Ellentétek, ha kiegészítik egymást – Barsi Balázs és Várszegi Asztrik párbeszéde

„2 hang, 1 dal; 2 út, 1 cél; 2 rend, 1 ház” mottóval szervezett beszélgetést szerdán a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Barsi Balázs ferences és Várszegi Asztrik bencés szerzetes között. A két nyolcvanéves férfiút méltán nevezhetjük a magyar katolikus egyház kincseinek. Az este megmutatta, hogy tűz és víz nemhogy összefér, de szépen ki tudják egészíteni egymást.

Ilyen műfajú estét nemigen láthattak még a Sapientia nagyelőadójának falai. A Hegyi László ötletgazda moderálásával zajló alkalom sajátos módon ötvözte a sztorizgató párbeszédet, a stand-up comedy legjobb hagyományait, a mélyre hatoló beszélgetést, valamint a személyes hangú tanúságtételt. A két óra alatt hol önfeledt nevetés lett úrrá a közönségen, hol pedig olyan mondatokat, gondolatokat hallhattak a résztvevők, amelyek bizonyosan még sokáig elkísérik őket.

V. A.: „Most kezdődik az élet! Az ember rácsodálkozik, hogy milyen jó az Isten: még élek! Háború utáni, »inflációs« gyerek vagyok, az élet nyavalyái, minden elkísért, és most itt vagyok egészségesen, szabadon.”

B. B.: „Visszajött belém a kisgyerek. (…) Nem érek rá azon gondolkodni, hogy érzem magam. Ha nagyon nagy sodrásban vagyunk, és van egy célunk, akkor sejtjük azt, hogy boldogok vagyunk.”

Kevés két olyan jeles képviselője van még a magyar katolikus közösségnek, akik ennyire eltérő karakterként testesítenének meg különböző egyház- és talán istenképeket. Míg Barsi Balázs elsősorban a hagyományosabb, mondhatni, konzervatívabb hívők számára igazodási pont, Várszegi Asztrik a progresszívnek, hovatovább liberálisnak elkönyvelt irányzat képviselője. Mindketten a II. Vatikáni Zsinat idején voltak fiatalok; Asztrik atya elsősorban a tanácskozás világra nyitott ablakát képviseli, társa pedig előszeretettel rámutat a zsinat előtti világ értékeire is. Kettejük párbeszédét minden bizonnyal ezért is előzte meg akkora várakozás, hogy a Sapientia nagyelőadója mellett egy másik termet is ki kellett nyitni, ahol az érdeklődők kivetítőn követhették az estét.

Az orgonaszóra bevonuló vendégek köszöntésekor Hegyi László is azzal kezdte, hogy ismertetett néhány jellemző reakciót az ismeretségi köréből, amikor környezetével megosztotta a páros összeültetésének ötletét. „Bátor dolog”; „tűz és víz”, „ők azok, akiknél már nincs tétje semminek” – sorjáztak a jellemző megállapítások. „Nem mindig értjük, amit mond, de elhisszük neki” – ezt Tulassay Tivadar orvosprofesszor mondta Barsi Balázsról, Dobszay Benedek pedig így jellemezte rendtársát: ő az az ember, aki akár alkalmas, akár alkalmatlan időben is állhatatosan hirdeti az evangéliumot

V. A.: „Édesanyám belém pumpálta, hogy »édes kisfiam, soha, sehol, senkinek el ne mondd azt, amit itthon mondunk«. Amikor a forradalom azon a szép őszi napon kitört, olyan boldog voltam, hogy vége a kommunizmusnak, hogy önfeledten bementem egy telefonfülkébe, és felhívtam édesanyámat: »Anyukám, szedik le a vörös csillagot!«”

B. B.: „Azt hiszem, éppen a temetőben voltunk, amikor a hangszóróból megtudtuk a forradalom eseményeit. Egyszer érintett meg, mit jelent az, hogy magyar vagyok: 1956-ban, és ez istenélmény volt. (…) Nekem Magyarország az édes hazám. Ebben találkozik az Istenhez fűződő kapcsolat és a tény, hogy egy nemzeti közösség része vagyok.”

Közérthető nyelvezet, aktualizáló beszéd, hangsúly a dialóguson, hidat építeni az egyház és a világ között – így már Várszegi Asztrikot jellemezték az ismerői, ő pedig a következő bon mot-val szemléltette mindezt: „Barátaim szokták mondani: meg ne halj, mert akkor ki lesz az ateisták püspöke?” A bemutatás végén aztán Hegyi László így summázta a két vendég személyiségét: „Asztrik atya körbejárja a világot, Balázs atya leereszkedik a mélybe; Asztrik kommunikációs zseni, Balázs lánglelkű próféta”.

B. B.: „Nagyon világosan megéreztem, mit jelent az Eucharisztia, amikor édesapám azt mondta: kisfiam, térdelj le, mert itt van az Úr Jézus!”

