Egy amszterdami templom szilveszteri tűzesete, a párizsi Notre-Dame új üvegablakai körüli vita, valamint a pannonhalmi és a veszprémi templomfelújítások tapasztalatai ugyanarra a dilemmára irányítják a figyelmet: mitől marad élő egy templom a 21. században. Műemlékvédelem, liturgia, közösségi használat és hitbeli érzékenység ütközik ezekben az ügyekben, miközben a legfőbb kérdés: a szakrális terek „halott kövek” maradnak-e, vagy képesek élő közösségek otthonává válni. Völgyi András írása.
A párizsi Notre-Dame tetőzetének egykori leégéséhez hasonló, elszomorító képeket láthattunk január 1-jén az amszterdami Vondelkerk nevű templom katasztrófájáról, melynek okozója feltételezhetően egy szilveszteri tűzijáték lehetett. A Pierre Cuypers által tervezett (1880), majd fia, Joseph Cuypers által egy hasonló tűzvész után újjáépített (1904) holland historikus épület művészettörténeti értékét messze meghaladja az egyháztörténeti jelentősége. Ez volt a katolikus világegyház első Jézus Szíve tiszteletére szentelt temploma. „Egy toronynak magasnak kell lennie, egy alacsony torony utálatos” – a helyi legenda szerint a most leégett hatalmas központi toronyrész tervezői koncepciója ebből a gondolatból indult ki.
A szükségessé vált felújítás elmaradása miatt veszélyessé vált holland templomot 1978-ban be kellett zárni, majd az egyházmegye, mivel nem tudta fenntartani, 1979-ben eladta a műemléket. Rövid átmenet után egy alapítvány (Amsterdam Monuments Fund) tulajdonába került, mely a műemléki felújítás után, immár évtizedek óta kulturális központként működteti.
Rendeztek itt előadásokat, koncerteket, esküvőket, fogadásokat és más közösségi programokat, például jógaalkalmakat.
A szilveszterkor súlyos szerkezeti károkat szenvedett műemléktemplom mint kulturális tér megmentésének lehetősége bizonytalan.
A tűzeset egyik magyar kommentjében döbbenten olvastam: „Jobb is, hogy leégett, úgyse tudnám jó szemmel nézni a benne zajló botrányos programokat”. Jézus sajnos ma is aktuális szavai jutottak eszembe. „Jakab és János így szóltak: Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és eméssze meg őket? De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és ezt mondta: Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” (Lk 9,54–55) Sokszor tényleg nem tudjuk, hogy milyen lélek lakik bennünk, és milyen szavakra vagy cselekedetekre indít minket.
Vita a Notre-Dame ablakairól
Hasonló polémia bontakozott ki a 2024-re csodásan felújított párizsi Notre-Dame kapcsán a National Catholic Registerben. Miután bő egy éve már többen bírálták az épület modern berendezéseit, most vita támadt arról a hat új, figuratív üvegablakról, melyet egy kortárs francia festő, Claire Tabouret tervezett Eugène Viollet-le-Duc 19. századi nonfiguratív üvegablakai helyére.
Az új kompozíció pünkösdi jeleneteket ábrázol, és a Lélek kiáradásának ünnepén megvalósuló „sokféleség harmóniáját” kívánja megjeleníteni. A párizsi érsekség szakmai érvekkel támogatja a templomtulajdonos francia állam által megrendelt új ablakokat, mondván, karakteresebben illeszkednek majd a restaurált belső tér világosabb és egységesebb tónusához. A helyi közösség vezetősége – hittani és liturgikus, lelkipásztori szempontokból – a pünkösd újonnan megjelenő témáját is fontosnak tartja. Az újítás elleni tiltakozás élére műemlékvédők és jobboldali politikusok álltak, és
Emmanuel Macron „elnöki szeszélyéről”, jogsértésről, „négymillió eurós hóbortról” beszéltek.
A több százezer aláírással nyomatékosított petíció és a jogi lépések végül nem tudták megakadályozni a projekt elindulását.
Kaphat-e más funkciót egy templom?
Érvek és ellenérvek azóta csapnak össze egy templom továbbépítése és díszítése kapcsán, amióta a kivitelezésbe nemcsak a mecénásnak vagy a megrendelőnek, hanem a tágabb közösségnek is van beleszólása. E viták lényege ma: milyen legyen egy működő 21. századi templom, hogy betölthesse a küldetését. Ehhez kapcsolódnak a szűnni nem akaró polémiák arról, hogy mit kezdjen egy világi közösség az egyházak által már nem használt templomépületekkel, és hogy egy szakrális épületet szabad-e, és ha igen, milyen profán célokra használni. A két kérdéskör hasonlónak tűnik, mégis más megközelítést igényel.
A részben vagy egészben elpusztult jeles kolostortemplomok és egykor volt egyházmegyék emlékét a katolikus egyház a címzetes érseki, püspöki, apáti és préposti titulusokban élteti tovább. Európa keresztény gyökerű országaiban az elmúlt évszázadokban rengeteg templom került profán használatba anélkül, hogy ezt bárki vitatta volna. Ha a Budai Várban sétálunk, ennek példáit látjuk minden második utcában.
