Nem a csillogásban, hanem a sebezhetőségben születik meg a karácsony

A karácsony sokszor a meghittség és a csillogás ünnepeként jelenik meg, ám sokkal többről szól. Szembesít minket a fáradtságainkkal, félelmeinkkel, és azzal, hogy a rendezetlen valóság közepette van-e még hely bennünk Isten számára. Nem pusztán díszekről és készülődésről van szó, hanem arról, hogy a fény éppen a törékenységben születik meg. Erről elmélkedik most szerzőnk, Erszény Krisztián.

A karácsonyt általában meghitt ünnepnek gondoljuk. És valóban az, egy bizonyos pontig. Mert van benne valami, amiről ritkán beszélünk: az a része, ami engem is, a jelen élethelyzetemben, zavarba ejt.

Mert a karácsony nemcsak hangulatot teremt, hanem kérdéseket is feltesz. Olyan kérdéseket, amelyeket év közben könnyebben elodázok. Hogy hol tartok az életemmel, miben fáradtam el, mit halogatok, mitől félek. És néhány éve azt is, hogy van-e még bennem hely Isten számára – a konkrét, sokszor rendezetlen valóságomban.

Gyerekkoromban a karácsony kezdetét a frissen felállított fenyő illata jelezte. A szoba ajtaja zárva volt, s mi vártunk a csodára. Amikor kinyílt az ajtó, nemcsak az ajándékot vettem észre, hanem azt éltem meg, hogy a történetünk kilépett a hétköznapok logikájából. Benne volt a jelenlét, a titok, a figyelem és a meglepetés – a csoda!

Felnőttként ezt az élményt egyre nehezebb megélni.

Nem azért, mert „elveszett a karácsony lényege”, hanem mert én is másképp viszonyulok hozzá, ahogy a körülöttem élők is. Többet foglalkozunk a szervezéssel, többet teljesítünk, többet mutatunk, és közben talán kevesebb történik bennünk, legbelül.

A karácsonyfa jó példája ennek az eltolódásnak. Ma gyakran hetekkel előbb felállítjuk, feldíszítjük, lefotózzuk. Így a fa, bár köztünk van, sokszor inkább funkcionális kellék, mint jelentéshordozó. A csend körülötte a teljesítmény csendje: készen áll minden, megvettünk mindent, elég jól sikerült a készülődés. Az ünnep minősége pedig mintha attól függne, mennyire sikerült megfelelni ennek a kimondatlan elvárásrendszernek.

Pedig a karácsonyfa eredeti jelentése egészen más volt. Az örökzöld a tél közepén azt jelezte, hogy örökké él a remény ott is, ahol látszólag minden az elmúlás, a mélyalvás állapotában van. A keresztény szimbolikában a gyertya sem csupán hangulatvilágítás, hanem annak jele, hogy a sötétség valóságos, ám nem végleges. A fa tetején a csillag vagy csúcs nem csupán dísz, hanem iránytű. És ezek a jelek nem elsősorban a figyelmünket akarják elterelni, hanem emlékeztetni akarnak arra, hogy az élet törékeny, és mégis hordoz reményt.

Ebben az értelemben mondom, hogy a karácsony egzisztenciális esemény.

Nemcsak vallási vagy kulturális ünnep, hanem olyan, átvitt értelemben vett megálló, ami az ember létezését érintő kérdéseket hoz felszínre. Isten nem akkor jelenik meg, amikor minden rendezett, hanem éppen hogy a rendezetlenségünk közepette. Nem az erő, hanem a kiszolgáltatottság oldalán bukkan föl. Nem olyankor, amikor az ember készen áll, hanem amikor éppen hogy nem áll készen. Nem idealizálja az életet, hanem a legsérülékenyebb pontján érinti meg.

A világ zaja nem halkítható le, benne van a háború, a félelem, a fáradtság és a törékenység, s ez éppúgy része az ünnepnek, mint a betlehemi történet valósága. Mert az a történet sem biztonságos közegben játszódik. A kérdés nem az, hogy miként zárjuk ki mindezt a zavart az ünnepből, hanem hogy mit is kezdünk vele. Beengedjük-e a karácsonyba a saját törékenységünket is, vagy inkább eltakarjuk csillogó girlandokkal.

Hirdetés

A karácsonyfa ennek a rejtett jelentésnek a felfedésében ma is segíthetne, ha hagynánk. Nem azért, mert szép, hanem mert őszinte. Az örökzöld nem azt ígéri, hogy minden rendben van, hanem azt, hogy a nehézségek között is lehetséges a jelenlétben maradni. A gyertya nem beragyogja a sötétséget, csak nem engedi, hogy teljesen elnyeljen minket. A díszek pedig, a törékenységükkel, azt jelzik, hogy mennyire könnyen sérül minden, ami fontos. Ez az élmény sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a tökéletes karácsony képe.

Idén nem azt fogom kérdezni, hogyan lehetne szebb vagy meghittebb a karácsony.

Inkább azt, hogy általa Isten mit akar megszólítani bennem. Milyen fáradtságot, milyen hiányt, milyen el nem mondott kérdést szeretne a felszínre hozni. És hogy képes vagyok-e időt, figyelmet adni neki és a körülöttem lévőknek. De nem ünnepies elvárásként, hanem jelenlétként.

A karácsony minden látszat ellenére nem tűnt el. Inkább csak mi feledkeztünk meg arról, hogy mit adhat még nekünk. Ha viszont újra képesek vagyunk odafigyelni egymásra, önmagunkra és Istenre, a karácsonyfa ismét több lehet egyszerű dísznél. Azt hivatott megmutatni, hogy a fény nem a gondok, bajok hiányában születik meg, hanem éppen azok közepében. 

Ha valóban így van, akkor idén nekem is elég lesz, ha ez a fény bennem is pislákolni kezd.