogatják, babusgatják szerettüket, borotválják apjukat, vagy csak csendesen, órákig ülnek, fogva a nagy útra készülő családtag kezét. Ha pedig eljön a mosdatás, tisztába tétel ideje, egy emberként mennek ki a folyosóra, hogy a nővér tehesse a dolgát.
Ez az a hely, ahol a beteget eleve nem sorszámmal szólítják a kórterme vagy az ágya alapján, hanem keresztnevét a feje fölé kihelyezett kártyára írják, ezzel is jelezve: itt mindenki a szó szoros értelmében személyre szóló törődést érdemel. A folyosón elhelyezett plakátokon a hazai hospice-kultúrát megteremtő Polcz Alaine életrajza, az osztály története fényképekkel, és hálás hozzátartozók köszönőlevelei – köztük nem egy, keresztény körökből ismert vezetéknévvel. Bár egy állami intézményben működő alapítvány jóvoltából vagyunk itt – térítésmentesen –, a keresztény lelkület nyomait is felfedezni, anélkül, hogy az a legkisebb mértékben is tolakodó volna.
A betegeket igény esetén pszichológus, mentálhighiénés szakember, Lengyel Donát ferences szerzetes személyében kórházlelkész is kíséri az úton, és ugyancsak van lehetőség gyógytornára, mese-, zene-, valamint Szellő és Bucka jóvoltából kutyaterápiára. Leírni végtelenül közhelyes, megélni annál felemelőbb volt: itt tényleg mintha mindenki mosolyogva, de legalábbis végtelen nyugalmat árasztva végezné a szolgálatát. Pedig ok éppenséggel volna a csüggedésre: csak abban a szűk két hétben, amíg ott voltunk, hárman haltak meg a részlegen.
Amikor a mi időnk jött el, két óra volt rá, hogy a közvetlen hozzátartozók autóba üljenek, és siessenek végsőt búcsút venni attól az embertől, akinek immár csak a teste volt szépen „felravatalozva” az úgynevezett mécsesszobában. Ez is a hely tapintatos gesztusa: mielőtt kezdetét veszi a szokásos procedúra, ki-ki az indíttatása, világnézete szerint profán szertartással vagy hívő módjára köszönhet el az elhunyttól. A meghitt módon berendezett, szépen elfüggönyözött helyiséget egy pasaréti ferences szerzetes festette ki; itt kapnak elhelyezést azok a névtáblák is, amelyek az osztály lakóinak emlékét őrzik.
Hála mindezért a Tóth Krisztina főorvos vezette részleg munkatársainak és önkénteseinek. Hogy nap mint nap megmutatják: az emberséges bánásmód, a kedves, figyelmes jelenlét nem pénz kérdése. És hogy olyan helyet teremtettek – máshol is hasznos volna tanulni belőle –, ahol az ember nem csupán jó kezekben tudhatja elmenőben lévő szeretteit, de úgy gondolja: ha az ő órája következik el, maga sem kívánhatna méltóbb körülményeket a végső hazatérésre.
A Magyar Krónika korábbi írásai ezen és ezen a linken olvashatók.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
