Hány beszélgetést adtunk már fel azért, mert a közélet vagy az egyház vitás kérdései miatt eltávolodtunk egymástól? Családban, baráti körben, közösségeinkben egyre több a kimondatlan tabu és a „vörös zóna”. Udvarhelyi Zsuzsanna mentálhigiénés szakember egy Ferenc pápa által inspirált módszert mutat be, amely nem legyőzni, hanem meghallgatni tanít – és új esélyt ad a valódi párbeszédre.
Gyakori tapasztalatunk családban, baráti körben, egyházi közösségeinkben, hogy bár van közös nevezőnk, kardinális kérdésekben nagyon máshogy gondolkodunk. Először mindent bevetünk: igyekszünk vérmérsékletünk szerint átadni meggyőződésünket, de sokszor a győzködés csak még nagyobb távolságot szül. Rémisztőnek érezzük, hogy egyazon családhoz, közösséghez tartozva hogyan tudunk homlokegyenest ellentétesen gondolkodni olyan, az életünket meghatározó kérdésekről, mint a közélet vagy az egyház jelene és jövője.
Egy idő után nem akarjuk sem megbántani a másikat, sem magunknak újabb csalódást okozni. Egyre gyakrabban alakulnak ki láthatatlan vörös zónák a kapcsolatainkban: fontos témák, amelyeknek a közelébe sem merészkedünk. Lassan feladjuk az őszinte beszélgetést, és sokszor a kapcsolattartást is, csalódottan gondolunk a másikra, és bebástyázzuk magunkat álláspontunk falai mögé.
Jelen írásomban szeretnék reményt adni azoknak, akik már feladták az egymással folytatott párbeszédet. A Lélekben való beszélgetés munkamódszerét magam is kipróbáltam, és megtapasztaltam annak újszerűségét, különleges gyümölcseit. Szeretném bemutatni, hogyan tudunk ezzel a metódussal nehéz kérdésekben közelebb kerülni egymáshoz:
nem meggyőzni, legyőzni, hanem jobban érteni és elfogadni a másikat.
A beszélgetést elsőként gyakorlók a történteket pünkösdi élményként írták le, amely lehetőséget adott egyházként megtapasztalni magukat – egymás és a Szentlélek meghallgatása révén.
Honnan a módszer?
A Ferenc pápa által világméretűre kitágított Szinódus 2021–2023 elnevezésű folyamat római közgyűlésén (Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése) 2023-ban egyenszínbe öltözött püspökök helyett, vagyis mellett most ott ültek az öt földrész férfi és női szerzetesei, papjai és világi hívei is. Az Egyház égető kérdéseiről folytatott tárgyalások módszertanilag sem hasonlítottak a korábbi alkalmakhoz. A frontálisan elhelyezett ülésterem helyett nagy, kerek asztalok mellé ültették a vendégeket, hogy ne csak hallgassanak, hanem beszélgetéseket folytassanak. Ezekre a képekre már ránézni is szívmelengető volt, hiszen
a kerek asztal a párbeszéd, a nyitottság, az egymás felé fordulás jelképe és valós tere is.
A minden katolikus hívő megszólítása után (a szinódus egyházmegyei szakasza 2021–2022) ez az új tárgyalási technika tette világossá, hogy Ferenc pápa új korszakot nyitott az Egyház kommunikációjában. Ehhez az újfajta párbeszédhez módszertant is adott: a Lélekben való beszélgetés az a közös, imádságos igazságkeresés, amelyet elsőként a szinódus résztvevői használtak. Jó hír, hogy a szinódusi atyák és anyák után a módszer számunkra is elérhető. Ferenc pápa egyik hagyatéka ez az új beszélgetési mód Isten hívő népe és az egész világ számára.
A Lélekben való beszélgetés vezetett módon, szabályok betartásával zajlik, és így alkalmas véleménykülönbségek tisztázására, konkrét kérdések megválaszolására, cselekvési terv kialakítására. Néhány téma, amit megvitathatunk:
- „Mit gondolsz az elváltak és újraházasodottak kérdéséről az Egyházban?”
- „Mit kezdjünk a templomunk mellett álló üres telekkel?”
- „Hogyan közelítsük közösségünkben egymáshoz az idősebbeket és a fiatalokat?”
- „Elfogadható álláspont-e, hogy valaki 2026-ban nem megy el szavazni?”
- „Mit gondolunk hívőként a homoszexualitásról?”
- „Hogyan fogjunk hozzá egyházközségünkben a misszióhoz?”
