„Kitűztem a célt: 25 éves koromig öngyilkos leszek” – Szőke Tibor kiútja a függőségekből

Másfél évtizedig küzdött függőségekkel. Életcélja az volt, hogy 25 éves koráig öngyilkos lesz. Többször volt zárt osztályon. Megharcolt a lelkében lakó ürességgel, végül rádöbbent: a benne lévő hiányt csak a szeretet töltheti be. A pécsi cigánysorra ment postásnak, majd hét évig a gyermekvédelemben segédkezett. Később iskolákban a diákoknak kezdett  beszélni a múltjáról és arról: a szeretet tanulható. Szőke Tiborral, a Szeretetsuli alapítójával, a Szemlélek munkatársával beszélgetett Gyarmati Orsolya.

– #Nincsfüggőség című önéletrajzi könyvedben és a gyerekeknek tartott előadásaidon sokszor hangsúlyozod, hogy egy dolog miatt tud kialakulni bármilyen függőség: ha valaki azt érzi, láthatatlan, ha üresség van benne. Honnan jön ez a gondolatod?

– Gyerekkoromban mindentől szorongtam. Először a szüleim válása körüli feszült élethelyzetek okozták ezt, és a nővérem is mesélt olyan történeteket, amiktől nőtt bennem a félelelem. Ez volt az én belső „sárkányom”, csakhogy a 80-as években nem volt divat a gyerekek lelkivilágával foglalkozni. Mivel úgy éreztem, senki nem vett komolyan, az édességhez fordultam segítségért, mert az átmenetileg mindig megnyugtatott, és rájöttem, hogy a gyors örömforrások csillapítják a szorongást. Ezzel párhuzamosan egyre inkább azt éreztem, hogy láthatatlan vagyok, és elkezdtem minél mohóbban vágyni arra, hogy figyelmet kapjak. Ez az igényem már kisgyerekként olyan erős függőséggé vált, hogy

szinte rosszul lettem, ha nem kaptam figyelmet,

ami pillanatokra feledtette a bennem lévő ürességet. Eközben azon pörögtem, mit tehetnék annak érdekében, hogy ne történjen velem soha semmi rossz.

– Noha nem vallásosan neveltek, kiskorodban egyszer hallottál anyukádtól Istenről. Erre hogy emlékszel vissza?

– Nagyon fontos volt a családom. Imádtam a szüleimet, az életemet, biztonságban voltam. Aztán elkezdődtek a veszekedések, és minden megváltozott, szétesett. Hét évesen eléggé kétségbeestem, annyira ijesztő volt a jövő. Anyukám egyszer odahívott a nővéremmel, és elimádkoztuk a Miatyánkot. Korábban nem hallottam a Jóistenről úgy, mint valakiről, akihez lehet imádkozni, és aki segít. Akkor ez megnyugtatott, és reményt adott, hogy talán vissza lehet csinálni még a dolgokat, és ha hozzá fordulok, a félelmem is csillapodhat. Azt hiszem, ekkor gyúlt ki a lelkemben egy kis gyertyaláng, ami egész életemben elkísér.

– Hogyan alakult az életed a szüleid válása után?

– Anyámmal és a nővéremmel Siklósra költöztünk a nagymamámhoz. Kilencéves voltam, amikor a barátaimmal megnéztem a Jézus élete című filmet a tévében. Fel akartam vágni előttük, ezért elkezdtem szidni Istent. Egy héttel később anyám elküldött boltba. Hazafelé vettem észre, hogy elvesztettem a pénztárcáját. Nagyon kikaptam.

Ez úgy állt össze bennem, hogy az istenkáromlás miatt megbüntetett az Isten.

Egy ideig lett is bennem ettől egy morális tartás, hogy jól kell viselkedni, de ez nem tartott sokáig…

Hirdetés

– Könyvedben sokat hangsúlyozod, hogy mennyire megviselt a szüleid válása, és milyen sokat szenvedtél a félelmeidtől, a rémálmaidtól. Milyen eszközökhöz nyúltál kamaszkorodban?

– Eleinte vicces próbáltam lenni, hogy felhívjam magamra a figyelmet, aztán, ahogy nőttem, már inkább bántani kezdtem másokat. Persze láttam, ahogy valaki zokog a beszólásaim hatására, hogy már senki nem nevet, csak csönd lesz körülöttem, én azonban annyira függtem a bármilyen érzelmi töltetű figyelemtől, hogy nem volt kontrollom. Mindez csak felerősítette a bennem lévő önvádat, szorongást.

