„Lábamat egy csípős rovarokkal teli tálba nyomták” – egy hazánkban élő iráni lány kálváriája

Három éve diákként érkezett Iránból Magyarországra. Muszlim családban nőtt fel, aztán keresztény lett, egy olyan országban, ahol félévente ellenőrizték a szüzességét, és a nők legapróbb kihágását is veréssel, kínzással büntetik. Ayda – biztonsági okokból nevezzük így – azonban mást akart: könyveket, válaszokat, szabadságot. Amikor férjhez akarták kényszeríteni, öngyilkossággal fenyegetőzött, csak hogy megmeneküljön. Gyarmati Orsolya interjúja.

– Honnan származol, hol nőttél fel?

– Irán északnyugati részén születtem. Egy olyan kisvárosban nőttem fel, ahol az emberek bigott vallásosak. Ez a családomra is igaz, így nekem is ugyanazt a sorsot szánták, mint minden nőnek Iránban: az előre elrendezett házasságot, ami egyenlő a rabszolgasággal. A hazámban a nőnek alig van értéke, társadalmi státusza, ha nincs mellette férfi. Az én „tulajdonosaim” az apám és a bátyám voltak, én azonban ezt a fajta gondolkodás- és életmódot már fiatalkoromban sem tudtam elfogadni.

– Milyen volt olyan közegben felnőnöd, amivel nem tudtál azonosulni?

– A bátyám mindig is úgy viselkedett velünk, nőkkel, mintha rendőr lenne. Folyamatosan ellenőrzött, hiszen tudta, hogy nem vagyok elkötelezett muszlim. Sokszor megvert, és ehhez elegendő volt annyi, hogy meglátott egy könyvet a kezemben. Egy idő után mind az olvasást, mind a könyvtárba járást megtiltotta, hiszen

szerinte az egyetlen ok, amiért ki akarok lépni a házból, az, hogy felkínáljam magam férfiaknak.

Ezt a gondolkodásmódot az iszlamista állam alakította ki, amely azt tanítja, hogy az engedelmesség fontosabb, mint a kérdések, hiszen a tudatosság kérdésekhez vezet, a kérdések pedig válaszokhoz.

– Milyen könyvekhez fértél hozzá egy ilyen szigorú világban?

– Nagyon fiatalon beírattak egy, a muszlim vallást oktató iskolába, hogy megtanuljam az iszlám törvényeit. Én azonban nem akartam egész nap a Koránt olvasni és elemezni, és már kilencévesen megfogalmaztam, hogy másfajta életet szeretnék. Olyat, amilyet a rajzfilmekben és a videókban láttam. Csakhogy közben rettegtem is, hogy miféle büntetést mér majd rám Allah a gondolataimért. Tizenegy éves voltam, amikor kezembe került a Két évszázad némaság című könyv, amely arról szólt, hogyan szállták meg az arabok Perzsiát a VII. században, és hogyan kényszerítették az itt élőkre az iszlám vallást. Ahogy olvastam, rádöbbentem: ha máshogy alakul a történelmünk, más vallásom, más istenképem lenne. Ezt meg is osztottam a bátyámmal, aki elképesztően dühös lett, és onnantól megtiltotta, hogy bármi mást olvassak az általa engedélyezett műveken kívül.

Hirdetés

– Hogyan sikerült kikerülnöd ebből a szigorú közegből?

– Középiskola után egy másik városba jelentkeztem egyetemre. A családom elengedett, de csak szigorú feltételekkel: nem sminkelhetek, hidzsábot (fejkendő, amiből nem látszódhat ki a haj – a szerk.) kell viselnem, nem lehet fiú barátom, nem is kommunikálhatok fiúkkal, és amint valaki megkéri a kezemet a családomtól, haza kell mennem.

Igent mondtam, csak végre kiszabadulhassak abból a börtönből, amiben éltem.

Kollégiumba költöztem, ami maga volt a paradicsom, még úgy is, hogy azt éreztem, menekült vagyok a saját hazámban. Végre hozzáférhettem könyvekhez, az internethez, és saját életem lett, amit nem ellenőriztek minden percben. Később átiratkoztam egy másik város egyetemére, hogy megszerezzem az MA-fokozatot, és még függetlenebb lehessek. Itt már dolgoztam is a tanulmányaim mellett, viszont lakást kellett bérelnem. Ez Iránban nőként gyakorlatilag lehetetlen, ha nincs melletted egy férfirokon. Elmeséltem a helyzetemet a főnökömnek, aki egyfajta pótapaként segített, hogy albérletbe költözhessek. Ez óriási dolog volt, miközben

a családom azt hajtogatta, hogy nélkülük úgysem vagyok életképes, és kénytelen leszek hazatérni.

