Az ördögről ma gyakran végletekben beszélünk: vagy minden, józan észt próbára tevő lelki jelenséget démoninak nevezünk, vagy egy legyintéssel félretoljuk a kérdést mint a vallásos képzelet maradványát. Mindkét megközelítés elfedi azt, amiről a Biblia valójában beszél, és amit a pszichológiai gyakorlat is egyre pontosabban lát. Erszény Krisztián írása.
A Szentírás meglepően árnyalt különbséget tesz kísértés, belső küzdelem, bűn, lelki sérülés és megszállottság között. Ezek nem felcserélhető kategóriák. A megszállottság nem alapértelmezett magyarázat, hanem a legritkább esetek egyike, és soha nem válik általános emberi állapottá. Az Újszövetség világában a gonosz jelen van, mégsem ő uralja a teret. Jézus maga mondja: „Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vetik ki e világ fejedelmét” (Jn 12,31). Pál pedig úgy fogalmaz, hogy Krisztus „lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat” (Kol 2,15).
Ez a különbségtétel teológiailag kulcsfontosságú. A gonosz létezése nem jelenti automatikusan azt, hogy minden helyzetben ördögűzésre volna szükség. Nem véletlen, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa is hangsúlyozza: az ördögűzés csak egyértelmű démoni megszállottság esetén alkalmazható, amely nem tévesztendő össze pszichés vagy betegségi állapotokkal (1600 Rituale Romanum, KEK 1673).
Keresztény szemmel nézve Jézus győzelme a Sátán fölött megkerülhetetlen hitbeli alapállítás,
amelynek egzisztenciális következményei abban jelennek meg, hogy a keresztény ember megtapasztalja, hogy nem végzetesen kiszolgáltatott. Ez a győzelem nem tagadja a kísértés vagy a gonosz befolyás lehetőségét, de kizárja azt a képletet, amely szerint az ember teljesen kiszolgáltatott, birtokolható lény lenne.
A kereszténység tehát ahelyett, hogy félelmen alapuló vallás lenne, ahogy a kritikák gyakran említik, inkább egyfajta „győzelemhit”. Ahogy Szent Pál is megfogalmazza: „De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket.” (Róm 8,37). A Jelenések könyvében is azt olvashatjuk, hogy nem elvont teológiai fogalomról van szó, hanem vallási és egzisztenciális valóságról: „De legyőzték a Bárány vérével és tanúságuk szavával, s nem kímélték életüket mindhalálig.” (Jel 12,11) Nem arról szól tehát, hogy démonoktól kell rettegnünk; itt a középpontban a bizalom áll. Ez akkor is igaz, ha léteznek felekezetek, amelyek a félelemre építve szervezik a tevékenységüket. A mindennapi lelki küzdelem a hit, a józanság, az imádság és a lelki egészség tere. Ezek nem látványos eszközök, mégis a mély és valódi átalakulás lehetőségét hordozzák.
Különösen beszédes például, hogy a református teológiában nincs hivatalos ördögűző rítus.
A kálvini hagyomány számol a gonosz valóságával, a hangsúlyt mégis a lelki gondozásra, a Krisztusba vetett hitre, a személyes felelősségre helyezi. Arra, hogy az ember ahelyett, hogy passzív áldozat lenne, inkább megszólított, döntésképes személy. A kérdés nem az, hogy mit kell kiűzni belőle, hanem az, hogy mit kell helyreállítani benne. Ezzel összhangban áll a katolikus gyakorlat is, aminek az a célja, hogy az egyén visszanyerhesse a szabadságát, aktív döntését.
A hit és a lélektan párhuzamosan értelmezhető magyarázó rendszerek. A pszichológiai gyakorlat ma már világosabban látja, hogy számos jelenség, amelyet korábban megszállottságként értelmeztek, valójában lelki sérülés, trauma, disszociáció vagy pszichotikus állapot. Ezek valódi szenvedések, de nem feltétlenül spirituális eredetűek.
Gyógyulásra szorulnak, nem lelki hadviselésre.
Az ilyen módon sérült ember nem gonosz, hanem sebesült, aki figyelmet, elfogadást és helyreállítást igényel. Természetesen a pszichológiának nincs kompetenciája a megszállottság kérdésével foglalkozni, és a pszichés elakadás, illetve a megszállottság sem egymást kizáró állapotok.