A beszélgetést egy vagy két mentor vezeti, a résztvevők száma 7-8 fő, akik lehetnek baráti kör, egyházi közösség vagy éppen a képviselő-testület tagjai. A részvétel sok önfegyelmet, türelmet, belső munkát igényel, ám egészen új tapasztalással ajándékoz meg – magunkról és a közösségről.
Hogyan kezdjünk hozzá?
A témát kihirdetjük, meghívjuk a beszélgetőket, kijelöljük a mentort vagy mentorokat. Javasoljuk, hogy mindenki készüljön egyéni imával és álláspontja végiggondolásával. Ha időt szánunk az egyéni készületre, és megvizsgáljuk a gondolatainkat, felfigyelhetünk rá, hogy melyik szempontunk honnan gyökerezik, és mi az, ami inkább a Szentlélektől való. Vagyis előre kirostálhatjuk a dacból, erőből, önérzetből fakadó megfontolásainkat, érveinket, és próbálhatunk azokra figyelni, amelyek szívünk mélyéből – Istentől – fakadnak. Ezt a belső munkát hívja Szent Ignác után a szinódusi dokumentum is megkülönböztetésnek. Ennek a beszélgetés folyamán nagy jelentősége van. Az alkalmat közös imával, a Szentlélek hívásával kezdjük.
A módszer három szempontból forradalmi:
- A beszélgetés közben többször, hosszan csendet kell tartani.
- Mindenkinek egységnyi ideje van, hogy beszéljen.
- Nem vitatkozni kell, nem meggyőzni egymást, hanem arra figyelni, hogy a másik mondandója hogyan érint meg.
Mire jó a csend?
„Értsétek meg, kedves testvéreim: Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert haragjában az ember nem azt teszi, ami Isten előtt igazságos.” (Jak,1,19)
Jakab apostol buzdítása jól megvilágítja a lényeget. Maradjunk sokszor, hosszan csendben! Aki csendben marad, vár, mielőtt megszólal, és türelmesen meghallgatja a másikat, az nem indulatból fog majd szólni. Korunkban szinte nem ismerjük a csendet. Kényszeresen, mindig beszélünk, azonnal reagálunk, mindent kommentálunk, és persze kommentelünk… Nem csak társaságban. Ha egyedül vagyunk, akkor is rádiót vagy podcastot hallgatunk. Mintha nem bírnánk elviselni a csendet. Nyugtalanító, elbizonytalanító, szerepünkből kimozdító. Már nem hiszünk abban, hogy a csend – különösen mielőtt szólnánk – a legjobb tanácsadónk lenne.
Márpedig ennek a fajta beszélgetésnek a csend a lényege, a szíve. A beszélgetés elején, az ima után közös csendet tartunk. Ebben mindenki próbál befelé figyelni és észlelni: hogyan, milyen érzésekkel vagyok itt? Mi van bennem a témával kapcsolatban? A csend után a körben ülők elmondják gondolataikat a témával kapcsolatban, miközben a többiek hallgatják.
Nem reagálnak, nem kérdeznek, nem pontosítanak.
Egyszerűen nem szólnak bele – kicsit sem! – hanem megvárják, amíg mindenki sorra kerül. Önfegyelmet igénylő feladat, és a legtöbbünknek szokatlan, komoly kihívás!
Mindenki számít!
„Valahányszor valami fontos tennivaló fordul elő a monostorban, hívja egybe az apát az egész közösséget, és adja elő maga, hogy miről van szó. És miután meghallgatta a testvérek tanácsát, mérlegelje magában, s amit hasznosabbnak ítél, azt cselekedje. Azért mondjuk, hogy mindnyájukat hívja meg a tanácsra, mivel gyakran a fiatalabbnak nyilatkoztatja ki az Úr azt, ami jobb.” (Szent Benedek Regulája, 3. fejezet)
Ha beszélgetünk, akár spontán, akár szervezett módon, akár egy munkahelyi tárgyaláson, mindig van, aki szinte meg sem szólal, csak hallgat, és olyan is, aki végeláthatatlanul beszél, uralja a társalgást. Ez temperamentumunkból, társalgási stílusunkból és szerepünkből következhet. Itt mindez háttérbe szorul, és szándékosan máshogyan történik:
mindenkinek el kell mondania, hogy mit gondol,
és ehhez mindenkinek ugyanannyi idő áll a rendelkezésére! (Ajánlottan három perc.) Kevesebbet beszélni ér, de többet nem, mert a moderátor diszkréten, de határozottan jelzi, ha lejárt az idő. Ebben Szent Benedek tanítását ismerhetjük fel: lehet, hogy éppen a hallgatag, a szerény, a fiatal vagy akár a kevésbé iskolázott, alacsonyabb pozíciójú résztvevő által szólal majd a Lélek.
Ne vitatkozz, inkább figyelj!