Miután ez nem következett be, az idősebb bátyám megszakította velem a kapcsolatot, de anyukámat és a húgomat arra kényszerítette, hogy folyton ellenőrizzék a szüzességemet. Félévente kényszerrel nőgyógyászati vizsgálatra vittek. Ez a megalázó helyzet azt az üzenetet hordozta, hogy még a saját testem sem az enyém.

– Nem erőltették, hogy férjhez menj?

– Dehogynem! Egy napon a családom felhívott: menjek haza, mert kérőm akadt egy fanatikusan vallásos, az iráni kormánynak dolgozó férfi személyében. Minden erőmmel tiltakoztam, ám a bátyám hajthatatlannak tűnt, ezért kijelentettem: ha hozzákényszerítenek ehhez az emberhez, öngyilkos leszek az esküvőn. Ez hatott, mivel Iránban a nyilvános öngyilkosság óriási szégyen a család számára.

– Az egyetemen szabadabban köthettél barátságokat is. Milyen hatással volt ez rád?

– A csoporttársaim közül néhányan asszír keresztények voltak. A mi régiónkban azt tartották róluk, hogy veszélyesek, átmossák a rendes muszlimok agyát, így tilos volt velük barátkozni, üzletet, házasságot kötni. Számomra azonban nagyon kedves embereknek tűntek. Egy idő után elhívtak a templomukba. Muszlimként tilos lett volna belépnem, de turistának adtam ki magam, így beengedtek. Bent csodálatos nyugalom fogadott, de közben óriási magányt éreztem.

Nem akartam vallásos lenni, ám ezek a keresztények nem akartak megtéríteni, csak befogadtak maguk közé.

Amikor lediplomáztam, megkaptam tőlük Az alkimista című Coelho-kötetet, amiben megszólított egy Bibliából vett idézet: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám”. Ez a sor megérintette a szívemet, és ezt mondtam magamban: „Nem tudom, ki vagy te, Isten: Jézus, energia vagy fény, de én ezzel a mondattal imádkozom hozzád, mert máshogy nem tudok.” Azóta is ez a két sor az én imám.

– Hogyan kezdett el változni az életed ennek hatására?

– Édesanyám ekkoriban nagyon beteg lett. Az orvosok azt mondták, valószínűleg tüdőrák. Elvittük vizsgálatra, ami alatt folyamatosan imádkoztam a könyvemben olvasott mondattal. Azt éreztem, Jézus valóban ott van mellettem, és körülvesz a szeretetével. A vizsgálat után az orvos közölte: anyukám nem rákos, csak elkapott egy fertőzést. Éreztem, hogy csoda történt. Újdonsült hitemet azonban csak titokban, a szívemben gyakorolhattam. Egy barátomon keresztül sikerült szert tennem egy perzsa nyelvű Bibliára, amiben magyarázatok is voltak. Amikor csak tehettem, titokban ezt olvastam, mert mindent tudni akartam Jézusról és a keresztény hitről.

– 2022-ben a Mahsza Amíni-tüntetések idején hagytad el Iránt és érkeztél Magyarországra. Mit jelentett számodra ez a felkelés? 

– A Nő, Élet, Szabadság nevű felkelés azután tört ki, hogy az erkölcsrendészet halálra verte Teheránban a Mahsza Amíni nevű lányt, mert szerintük nem megfelelően viselte a fejkendőjét. A nők ennek hatására kimentek az utcára, levették a hidzsábjukat, levágták a hajukat, és végre kimondták azt, amit évtizedek óta némaságba fojtottak. Nem csupán Amíni meggyilkolására reagáltak, hanem az egész rezsimet utasították el. Mindez nekem is sok erőt és bátorságot adott, hogy ellenálljak, hogy kilépjek a fojtogató szabályok börtönéből, és új életet kezdjek az én szabályaimmal, szabadon, félelem nélkül – egy másik országban.