– Tehát az azonnali jutalmazásra játszottál…

– Persze, hiszen mindenfajta függőség erről szól. Mindegy, hogy számítógéppel, droggal, alkohollal, édességgel, mások lealázásával vagy mobiltelefon-görgetéssel érjük el.

– Hogyan kerültek az életedbe a tudatmódosító szerek?

– Felső tagozatban, ahogy belekerültem az utcai bandákba, egyre többet ittam alkoholt, szakközépiskolában pedig megjelentek a kábítószerek is. Közben sajnáltam magam, és azt mondogattam, nem tehetek semmiről, a szörnyű gyerekkorom az oka mindennek.

A Nincs egyre jobban növekedett bennem, azt suttogva a fülembe, hogy nekem mennyi minden hiányzik, ami másnak van.

Én pedig mindent akartam. Sokat lógtam az iskolából, ittam, cigiztem, drogoztam, bántottam másokat. Eközben azt láttam, hogy nem tudok az elvárásoknak megfelelni, csalódást viszont bőven okozok, ami még nagyobb dühöt és feszültséget váltott ki belőlem. 

– Akkorát, hogy 15 éves korodtól a kábítószerhasználat minden addiginál erősebb függőséggé alakult.

– Menőnek tartottam, hogy drogozok, hogy drogos barátaim vannak. Megkaptam az annyira vágyott figyelmet, vagy így, vagy úgy. Mindent megtettem egy kis „porszívózásért”. Mire eljött a gimnázium utolsó éve, már szinte mindennap toltam valamit. Extasy, speed, fű, LSD, máktea, kodeines köhögéscsillapító altatóval, efedrines orrcsepp, hangulatjavítók, altatók, agyi értágítók… Bármi jöhetett, csak ne legyek itt, ebben a gyűlölt normális világban, ahol a Nincs olyan nagy és erős. 

– Hogy viselte mindezt a családod?

– A családom próbált segíteni, aggódott, drogambulanciára vittek, de nem tudtak hatni rám. Tizennyolc éves koromban kitűztem a célt: 25 éves koromig öngyilkos leszek, az addig hátralévő hét évet pedig végigdrogozom. Közben jöttek a mellékhatások: üldözési mánia, hipochondria, téboly, őrjöngés. Pszichózisba estem a túlzásba vitt kábítószer-használat miatt,

aztán egyszer csak megszólalt bennem egy hang, hogy én vagyok Jézus Krisztus.

Hittem neki. Ez volt az a pont, amikor anyám és apám bevitt a pszichiátriára. Zárt osztályra kerültem, ám onnan kikerülve is folytattam a szerhasználatot.

– Mi történt azzal a gyertyával, ami a gyerekkorodban gyúlt ki benned?

– Szenvedélyesen kerestem Istent, sokat olvastam vallásról, túlvilágról, az élet értelméről, eljártam közösségekbe is. Amikor nagyon szorongtam, sokat imádkoztam, de szégyen is volt bennem, mert korábban azt állítottam, hogy én vagyok a Megváltó, és senki nem mondta el nekem, hogy Isten nem haragszik ezért. 

– Még jó párszor bekerültél a zárt osztályra. Volt bármi haszna ezeknek az időszakoknak?

– Igen, hiszen ott döbbentem rá, hogy amit addig az identitásomnak gondoltam, annak a jó része hazugság volt. Persze valóban nem az elvárt normák szerint viselkedtem, mert nem tanultam, bántottam másokat, de ezek nem az identitásom fő részei voltak, csak én azt gondoltam. 

– Volt az életedben egy megfogható pillanat, amikor ez a sok sötétség, hiány, üresség átfordult abba a felismerésbe, hogy ki is vagy te?

– Voltak impulzusok, megtapasztalatam racionálisan, hogy ez az élet így nem jó. Mivel 25 évesen mégsem lettem öngyilkos, muszáj volt döntést hoznom arról, hogyan tudnék élni a továbbiakban. Sokat számított, hogy a szüleim támogattak, bejöttek a pszichiátriára is. Ehettem, ihattam, kiváltották a gyógyszereimet; rengeteg, ennél ezerszer nehezebb gyereksorssal találkoztam. Már terápiába jártam a negyedik pszichiáteremmel, miközben megnősültem, és

a három munkahelyem mellett ortorexiás lettem, ami egészségeséletmód-függőséget jelent.