„Valahányszor szeretetben találkozunk egy emberrel, olyan állapotba kerülünk, hogy felfedezünk valami újat Istennel kapcsolatban. Valahányszor felnyitjuk a szemünket, hogy megismerjük a másikat, a hit is nagyobb világosságot kap – bennünk – Isten megismerésére.” (Evangelii Gaudium 272)
Miközben egymást hallgatjuk, próbálunk nyitott szívvel a másik felé fordulni, és figyelni arra, amit mond, és arra is, hogy ez mit vált ki bennünk. Érezhetünk ellenállást, dühöt, ellenszenvet, értetlenséget, de lelkesedést, örömet is. Érdemes megnevezni és feljegyezni az érzéseinket, hiszen most nem szólalunk meg, a következő csendben viszont lesz alkalmunk visszatérni rá. Egy szinodális résztvevő ezt a lépést „a szívünkkel való gondolkodásnak” nevezte. Valóban,
nem vitázni érdemes a másik gondolatmenetével, hanem arra figyelni, nekem hogyan esik, amit mond,
és hogyan kapcsolódik azzal, amit én szeretnék elmondani. Amikor sorra kerülünk, megosztjuk egymással élettapasztalatunkat, meglátásainkat, belső élményeinket. Érdemes megtalálni, hogy mit mond a szívemben a Lélek. A beszélgetés célja közösen meghallani és megérteni a Szentlélek üzenetét. Mert a Lélekben való beszélgetés középpontjában ez áll: együtt keresni Isten akaratát.
Mi kerekedik ki ebből?
Ha mindenki sorra került, még mindig nem a válaszolás ideje jön, hanem megint csendet tartunk. Közben kérjük a Lelket, hogy továbbra is segítsen megtalálni a közös pontokat. Ezt követően osztja meg mindenki, hogy mi rezonált benne, miközben a másikat hallgatta. Itt is körbe megyünk, mindenki sorra kerül, és ugyanannyi ideje van. A kör végén ismét rövid csend következik, és utána lehetőség van már kötetlenül reagálni egymásra.
Nem cél, hogy a végére egyetértsünk,
annál inkább az, hogy meg tudjuk nevezni a lényeges pontokat, témákat, amelyek a beszélgetés fő irányait adták.
Ha konkrét feladat előtt állunk, fontos megfogalmazni egy cselekvési tervet is. Ha kellő tisztelettel és odaadással vettünk részt a folyamatban, bízhatunk benne, hogy egybegyűjthetjük a Lélek gyümölcseit. Ezek lehetnek 1. közös pontok, 2. kérdéses/vitás pontok, 3. akadályok és további kérdések. Ezeket azonosítani és kimondani a moderátor feladata:
- „Úgy tűnik, hogy az alábbiakban értünk mindnyájan egyet: …”
- Ezekben a kérdésekben megosztottak vagyunk: …”
- Felmerült néhány más téma, amiről tovább kellene beszélgetnünk: ..:”
Nagyon fontos, hogy mindenki szempontja megjelenjen az összegzésben. A perifériára szorult gondolatokat is a moderátor feladata begyűjteni. A találkozást végül záróimával fejezzük be. Utóbb pedig írásbeli emlékeztetőt küldhetünk a résztvevőknek.
Ez a beszélgetés felér egy spirituális gyakorlattal, amikor az „én”-ből a „mi”-be lépünk át, anélkül, hogy az „én” megszűnne. Hiszen a belső megélésünk, a meglátásaink, élettörténetünk tapasztalata nem megszűnik, hanem beépül a közösség dimenziójába, gyönyörűen gazdagítva azt.
A szinódusi résztvevők után vegyük a bátorságot, és üljünk le mi is egy nagy, kerek asztal mellé! Bízzunk benne, hogy a kör zárt, védett egység, és benne a teljesség – Isten – rejlik. Amint egymás szemébe nézünk, és kérjük a Lelket, hogy legyen köztünk, megérezhetjük, hogy megérkeztünk – a jelen pillanathoz, önmagunkhoz és a másik emberhez is. Hiszen a párbeszédhez mi magunk vagyunk az anyag: gondolataink, érzéseink, a saját történetünk. Ha mindezt van bátorságunk megosztani másokkal, és türelmünk, kíváncsiságunk a másik érzés- és gondolatvilágát, történetét is befogadni, abból csodálatos dolog tud születni. Rajtunk múlik, hogy elhisszük-e: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük.”
A fenti módszer gyakorlását segíti a Szívpróba című szinodális társasjáték is. Részletek ezen a linken.
Felhasznált irodalom:
Lélekben beszélgetés – Útmutató (Fokoláre Közösség)
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
