A keresztény pacifizmus védelmében – válasz Mike Károly vitacikkére

Miközben Mike Károly pacifizmusról írt cikkének egyes olvasataival egyetért, alapállítását, hogy a legújabb katolikus tanítás tévesen vet el minden erőszakot, ezért vissza kellene térni a tanítóhivatal korábbi felfogáshoz, vitathatónak tartja. A szerzővel polemizáló Völgyi András amellett érvel, hogy miért csak az önvédelmi célú fegyverfogás elfogadható.

Mike Károly keresztény pacifizmusról írt vitacikkének számomra három olvasata van. Az egyikkel részben tudok azonosulni, a másik kettővel alapvetően nem értek egyet.

1. A cikk első olvasata számomra az, hogy az eltúlzott, öncélú vagy egyenesen álságos pacifizmus nem ad választ arra a kérdésre, hogy szabad-e küzdeni a rossz ellen, és szabad-e erőszakkal megvédeni embereket, országokat vagy morális értékeket.

2. A cikk másik olvasata nehezményezi a katolikus főpapok következetlen megszólalásait az „igazságos háború” kapcsán, azt állítva, mintha ingadozást lehetne megfigyelni a katolikus tanítás és a pacifista eszmék között, még a honvédő háborúk elfogadhatósága tekintetében is.

3. A cikk szerzője megkülönbözteti az egyház háborúkra vonatkozó mai és korábbi tanítását, és mintha a jelenlegivel szemben a korábbi tanok helyessége mellett érvelne.

1. Szabad-e küzdeni a rossz ellen, és szabad-e erőszakkal megvédeni embereket, országokat vagy morális értékeket?

Nemcsak Ferenc pápa, hanem 1997 óta a katolikus egyház tanítása is kizárólag a megtámadott országok önvédelmi háborúját fogadja el igazságos háborúnak – szemben a korábbi több évszázados hagyománnyal, amely más háborús okokat is igazságosnak tekintett, például a hitterjesztő és gyarmatosító hadjáratokét. E tekintetben a Katolikus Egyház Katekizmusának a cikk által is említett előzménye Szent XXIII. János 1963-as béke-enciklikája és a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója. De a legfontosabb a Szent II. János Pál pápa tekintélyével 1992-ben franciául, 1997-ben pedig a hivatalos latin nyelven kiadott katekizmus, melyben a „nagy pápa” – aki olyannyira átengedte a lelkén a 20. század borzalmas tanulságait – szakított az „igazságos háború” sok évszázadon át túlságosan tágan értelmezett hagyományával, és

szigorította a katolikus tanítást, mely azóta kizárólag az önvédelmi háborút fogadja el.

Ezért sem lehet kérdéses az orosz-ukrán háború megítélése, miszerint Oroszország az agresszor, Ukrajna pedig a honvédő háborúra kényszerített áldozat. Az önvédelmi célú fegyverfogás kritériumait és alkalmazható eszközeit szigorúan határozza meg a katekizmus, melyben fontos az indokoltság és az arányosság. Ezek a feltételek Ukrajna esetében messzemenően teljesülnek. Nem véletlen, hogy Ferenc és Leó pápák megnyilatkozásai – minden békepártiságuk mellett – soha nem kendőzték/kendőzik el az orosz-ukrán háborúban a két fél közötti erkölcsi különbséget.

Tágabb értelemben a rossz elleni küzdelemre és az erőszak más színtereken történő alkalmazására ugyanez a szempontrendszer vonatkozik. A küzdelem lelki, szellemi, politikai vagy diplomáciai lehet, és az erőszak alkalmazása az önvédelmen kívül más esetben nem megengedett. Erre az erőszakellenességre támaszkodik a Ferenc pápa által szigorított katolikus tanítás, amely minden körülmények között elutasítja a halálbüntetést.

2. Mi a hasonlóság, és mi a különbség a katolikus tanítás, valamint a pacifista eszmék között?

A cikk állításával szemben nem gondolom, hogy „a pacifizmus ellentmond a hagyományos katolikus tanításnak, ami ismeri az igazságos háborút: az igazságos cél érdekében az igazságos eszközökkel folytatott erőszakos küzdelmet.” A pacifizmus egy ókori, illetve újkori filozófiai előzményekre és különböző vallási megközelítésekre épülő 19. századi mozgalom, melynek több ágazata ismert. Létezik olyan irányzat, mely mindenféle erőszakos cselekményt elutasít, beleértve az önvédelmet is, de vannak sokkal árnyaltabb irányzatai is.