– Iránban idén januárban ismét forradalom tört ki a rendszer ellen, amit a rezsim levert, ám közben az Egyesült Államok és Izrael is támadást indított az ország ellen. Mi tudsz arról, ami odahaza történik?

– Olyan kísérlet zajlik az iszlám diktatúra megdöntésére, amire évek óta nem volt példa. A tiltakozások az évek alatt felgyülemlett feszültség miatt robbantak ki, hiszen a társadalom régóta korlátozások, megfigyelés és a magánélet feletti ellenőrzés alatt él. Országszerte sokmillióan vonultak utcára, követelve a rezsim távozását. Sokan közülük tizen-huszonéves fiatalok, akik fegyvertelenül mentek szembe a felfegyverzett erőkkel, és készek voltak akár meghalni is. Az iráni Forradalmi Gárda emberei az utcákon lőtték halomra az embereket, a sebesülteket pedig elrabolták a kórházakból, majd kivégezték őket.

Számtalan esetben az egészségügyi dolgozókat is meggyilkolták, mert ellátták a rendszer ellenségeinek tartott személyeket.

A valódi számokról csak becslések vannak, de tízezreket mészároltak le. A családoknak hatalmas összegeket kell fizetniük, hogy visszakapják szeretteik holttestét, amit sokan nem tudnak előteremteni, így azzal is tetézik szenvedéseiket, hogy nem temethetik el szeretteiket. Most pedig, amikor az ország amerikai bombázás alatt áll, a helyzet még elviselhetetlenebbé vált: belülről az állam öl, kívülről bombák hullanak. Az emberek csapdába estek, és nincs hová menekülniük.

– Nehéz helyzetből érkeztél egy idegen országba. Hogy érezted magad az első időkben nálunk?

– Eleinte erős honvágyam volt, minden apróság sírásra késztetett. Aztán az érzéseim vegyessé váltak. Egyszerre volt bennem szeretet és harag, mert végre tisztán láttam, mennyi nyomást és stresszt fogadtam el „normális életként” Iránban, és hogy az ottani embereknek még mindig ezzel kell együtt élniük. Sokszor érzek bűntudatot, mert én itt biztonságban vagyok, miközben ők elnyomásban élnek. Néha gyűlölöm magam, mert nem tudok segíteni a családomnak és a barátaimnak, vagy inkább úgy mondanám: Iránnak.

– Budapesten befogadó keresztény közösségre találtál. Mit jelent neked az, hogy ide tartozol?

– Amikor megérkeztem Magyarországra, minden keresztény templomba bementem, ami az utamba került. Újra és újra átéltem azt a csodálatos békét, amit még Iránban, az asszírek templomában. Olyan volt, mintha újjászülettem volna. Csakhogy eközben mentálisan nagyon rossz állapotba kerültem. Iránban zajlott a forradalom, én pedig semmit nem tudtam a családomról, a barátaimról, hiszen az internetet lekapcsolták. Az egyetemen beszéltem erről néhány tanáromnak; ők összeismertettek egy itt élő iráni fiúval, aki ekkor már keresztény volt. Vele tudtam beszélgetni az otthoni dolgokról, és ez sokat segített.

Aztán ez a fiú elvitt egy lelkészNŐHÖZ.

Onnantól vele is tudtam beszélgetni mindenféléről, de legfőképp a Bibliáról, amit együtt olvastunk. Elkezdtem istentiszteletre járni, bekerültem egy közösségbe, és egy idő után eldöntöttem: hivatalosan is át akarok térni a keresztény hitre, így megkeresztelkedtem. Lett egy olyan családom, akikkel mindig őszintén és nyíltan beszélhetek, akikben megbízhatok.

– Mit éltél át a kereszteléskor?

– Olyan volt, mintha hosszú ideje kopogtatnék egy ajtón, ami egyszer csak kinyílik, és tudom, hogy az otthon, ahová belépek, Jézusé. Olyan volt, mintha mindig is ismertem volna őt. Tudtam, hogy végtelenül szeret és megtart egész életemben.

– Több mint három éve élsz Magyarországon. Mit tudsz a családodról? Tudják, hogy megtértél?

– A bátyám csak annyit üzent: ha valaha haza merek menni, lefejez. Csak az édesanyámmal és a nővéremmel tartom a kapcsolatot. Tudják, hogy keresztény lettem, de nem beszélünk erről.

– Hogy látod, lesz érdemi változás, ha sikerül leváltani a jelenlegi rezsimet?