A prímási palotával szemben a volt klarissza kolostort irodaházként használták tovább.
Az egykori domonkos kolostort előbb minisztériummá, később szállodává alakították.
A korábbi karmelita kolostor pedig jelenleg miniszterelnöki hivatal. Még szembetűnőbb ez Róma utcáin, ahol a Pápai Állam évszázadaiban rengeteg olyan kisebb-nagyobb templom épült, melyeket az újkorban világi célokra alakítottak át. Hazánkban létezik egy ki nem mondott egyezség állam és egyház között, hogy a – hamisan „keresztényellenesnek” beállított – nyugat-európai példákkal szemben nálunk egyetlen templom sem kerülhet világi kezelésbe. Mintha ezek a funkciójukat vesztett, ezért önmagukban halott épületek vagy az indokolatlanul felállított újabb és újabb keresztek volnának a keresztény hit fennmaradásának biztosítékai.
Halott és élő kövek
Mitől válik élővé és élhetővé egy keresztény templom, kultúra és közösség? – ez a kérdés sokunkat foglalkoztat, és meghatározza azt is, hogyan vélekedünk a templomaink felújításáról, modernizálásáról. Jól tudták ezt a régiek is, akik évszázadokon át újabb és újabb viseletekbe öltöztették a szakrális ábrázolások történelmi alakjait, és a legtermészetesebb volt számukra a templomok külső és belső megjelenésének a kor ízléséhez és elvárásaihoz igazítása. Ez történt nálunk Pannonhalmán (2012) és Veszprémben (2025), előbbi esetben konszenzussal, utóbbi esetben a francia példához hasonló társadalmi vitáktól kísérve.
Egy mai templom nemcsak a klérust és nem is csak a szent liturgiát szolgálja, hanem a közösségi együttlét minél teljesebb megélésének lehetőségeit. Ha csak hallgatni lehet benne, vagy lábujjhegyen járni, akkor nem tölti be a rendeltetését.
Az sem jó, ha csak előadóként vagy gyülekezeti teremként szolgál, és hiányzik belőle a lelket Isten felé fordító szakralitás.
Ha stílusa, megjelenése, hangulata idegen attól a közösségtől, amelyik használja, akkor nem szolgálja jól a hitéletünket, de még a vallásgyakorlásunkat sem. Ezek közül talán a legfontosabb a hangulata, hogy mit sugároz, hogyan hat a közösségre színeivel, formáival, díszeivel, ábrázolásaival, kényelmes vagy kényelmetlen székeivel, komfortos vagy diszkomfortos világításával, jó vagy rossz akusztikájával és téli-nyári hőmérsékletével. Ez egyúttal szakmai kérdés, a külső- és a belsőépítészeté, melyet a funkcionalitás mellett át kell hassanak ezek az emberi és lelki tényezők.
Egy keresztény templom rendeltetése kettős: egyrészt keretet adni a benne zajló vallási tevékenységeknek, kitüntetett módon az istentiszteletnek, a liturgiának, másrészt biztonságos teret nyújtani a hívő közösségnek. A templom sokkal inkább „használati tárgy”, mint emlékmű, és sokkal inkább közösségi tér, mint reprezentatív intézményi központ. Egy templom nem attól jó, hogy régi, de nem is attól, hogy kortárs. Attól jó, hogy egy hívő közösség Isten iránti vágya és szeretete, hálája, dicsőítése és imája otthonra találhat benne.
A pannonhalmi felújítás tanulságai
A megújult pannonhalmi apátsági templomhoz különleges személyes emlékeim fűződnek. Ezért annak idején komoly kétségeim voltak a szentély teljes kiürítése, a régi főoltár és baldachinjának elbontása és a központi nagy üvegablak – valamint az egyetlen addig még megmaradt Szent Márton-ábrázolás – eltávolítása miatt.
Távolról és a képek alapján nem tudtam a magaménak érezni ezt a drasztikusnak tűnt átalakítást.
Aztán egyszer részt vettem egy vasárnapi szentmisén az új liturgikus térben, és ez a lelki élmény életre keltette, egységbe foglalta számomra az épület régi és új részeit, az egész templomteret, a szerzetesek és a hívek teljes közösségét.
A felújítás során Pannonhalma sok olyan elemet „veszített el”, ami miatt a 21. század egyházának nem kell sírva fakadnia: régen meghaladott historikus vágyálmokat, heroikus és ma már életidegen kultikus elemeket. Ezekért nem kár. Cserébe viszont nyert valamit, amiért hálát lehet adni: olyan lét- és egységélményt, amit nagy dolog egy nyolcszáz éves templomban (is) megtapasztalni. Mert egy templom csak akkor tölti be a küldetését, ha kövei élővé tudnak válni, s a ma élő hívő emberek és közösségeik megtalálják benne a Paradicsom illatos előkertjét, a befogadó atyai házat, a bensőséges találkozóhelyet Istennel és egymással. Az amszterdami volt Jézus Szíve-templomnak már nem ez a küldetése, a Notre-Dame új üvegablakainak viszont igen, hogy a világ egyik leghíresebb templomában is átélhetővé váljon: minden ilyen épület ezeket a szent és közösségi célokat szolgálja.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