Hirdetés

A cikk felveti, hogy a pápák és a püspökök tanítása nem koherens, mert ingadozik a teljes és a mérsékelt pacifizmus között. A pápai megnyilatkozások persze fontosak, de nem minden esetben válnak a hivatalos tanítás részévé. Sokszor kiegészítik, magyarázzák azt, vagy még ezt sem teszik, csak pásztori buzdítást fogalmaznak meg valamilyen témában. Ferenc pápa utóbbit tette, amikor az általa sokszor

„részletekben zajló harmadik világháborúnak” nevezett világpolitikával kapcsolatban a béke megőrzésére, illetve helyreállítására szólította fel

a katolikus híveket és minden jószándékú embert. A hivatalos tanítás viszont, ahogy láttuk, a Katolikus Egyház Katekizmusában van, mely az (állami) erőszak alkalmazását kizárólag önvédelmi céllal engedélyezi, és e tekintetben kétségtelenül sok hasonlóságot mutat a szigorú, de nem a legszigorúbb pacifista irányzatokkal.

A hitbéli és az ideológiai pacifizmus alapvető spirituális különbségéről később; előtte egy kapcsolódó aktuális jelenségre szeretném felhívni a figyelmet. A magyar kormánypárti propagandában valóban tapasztalhatunk egy furcsa és ellentmondásos „háborúellenességet”, mely odáig megy – és erre általánosságban utal Mike Károly is –, hogy megkérdőjelezi a szabadságharcaink értelmét és kimondatlanul az abban résztvevők hősiességét. Lásd a kormányfő politikai igazgatója, Orbán Balázs korábbi mondatait: „Pont ’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett. Ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert ’56-ban az lett, ami lett.”

A döbbenetes mondatok mögött persze hatalmi és kommunikációs célok állnak. Valahogy igazolni kell a kormány végletesen oroszpárti politikáját, amely már az uszításig megy.

Ez az álpacifista narratíva Ukrajnát próbálja bűnösnek beállítani,

és a saját védelmi képességét szervező, a földrész nyugati részét is védő ukránokat segítő Európai Uniót „háborúpártinak” hazudja. Sajnos akarva-akaratlanul ezt a minden alapot és erkölcsiséget nélkülöző „békeharcot” egyházi rendezvények is támogatják. Legközelebb március 14-én, a „Békemenet” előestéjén lesz jószándékú mozgalmak által szervezett imaalkalom nem a világ, nem Európa, nem Ukrajna, hanem Magyarország békéjéért – amire ma kizárólag a kormány háborús narratívája hordoz magában veszélyeket.

3. A katolikus tanítás 20. századi megváltozása

Mike Károly amellett érvel, hogy vissza kellene térni a korábbi tanításhoz: „A jó szóra nem hallgató gonoszok kordában tartásához, a rossztól való eltántorításukhoz és jó útra térítésükhöz szükség lehet erőszakra. Az egyéni bűnözőkkel szemben csakúgy, mint a bűnbandává váló államokkal szemben.” Márpedig úgy érzékelem, hogy a katolikus egyház részben pont azért szigorított a tanításán, mert belátta, hogy az ilyen értékítéleteken – és gyakran hatalmi érdekeken – alapuló háborús indítékok kevés esetben egyértelműek. De a változás mélyebbről fakadó oka is érdekes:

a 20. században az egyháznak volt bátorsága szembenézni az általa elkövetett történelmi bűnök, háborús felelősségek és az általa elszenvedett üldöztetések hatásaival.

Ezek belátása vezette II. János Pál pápát a tanítás szigorítására, majd az ezredfordulós Nagy Jubileumi Évben bocsánatkérések sorozatára.