V. A.: „Ma nem vagyok ilyen jámbor, mint az elsőáldozási képen látszik.”

Balázs és Asztrik atya között az első pillanattól „működött a kémia”. Ez abból is érződött, ahogy a bencés szerzetes rendre barátian megérintette ferences társa karját, vagy ahogy nagy figyelemmel, időnként mosolyogva hallgatták egymást. Sőt, ahogy a moderátor a végén megállapította, élvezetes dialógusuk jó példa arra, hogy a párhuzamosok nem csak a végtelenben tudnak találkozni. Balázs atya pedig mindjárt az elején levezette, hogy milyen dinamikák rejlenek a két őselem keresztény szimbolikájában. A víz egyszerre lehet éltető forrás és pusztító vízözön, az ószövetségi égő csipkebokorban pedig maga az Isten jelenik meg, de a kárhozatot is ezzel az elemmel szokás jellemezni. A húsvéti katolikus liturgiában viszont nem egymásnak ellentmondó, hanem a másikat kiegészítő valóságként jelennek meg, jelezve: Isten közelében ezek az ambivalenciák feloldódnak, eltűnnek.

Hirdetés

B. B.: „A jó szerzetes az, aki mindig Isten körül forog; a tökéletes szeretet életformája. (…) A szerzetesség jövője, hogy oázissá kell válnia.”

V. A.: „Burkolózz a hitedbe, és szeresd az embereket. (…) Soha nem beszéltem másról, mint Jézus Krisztusról.”

A beszélgetőpartnerek sem a különbségeikre hegyezték ki a mondandójukat, hanem a szó legnemesebb értelmében beszélgettek, és a papok körében szakmai ártalomként ismert prédikációs késztetés is csak vállalható mértékben legyintette meg őket. Az esetenként élvezetesen csapongó beszélgetésről – melyen volt, hogy a felek egyáltalán nem a moderátor kérdésére adtak amúgy nagyon szerethető válaszokat – ugyanakkor lehetetlen hagyományos tudósítást írni. Inkább csak hangsúlyokat, jellemző momentumokat érdemes rögzíteni, amelyek kifejezik a születésükkor Barsi Istvánnak, illetve Várszegi Imrének anyakönyvezett vendégek főbb tulajdonságait és értékeit.

V. A.: „Válság idején fontos visszatérni a forrásokhoz, illetve a tiszta forrásokat választani.”

B. B.: „A trágyadomb mellett nyílnak a legkövérebb liliomok.”

Az eltérő életutak ellenére több közös pont is tetten érhető a meghívottak múltjában. Például mindketten más közegből kerültek szerzetesi közösségükbe. A soproni születésű Asztrik atya evangélikus gimnáziumban tanult, és onnan – egy pannonhalmi újmise hatására – csatlakozott Szent Benedek rendjéhez. A Sióagárdon született Barsi Balázs pedig bencés középiskolába járt; ott egy ferences sekrestyés testvértől írásokat kapott Szent Ferencről, és ennek következményeként választotta hivatását. „A családom után a legtöbbet a bencésektől kaptam” – vallotta meg, hozzátéve: már négyévesen pap szeretett volna lenni. Barsi Balázs magyar-orosz, Várszegi Asztrik történelem-német szakon végzett – mindketten az ELTÉ-n; abban az épületben, ahol most a beszélgetés zajlott. Később aztán egyaránt voltak rendtartományuk novíciusmesterei, így maguk is egyengethették az újabb és újabb szerzetesnövendékek előmenetelét.

V. A.: „A legtöbbet most már akkor tehetem, ha jóságos nagypapaként a fiatalokat bátorítom, pozitív visszajelzéseket adok nekik. (…) Egyébként meg jönnek a kamaszok, és megmondják, hogy »Asztrik atya, úgy ül itt, mint egy félisten…« – szoktam is mondani nekik, micsoda szerencséjük, hogy nem az egész vagyok, mert most mutatnám nekik, merre van a kijárat.”

B. B.: „Sohasem törödtem vele, hogy áll a hajam, de mindig így fésültem. Most van egy novícius, aki így hordja a haját, mondom, én áttérek erre, mert akkor nem kell állandóan fésülködni. Erre azt mondja, még hasonlítanál is John Henry Newmanre.”

A beszélgetés illusztrációjaként a kivetítőn párhuzamos, olykor derültséget kiváltó archív fotókat láthattunk a vendégekről. Az est során továbbá visszatérő kérdés volt, hogy Isten embere kiket szólítson meg: az eleve hívőket/a hitet aktívan keresőket, vagy a világ fiait. Miközben a köztudatban úgy él, hogy Balázs atya elsősorban előbbieket, Asztrik atya pedig utóbbiakat célozza meg, Barsi Balázs hangsúlyozta: „A hívőben is az általános emberit szólítom meg, és így beszélek a »kintiekhez« és a »bentiekhez« is.” Szerinte ugyanakkor a különféle nézetet képviselők között a találkozás nem a felszínes dialógusban, hanem leginkább közös emberlétünk mélységeiben tud megvalósulni. És miközben erről beszéltek, a vendégek szavaiból – részben rácáfolva a róluk kialakított sztereotípiákra – kibontakozott: Balázs atya úgy fúr le a mélybe, hogy a misztika mellett a megértés, az irgalom is a sajátja; Asztrik atya pedig úgy képviseli a nyitottságot, a hídépítést, hogy a maga oldaláról a jézusi cölöpök hasonlóan mélyre és megingathatatlanul vannak leverve.

A beszélgetés ezen a linken megtekinthető.