Mit tanulhatunk egy fától? – Enyedi Ildikó új filmje bepillantást nyújt az Édenbe

Ülök a sötétedő moziban, körülöttem jegyzetfüzetek sercenése és visszafogott izgalom: premier előtti vetítés kezdődik. A cím – Csendes barát – egyszerű és rejtélyes, a főszereplő pedig meglepő: egy Ginkgo biloba nevű fa, amely túlél korszakokat, rendszereket és embereket. Enyedi Ildikó filmje arra hív, hogy ne érteni akarjunk, hanem jelen lenni – úgy nézni a világot, ahogyan talán csak gyerekként tudtuk. Mihályi Anikó írása.

Az első filmkockák azonnal szembesítenek a gyerekagy és a felnőttagy különbségével. A felnőtt fókuszál, kiválaszt, célt keres, kizár. A gyerek ezzel szemben szórványosan érzékel: mindent egyszerre, hierarchia nélkül. Nem akar megérteni, csak jelen lenni. A film mintha erre hívna: legyek most inkább gyerekként jelen. Ne akarjak rögtön jelentést, magyarázatot, tanulságot. Engedjem, hogy a képek megelőzzenek.

Ez a meghívás végigkíséri a Csendes barát egészét. Három idősík nyílik meg egymásba csúszva – a századelő, a hetvenes évek és a Covid alatti bezárt jelen –, de nem kronológiai rendben, inkább érzékelési módokként. Mindegyik történet egy-egy olyan emberhez kötődik, aki valamiképpen kívülálló, ezért nem illeszkedik bele maradéktalanul a felnőtt világ fókuszált logikájába. Ezek a figurák nem uralni akarják a világot, hanem kapcsolatba lépni vele – és ebben a kapcsolatban a természet nem háttér, hanem a megszólítható másik.

Az első, 1908-ban játszódó történetszál főszereplője Grete (Luna Wedler), az első nő, aki egyetemre járhat Németországban. Jelenléte önmagában provokáció:

előítéletekkel, rosszalló tekintetekkel és nyílt szexizmussal kell szembenéznie.

Mégsem a dac, hanem a csendes kitartás jellemzi. Ellenállása emlékeztet arra a ginkgó fára, amely már ekkor is több mint hetven éve áll az egyetem kampuszán, túlélve korszakokat, ideológiákat, emberi ítéleteket. A növények iránti szenvedélyét Grete amatőr fotográfusként éli ki; levelek erezetét, felületek textúráját rögzíti. Nem rendszerez, nem kategorizál – néz. Úgy, ahogyan egy gyerek: közel hajolva, időt nem sajnálva. Ez a nézés spirituális természetű. Nem birtokol, nem magyaráz, hanem teret nyit annak, ami van. A kamera is ebbe az odafordulásba áll bele, részleteket mutatva, mintha maga is imaszerű figyelmet gyakorolna.

Az 1972-es idősíkban egy vidékről érkező, félénk, botladozó egyetemista fiú, Hannes (Enzo Brumm) sodródik bele a növények világába. Kezdetben nem foglalkozik velük különösebben, érdeklődése sokkal inkább egy különc, növényeken kísérletező biológuslányhoz köti. A lány muskátlijának felügyelete apró, jelentéktelen feladatnak tűnik, mégis fordulóponttá válik. A muskátli reakcióinak megfigyelése lassan szenvedéllyé alakul: Hannes nem irányítani akar, hanem figyelni.

A növény válaszai nem kiszámíthatók, nem mindig értelmezhetők – éppen ez a kiszámíthatatlanság nyitja meg számára a kapcsolódás lehetőségét. Hannes továbbfejleszti évfolyamtársnője kísérleti eszközeit, és a muskátli révén immár valóban csendes barátként tudnak kapcsolódni egymáshoz.

A film humora is gyermeki.

Amikor a muskátli „engedi be” Hannest, nevetünk, mert a kontroll illúziója egyszerre válik nevetségessé és felszabadítóvá. A növény itt nem tárgy, hanem kapcsolat. A fiú nem uralja, hanem figyeli, és ebben a figyelemben önmaga is átalakul. A felismerés nem tanulás eredménye, hanem kegyelem – ajándék, amely nem erőfeszítésből, hanem jelenlétből születik.

A Covid-idősík bezártsága mintha ezt a tapasztalatot sűrítené magába. A harmadik történetszál 2020-ban játszódik. Tony (Tony Leung Chiu-wai) agykutatóként érkezik vendégoktatónak a marburgi egyetemre, ám a kiürült intézményben reked. Az emberi jelenlét hiányában figyelme a ginkgó felé fordul, mintegy kényszerű irányváltásként. Kutatótársa, egy francia tudósnő (Léa Seydoux) csupán online kapcsolódik hozzá, a valódi, testi jelenlétet itt is a fa képviseli. Amikor a világ beszűkül, az érzékelés kiélesedik. A természet tovább él, a Ginkgo biloba jelenléte pedig arra emlékeztet, hogy az idő nem a mi ritmusunk szerint halad.

Hirdetés

A fa itt már egyértelműen spirituális tengellyé válik.

Állandósága, hallgatása, túlélése olyan rendet sejtet, amely nem az emberi történelem logikája szerint működik. A ginkgó ebben az idősíkban a túlélés és az időn kívüliség hordozója; élőlény, amely akkor is jelen van, amikor az emberi világ átmenetileg eltűnik.

Tony tudja, hogy a gyerekek másként érzékelik a világot, máshogy gyűjtik az információt, és ezt a gyermeki, nyitott látásmódot terjeszti ki a fára is. Próbálja megérteni, mit él át a ginkgó, miközben tisztában van vele, hogy saját jelenléte, figyelme, érzelmi állapota visszahat rá. A kapcsolat nem irányításról vagy birtoklásról szól, hanem egymás jelenlétének átéléséről. Amikor a gondnok és a tudós nevetésben békül ki,

mintha egy pillanatra felvillanna a teremtett világ eredeti harmóniája

– nem mint elveszett múlt, hanem mint újra és újra megnyíló lehetőség.

A film végén felhangzik Goethe Vándor éji dala című verse. Az elmúlás felé hajló, csöndes sorok imaszerű lezárássá válnak. A vers nem magyarázza a látottakat, hanem összhangba hozza őket egy nálunk tágasabb renddel, ahol a csend nem hiány, hanem jelenlét, amiben megpihenhetünk.

És ekkor lassan visszatérünk abból az állapotból, amelybe a film bevezetett. A vászon elsötétül, a fények finoman felkapcsolódnak. Újra érzékelhetővé válik a moziterem: a székek, a köhögések, a testek közelsége, a papírzizegés. Az idő újra „halad”, a tér visszanyeri funkcióját. Mégis marad valami a csendből. Mintha a Ginkgo biloba ideje egy pillanatra átszivárogna ebbe a zárt térbe is.

A Csendes barátnak nincs üzenete. A film kicsit visszavezet az Édenbe, emlékeztet arra, hogy a teljesség tapasztalata talán nem a tudásban, hanem a gyermeki figyelemben rejlik, amely nem birtokolni akar, csak együtt lélegezni csendes barátunkkal, a teremtett világgal.