Ide tartoznak azok a jelenségek is, amelyekkel egyes istentiszteleteken találkozunk. Amikor a lelkész érintésére valaki hátraesik, rángatózni kezd, vagy kontrollálatlan kiabálásban, rohangálásban tör ki, ezek az élmények gyakran a Szentlélek rendkívüli munkájaként vagy éppen démoni megnyilvánulásként kapnak értelmezést. A pszichológia azonban régóta ismeri az ilyen reakciókat, és pontos leírásokat ad arra, hogyan jöhetnek létre. A sugalmazás, az elvárás, az érzelmi túlfűtöttség, a csoportdinamika és a tekintély együttes hatása könnyen idéz elő disszociatív állapotokat. Ilyenkor az ember ahelyett, hogy „megszállt” lenne, valójában elveszítette testi-lelki önkontrollját. Az viszont igaz, hogy a vallási közeg gyakran jelentéssel ruházza fel ezt az élményt.
Problémás, ha ezeket az állapotokat automatikusan spirituális győzelemként vagy démoni jelenlétként értelmezzük,
illetve ha egyes személyek marginalizálására, kiközösítésére használjuk, és ezzel elzárjuk az utat a józanság, az önismeret és a valódi gyógyulás felé.
A pszichológiai magyarázat ugyanakkor nem törli el a teológiai dimenziót. A Biblia a Sátánt teremtett, bukott angyalként, alárendelt lényként mutatja be, szó sincs arról, hogy valamiképpen Isten ellenpólusa lenne. A keresztény hit nem két egyenrangú erő küzdelméről beszél. Isten sem pólus egy dualista világképben, mert ő a Teremtő, akivel szemben nincs azonos súlyú ellenfél. A gonosz nem más, mint torzulás, hiány, elszakadás.
Ezért vitatható minden olyan gondolkodás, amely szerint a rossz „szükséges” a jóhoz,
vagy hogy a világ egyensúlya két ellentétes erő harcából születik.
Ez vallásfilozófiai félreértés, ami nem egyezik a kereszténység álláspontjával. A gonosz valóságát komolyan lehet venni anélkül is, hogy dualistává válnánk.
Fontos megerősíteni, hogy a pszichés szétesettség önmagában még nem az ördögtől való. A Biblia sem démonizál minden rendellenességet. Jézus sokkal gyakrabban gyógyít vagy állít helyre, adja vissza a hangot, a méltóságot és a közösséghez tartozás lehetőségét, mintsem démonizálja ezeket az állapotokat. A „démoni” a Szentírásban nem egy pszichés állapot, hanem kapcsolatellenes irányultság: az Istentől, a másik embertől és az önmagunktól való elszakadás makacs fenntartása. Az, amikor az ember a kapcsolat megszakítását igazolja, és a vádlás nyelve felülírja a bűnbánat lehetőségét.
Jézus válasza erre nem más, mint a kapcsolat helyreállítása, ami sokkal inkább a felszabadítás nyelve. Az ördög kérdése Jézusnál túlmutat azon, hogy mennyire erős a gonosz. Valójában arról szól, hogy kiben bízunk, amikor dönteni kell. Nem számít a gonosz hatalmának mértéke, az az igazi kérdés, hogy elhisszük-e, Isten nélkül is képesek vagyunk eligazodni, dönteni, élni. A kísértés lényege az önállóság ígérete: hogy nincs szükség kapcsolatra, nincs szükség bizalomra, nincs szükség az Atyára. Kérdés, elhisszük-e, hogy a gonosz feletti győzelem már megtörtént. Ezért a mi feladatunk az, hogy elfogadjuk ezt a győzelmet, és ebbe vessük a bizodalmunkat.
Felhasznált források:
Csanádi Viktor Holló: Értekezés a hiedelemalapú történelmi és kortárs exorcizmusról
Pócs Éva kutatásai a démoni megszállottság jelenségéről
Devil Inside: Psychotherapy, Exorcism and Demonic Possession – Psychology Today, 2012
Francesco Bamonte és Don Gabriele Amorth munkái
A Katolikus Egyház Katekizmusa – 1673. pont
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