Ismét idegösszeomlást kaptam, most a kimerültségtől és a még mindig feldolgozatlan feszültségeimtől. Akkori feleségem nem sokáig bírta mellettem, és elváltunk. Egyedül maradtam egy óriási pszichózissal, egy iszonyú ürességérzéssel. Ahogy egyre nagyobb volt bennem a fájdalom, a feszültség, a sárkány, éreztem, hogy kell valami segítség. És mivel imádkoztam is, megvolt bennem az erős akarás, hogy rátaláljak a kiútra. Végül eljutottam Istenhez. Egészen addig faltam a könyveket, aztán kidobtam mindet, egyet kivéve. Ez volt az Újszövetség. 

– Mit éreztél, amikor elkezdted olvasni? 

– Azt, hogy végre megérkezett, amit évtizedek óta kerestem. Bizonyosságot adott, hogy Isten vigyáz rám, és nem enged el. Összeállt a kép, megértettem, mi miért történt addig velem, és merre kell továbbmennem. 

– Mi az a számodra kijelölt út, amit akkor felismertél?

– Azt már biztosan tudtam, hogy Isten szeret, és az az akarata, hogy szeressek, márpedig ezért érdemes élni. Viszont nem akartam újabb istenszakértő lenni, abból van elég, és könnyű elveszni a teológia útvesztőiben. A szeretetnek viszont pont az a lényege, hogy a világiaknak és a keresztényeknek is van vele problémája. Ha pedig arról beszélünk, hogyan szeretünk vagy nem szeretünk, akkor elérünk valahová. 

– Dolgoztál gyerekek átmeneti otthonában, postásként a pécsi cigánysoron, közösségi pszichiátrián. Mit kerestél ezeken a helyeken?

– A rengeteg nehéz tapasztalat, a függőségek, az őrületek kialakítottak bennem egy képességet, hogy elég ránéznem egy emberre, és meg tudom állapítani, hol van ő a lelkében, mekkora teher van rajta. De nem is az a fontos, honnan jöttél, hanem hogy hová tudnál eljutni ezzel, és hogyan tudod lerakni a terheidet.

Azért vagyok képes jól kapcsolódni az emberekhez, mert tudom, hogy min mennek át, és mindenkinek elfogadom az igazát.

Ha nem így tennék, nem venném észre őket, márpedig éppen ez a láthatatlanság traumája. Az emberi kapcsolatok nem bonyolultak. A kérdés mindig ugyanaz: ki hogyan bánik a másikkal, és hogyan lenne érdemes? 

– Ezért mentél a gyerekvédelembe vagy a pécsi cigánysorra postásnak?

– Érdekes, hogy egyiket sem akartam.

– Akkor miért kérted oda magad?

– Mert ennek ellenére tudtam, hogy oda kell mennem. Azt állítottam, hogy komolyan gondolom az istenhitet és a szeretetének terjesztését, ezért el kellett mennem ilyen helyekre, és vinnem a kis sárga cédulákat egy-egy kedves gondolattal, mondattal. A Szeretetsulit sem akartam, csak éreztem, hogy csinálnom kell. Örülök, hogy lehetőségem volt ilyen helyeken dolgozni, hiszen sok gyümölcsöt terem a mai napig az akkori tevékenységem. 

– De azért ebből te is kaptál, tanultál, épültél…

– Rengeteget! Csakhogy szegények, elesettek közé menni szerintem könnyű, hiszen rengeteget tudsz adni, és rengeteget kapsz is tőlük. Mindenki szegény, éhes, mindennek örülnek. Ennél nehezebb például gazdagabbak közé menni, és ott elérni valami megmozdulást, mert annyira megkeményedett szívvel élnek. A legkeményebb esetek a jómódú, válófélben lévő szülők játszmái. Vagy a politikusok…

– Videóidban sokat beszélsz arról, milyen fontos az érzéseink, élményeink megosztása egy másik emberrel. 