– Sokan beszélnek arról, hogy majd jön kívülről egy új vezető, és mindent megváltoztat. Csakhogy ez nem így működik:

ha el is távolítják a mostani vezetőt, könnyen lehet, hogy ugyanolyan kerül a helyére, csak a nevek változnak.

Igazi változások akkor történnének, ha a mindent átható ellenőrzés struktúrája, kultúrája változna meg. Sokan Amerika katonai beavatkozásától várják a rezsim buktatását. Ez érthető, hiszen az emberek kétségbeesettek és kimerültek. De a katonák hátizsákjában töltények és gránátok lapulnak, nem pedig kenyér és szabadság. Az Európai Unió és az Egyesült Államok szankciói közben súlyosan érintik a társadalmat. Édesapám rákos volt, de a szankciók közvetett hatása miatt nem jutottunk hozzá a megfelelő gyógyszerekhez, így nagy szenvedések között halt meg. Az iráni valuta összeomlott, az embereknek reggeltől estig kell dolgozniuk a túlélésért. Az internetet csak drága VPN-en keresztül lehet használni – amit gyakran a rezsimhez kötődő üzletemberek árulnak. A szankciók eredetileg a kormányt célozták, de pont az ő embereik gazdagodtak meg, az egyszerű emberek meg nyögik a terheket.

– Ahogy 2022-ben, úgy a mostani forradalom során is sok nő vonult az utcára tiltakozni. Mit szeretnének üzenni?

– Az iráni nők évtizedek óta csendes forradalmat hajtanak végre. Leveszik a kendőt, bicikliznek, motoroznak. Az erkölcsrendészek sokszor letartóztatják, bebörtönzik, megverik őket, de a nőket nem lehet eltántorítani. Elképesztően bátrak és erősek.

– Téged is ért ilyen atrocitás?

– Sajnos igen. Egyetemistaként egyszer olyan nadrágot vettem fel, amiből kicsit kilátszott a bokám. Hazafelé utaztam a buszon, amikor az egyik megállóban felszálltak a rendőrök. Amikor megláttak, letartóztattak és bevittek a rendőrőrsre.

Leültettek egy székre, a lábamat pedig egy csípős rovarokkal teli tálba nyomták.

Így kellett ülnöm sokáig, és elviselnem, ahogy a rovarok felmásznak a lábamon, és mindenhol összemarnak. Tíz év telt el azóta, de máig rémálmaim vannak ettől, és ha csak meglátok egy rövidebb nadrágot, rosszul leszek. Épp ez volt a céljuk a rendőröknek: azt mondták, ez a büntetésem azért, mert megszegtem Isten szabályait, és mutogattam magam. Egy másik eset egy színházi próba alatt történt. Egy néptánccsoport tagja voltam, persze csak titokban, hiszen a nőknek Iránban tilos táncolni. A próba szünetében megmutattam a többieknek a kurd táncot. Megfogtam egy fiú kezét, és tettünk pár lépést. Nem vettem észre, hogy a színház igazgatója videót készített erről a fél percről, majd

egy éven át zsarolt, hogy elküldi a felvételt a családomnak, vagy feljelent az erkölcsi hatóságoknál,

sőt szexuális szívességeket is követelt tőlem azért, hogy „megvédjen”. Ott kellett hagynom az egyetemet, a táncot, és egy teljes évig otthon maradnom. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne, miközben tombolt bennem a fájdalom, a félelem és a harag.

– Kapsz mentális segítséget?

– Járok pszichológushoz, ahol sokáig azt is nehéz volt elhinnem, hogy beszélhetek az érzéseimről. Iránban csak a csönd és a szenvedés jut egy nőnek. Még a saját, természetes hangunkat sem használhatjuk az utcán; mély, durva, kemény hangszínt kell megütnünk, mert különben jön a vád: el akarjuk csábítani a férfiakat. Az iszlámban minden arról szól, hogy Allah folyamatosan figyel, és amint hibát talál, megbüntet, ezért folyamatosan rettegned kell. És nemcsak Allah figyel, hanem mindenki más bármikor beárul, vagy ő maga büntet meg. Ezek a dolgok máig itt élnek bennem. A félelem, a szorongás a mindennapjaim részei. Néha vannak jó napjaim, máskor viszont mélyre zuhanok. Hosszú út ez, és sokáig tart a gyógyulás.