Mi, magyarok viszont mintha nem tudnánk levonni a 20. század legborzalmasabb epizódjainak tanulságait, mert ezekben sajnos mi is közreműködtünk. A dualista magyar állam elnyomta a kisebbségeit. Az I. világháború végén hazánkban véres polgárháború tört ki, vörös és fehér terrorral. A zsidótörvények nem voltak sem igazságosak, sem szükségszerűek. A II. világháborúba történő belépést nem kérte a náci hadvezetés, sőt az ellenkezőjét ajánlotta, mert Magyarországra ellátást termelő hátországként volt szüksége. A magyar holokauszt javarészt a magyar állam felelőssége a deportálások korábbi előkészítésével, a minden emberiességet és józan megfontolást nélkülöző, rendkívül gyors és összehangolt lebonyolításával. A nyilas terror, a Rákosi-rendszer brutalitása és az ’56-os forradalom megtorlása is a mi felelősségünk. Honfitársaink ilyen mértékű irtására, jogfosztására és megalázására sem Hitler, sem Sztálin nem kényszerítette budapesti helytartóit.

A keresztény pacifizmus lényege

A cikkben szerepel egy hangsúlyos Chesterton-idézet: „Valószínű, hogy Szent Ferenc, vonakodva bár, de egyetértett volna Szent Domonkossal abban, hogy az igazért folytatott háború helyénvaló a legvégső esetben”. A „paradoxonok hercegének” is nevezett angol író itt fatális tévedésbe esett. Ha valami távol állt Szent Ferenctől, az éppen a háború. Egy véres háború tapasztalatai vezették közel a teljes erőszakmentesség és a tökéletes béke Istenéhez. Abban már igaza van Chestertonnak, hogy „mindabban, amit Szent Ferenc cselekedett, volt valami jó értelemben vett gyermekiesség”. A keresztény ember ugyanis nemcsak „pacifista”, hanem békehordozó ember is szeretne lenni mindig, minden élethelyzetben.

A fent említett zsinati dokumentum is arra a következtetésre jut, hogy a béke nem más, mint lelki érettség, lelki ihletettség, belátás és bölcsesség. A valódi békét a szív megtérése és az életszentség révén lehet megvalósítani. Mert a valódi békesség örök példaképe Krisztus, forrása pedig a bennünk lakó Szentlélek.

Ezt ismerte fel a hindu családba született Gandhi is,

a tisztelői által „Nagy Léleknek” (Mahatma) nevezett tanúságtevő, aki Indiát a világ egyik legerősebb országának megszállása alól békés úton kívánta felszabadítani, és ebben saját bevallása szerint Krisztus példáját követte.

Ezt ismerte fel a katolikus egyház a 20. században, megannyi, általa is indított vagy támogatott háború után. Hogy az egyház útja és tanítása kizárólag Krisztus útja és tanítása lehet. Ez pedig elutasítja az erőszak minden, nem önvédelmi formáját, és akár az életáldozat árán is megőrzi az igazság és a szeretet egységét. Ezért akár markánsan meg is lehet különböztetni a profán pacifizmustól, ha valaki számára ez fontos. Számomra nem az. Mert az Istenből merített és a lelkünkben élő békesség törekvése nem bánja, ha mások más indítékkal, de ugyanúgy a béke megóvására törekednek. Mert a háború indulatát és logikáját csak a békesség lelkülete és logikája múlhatja felül. Lehet ez utópia – ahogy Mike Károly utal rá –, de Krisztus utópiája, ezért magam is hiszek benne.

A cikk azzal zárul, hogy „végső eszközként a »kardnak« is megvan a szerepe, mert – ahogy Szent Pál írja – a földi hatalom »nem ok nélkül hordozza a kardot; szolgája ugyanis Istennek, hogy bosszút álljon büntetéssel azon, aki rosszat cselekszik« (Róm 13,6)”.

Pál azonban nem a háborúkra, hanem az állami igazságszolgáltatásra utal,

érthetőbb fordításban: „A felsőbbség nem arra való, hogy a jótettől ijesszen el, hanem a rossztól. Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod? Tedd a jót, és megdicsér, mert az Isten eszköze a javadra. De ha gonoszságot művelsz, rettegj, mert nem hiába viseli a kardot. Isten eszköze, hogy a gonosztevőt megbüntesse” (helyesen: Róm 13,3–4).

Krisztus válasza pedig a „szemet szemért, fogat fogért” ószövetségi szemléletre egyértelmű: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26,52). Jézus foglyul ejtése így folytatódik: „Erre a tanítványok mind elhagyták és elmenekültek.” (Mt 26,56) Mert még mindig nem értették Krisztus radikális szeretettanítását, amely kizár minden erőszakot. A maga esetében még a jogos önvédelmet is.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen fogadjuk őket.