– Ahhoz, hogy bennem a helyére kerüljön valami, kell egy másik ember, akivel én azt helyre teszem, mert minden élmény, videó, gondolat, érzés, ami nekem fontos, és amit nem tudok megosztani, odaadni valakinek, feldolgozatlan élménnyé válik. Ebből pedig feszültség születik és elmagányosodás. Ezt tanítom a gyerekeknek is a Szeretetsuliban. Mert ezek gyűlnek, gyűlnek, a magyar nyelv pedig tökéletesen megfogalmazza, hogy

a túl sok felgyűlt dolog ölet. Gyűl-ölet lesz belőle.

Ha letennénk néha a telefont, és legalább a fele időben a másikra figyelnénk, máris előrébb lennénk. Ha ugyanis azt éljük meg, hogy nem figyelnek ránk, nem vesznek észre, elkezdünk kellékeket gyűjteni; annyi ingerrel és tárggyal vesszük körül magunkat, hogy összeroskadunk alattuk.

– Kilenc éve járod az ország iskoláit és közösségeit bullying-prevenciós szakemberként, és a történeted alapján beszélsz arról, hogy van kiút a bántalmazásból, a függőségekből, a félelemből. Milyen hatással vannak a szavaid, a példád a gyerekekre?

– Eddig csak pozitív visszajelzést kaptam. Nagyon erős, amiket elmesélek, és utána lehetőségük van kérdezni, illetve az alkalmakat követően a tanárokkal feldolgozzák a hallottakat. Az is fontos, hogy egy felnőtt férfi ad elő, aki vállalja a gyengeségeit, a mélypontjait. Ahogy látom, ez motiváló nekik, ettől meg tudnak nyílni. Például megdöbbenéssel szokták tapasztalni, hogy lehet érzésekről őszintén beszélni. 

– Eddigi előadásaid mellé tavaly megszületett a Szeretetsuli-program, melyben a szeretet létfontosságáról beszélsz a gyerekeknek. Miért tartod ezt annyira fontosnak, hogy iskolai programot hoztál létre ebből a témából?

– A gyerekvédelemben felismertem: a gyerekeket minél hamarabb el kell érni, hogy ne váljanak megkeményedett szívű felnőttekké. 12-18 éves gyerekeknek beszélek erről, mert a 12 éves kor az, amikor belobban a hormonrendszer, akkor kezd el beérni a sok negatív dolog, amit otthon kaptak, és ekkor kezdik el igazán bántani egymást. 

– Szerinted miért nem szeretjük egymást?

– Sokan mondják, hogy olyan nehéz szeretni másokat. Szerintem nem az, csak nem ez van a fókuszban. Sem a keresztényeknél, sem a világban. Ehelyett ítélkezünk, ami azért esik jól, mert akit és amit elítélsz, azzal utána nem kell foglalkozni. Elhárítod a felelősséget, nem kell, hogy fájjon. Persze fájni fog.

– Érti-e egy traumatizált gyerek, hogy mit jelent a szeretet abban az értelemben, ahogy te beszélsz róla? 

– A fő cél az, hogy minden gyerek felismerje a szükségleteit. Egy gyerek úgy tanulja meg a szeretetet, hogy beszélnek neki róla, kifejezik felé, és ő is kifejezheti. Ha ez hiányzik az életéből, nem fogja tudni, mi az. Ha viszont én adok nekik ötleteket, fogalmakat, gondolatokat, akkor már el tudnak gondolkodni róla, és arról is, hogy bennük van-e ilyen érzés, és ha igen, milyen formában? Ezzel már el tudnak indulni.

Az a cél, hogy abban a helyzetben, amiben vannak, felismerjék a szeretet szükségletét.

Az én dolgom az, hogy ezzel kapcsolatban a lehető legerősebb impulzust kapják tőlem. 

– És mitől lesz ez olyan erős?

– Attól, hogy teljesen jelen vagyok, arra fókuszálok, hogy ez Isten akarata velem. A gyerekeket nem lehet átverni, mert érzik, ki az, aki szeretettel közelít feléjük. Ha arra összpontosítok, hogy Isten akarata az, hogy szeressük egymást, akkor ez mindenhol áttöri az értelem világát, és az emberek megérzik, hogy ide most valaki tényleg adni jött, és nem oktatni, vagy ami rosszabb: manipulálni.

– Mi a hossszú távú célod a Szeretetsulival?

– Az az álmom, hogy a Szeretetsuli tantárgy legyen – olyan, tantervbe épített óra, amin csak ezzel a témával foglalkoznak a gyerekek.  Az egész életünk szeretetsuli, és mindenki ide jár, akár akarja, akár nem.