Tabudöntő felvetés: biztos, hogy karácsonykor kell ajándékot adni?

Mit jelent ajándékot adni karácsonykor egy olyan világban, amelyben a jó szándék gyakran túlcsordul tárgyakban, de hiányzik az idő, a figyelem és a jelenlét? A két fillért a perselybe dobó özvegy történetétől a gyerekszobák ajándékhalmain át arra kérdez rá Radványi Benedek írása: képesek vagyunk-e abból adni, amiből nekünk is kevés van – és felismerni, mi az, ami valóban számít az ünnepben.

Évek óta visszhangzik bennem a kérdés, amit egy prédikációjában tett fel a jezsuita Bellovics Gábor: „Tudunk adni abból, amiből nekünk is kevés van?” Az aznapi evangélium a zsinagógában a főhelyeket elfoglaló írástudókról és a perselybe két fillért dobó özvegyasszonyról szólt. A fiatal pap szerint ez a történet elsősorban nem arra mutat rá, hogy mennyit kell adakozni. Mert ha például az anyagiak terén jól állunk, lehet, hogy éppen kevés az időnk, és utóbbi lesz a mi két fillérünk.

A fenti kérdés a karácsonyi ajándékdömping kapcsán jött fel újra bennem. Az ajándéktárgyakban szeretetünk kifejezését látjuk, és ez egy pontig jól is van így; csakhogy a sok kicsi is (túl) sokra megy. A sok nagy pedig végképp, és egy részük óhatatlanul a polc tetején, netán a kukában köt ki.

„Szekrényt is hoztatok? Netán hozzájárulást a lakásbővítés hiteléhez?”

– az elmúlt években ilyen kérdések is megfogalmazódtak bennem, amikor a sok jószándékú ajándékozó elhalmozott minket. Pedig nálunk igazán nem „gazdag a Jézuska”; igaz, olykor mi is belecsúszunk az „ennek is biztos nagyon örülne” csábításába – hogy aztán Szenteste után még napokig jöjjenek a rokonok, barátok meglepetései is.

A kérdéskört legjobban egyik barátom tavaly januári Facebook-posztja világította meg. Fogta a két lányát, valamint az ünnepek alatt kapott ajándékaikat, és lefotózta őket a karácsonyfa mellett.

Csak könyvből tizenkettőt hoztak az angyalok, s a legótól a zoknin át a szaloncukorig további huszonöt ajándék érkezett

(a szülőktől ebből mindössze négy került a fa alá). A posztban az édesapa arra is rávilágított, hogy mivel a gyerekek az ajándékokat több hullámban kapták meg, az is kavarog a fejükben, hogy a Jézuska vagy az angyalkák hozzák őket. Sokkolta őket a temérdek újdonság, így a karácsonyfa alatti bontogatás vad tépkedéssé fajult. „Ennyi dolgot nem tudnak befogadni, csak kapkodnak innen oda, onnan ide, egyikkel sem tudnak igazán játszani” – írta, majd pszichológusok érveit sorolta a túl sok játék gyerekekre gyakorolt hatásáról. (A témához lásd az Egyszerűbb gyermekkor című könyvet.)

A posztra egyetértő hozzászólások és bevált tippek érkeztek; akadt például, aki deklarálta: náluk nincs többszörös ajándékozás, a gyerekek minden ajándékot otthon, a karácsonyfa alatt kapnak. Feljött a „húzásos ajándékozás” vagy a pusztán süteményalapú meglepetések készítése, és adott az „ajándékozz élményt” elve is:

„Egy sétának, ebédmeghívásnak, közös mozinak jobban örülnék”

– írta valaki a poszt alatt. Az érintett család végül jelentős változásokról döntött. A felnőttek idén már nem ajándékozzák egymást, a gyerekek ajándékai előre egyeztetett listából kerülnek ki, továbbá a korábban bevezetett „húzós rendszert” a születésnapokra is kiterjesztették, így ott is csökken az ajándékmennyiség, és nő a személyes figyelem.

Hirdetés

Szomorú helyzet is előidézhet változást: egy családban, ahol amúgy is évek óta azt állapítják meg, hogy a szentestéből másfél óra az ajándékok kicsomagolására megy el, most új helyzet áll elő. Az egyik gyermeket hetek óta válságos helyzetben kórházban ápolják, ezért a többiek úgy döntöttek:

idén a fa alá kizárólag az életveszélyben lévő családtag fényképét helyezik, ajándékként ott lesznek egymásnak,

aggódó szeretettel gondolva a távollévőre, és ezzel talán közelebb kerülve az ünnep lényegéhez is.

Természetesen nem arról van szó, hogy nem lehetnek értékes, jól eltalált ajándékok, akár távoli rokonoktól is. De ne legyen kényszer, hogy „valamit kell adni”. Közhely, de a fogyasztói társadalom kísértése, ha más miatt nem, legalább környezetbarát szempontból elvetendő. De hozhatunk „hittanosabb” érvet is, miszerint Jézus nem kérte, hogy a születésnapját azzal ünnepeljük, hogy ismerőseinket tárgyakkal árasztjuk el. Persze, szeretnénk látni a gyermek szemében a csillogást, amikor a csomagolópapírt széttépve megpillantja a meglepetést, netán csak örömmel hallani a beszámolóját arról, mit hoztak az angyalok. Kemény kérdés, de nem lehet, hogy ez az egész sokkal inkább az ajándékozóról és az ő remélt érzéseiről, önigazolásáról szól, nem pedig az ajándékozott (pillanatnyi) öröméről?

Most pedig jöjjön egy saját megoldáskeresés. Tavaly karácsony előtt több irányból landolt nálunk „tegyétek be ezeket is a fa alá” típusú ajándék. Az még hagyján, hogy mindegyikük be sem fért volna oda, de galád módon néhányat előre kibontottunk, s többségükről megállapítottuk: nem lesz szükség rájuk, van már ilyen vagy hasonló. Becsomagolva visszakerültek a szekrény tetejére, majd idén egy mélyszegénységben élőket segítő alapítvány közreműködésével jutottak el olyan gyerekekhez, akiknek a szülei más okokból kell hogy megválogassák a karácsonyi ajándékok számát.

És miközben ezt a „kioktató cikket” fogalmaztam, tanulsagos leckét kaptam az élettől.

Megcsörrent a telefonom, az említett alapítvány vezetője hívott, köszönte az ajándékokat, s azt mondta: ha már magunk is jeleztük, hogy szívesen megveszünk még ezt-azt, vagy segítünk bármiben, volna még egy kérése. Jótékonysági vásárra visz lekvárokat és házi készítményeket, de az üvegekről még hiányoznak a címkék, ezeket kellene elkészíteni. Mondtam, hogy véletlenül (közbevágott: „Gondviselés!”) épp hasonlókat nyomtatok, úgyhogy megoldom. Nem volt két perc, másnap még el is kellett juttatni hozzájuk, de nekem is többet adott, mint ha „hátha jó lesz” alapon megvettem volna még valami műanyag játékot.

Zárásként, karácsonyi elmélkedésindítónak álljon itt még egyszer az elején megfogalmazott kérdés: „Tudunk adni abból, amiből nekünk is kevés van?”