„Isten halott”? – Jézus kortárs passiója Nietzsche és Pilinszky művei alapján

Lehet-e Nietzsche és Pilinszky szövegei alapján kortárs oratóriumban ábrázolni Jézus Krisztus szenvedését és megváltó halálát? A megfeszített (Der Gekreuzigte) című, idén bemutatott darabja apropóján erről beszélgettünk Kecskés D. Balázzsal, a Zeneakadémia Zeneszerzés Tanszékének oktatójával, Bartók–Pásztory-, Junior Prima-, Artisjus- és kétszeres Istvánffy Benedek-díjas zeneszerzővel. Szilágyi Diána interjúja.

– Nietzsche gondolatait felhasználni egy szakrális mű alapjaként minimum meglepő ötlet. Miért esett a választásod erre a szövegre? 

– Tíz éve kerültek kezembe a prominens katolikus gondolkodó, René Girard könyvei. Ő világított rá, hogy mai gondolkodásunkban mennyire jelen vannak – még ha nem is tudunk róla – Nietzsche gondolatai. Például az „Isten halott” vagy az „Ami nem öl meg, az megerősít” aforizmák, az Übermensch eszménye, a hatalom akarása vagy az antiesszencializmus, tehát az az álláspontja, hogy a személyiségünknek nincs rögzített lényege, hanem folytonos változásban vagyunk, és bárkivé válhatunk. Elkezdtem ismerkedni Nietzsche műveivel, és bár néha közben szünetet is kellett tartanom, mert nem könnyű olvasmányok, mindenképp megéri az erőfeszítést. Az Antikrisztus, a Bálványok alkonya vagy az Így szólott Zarathustra mind elemi erővel hatottak rám. Rengeteg részt kijegyzeteltem, végül A vidám tudománynál állapodtam meg, annál a jelenetnél, amikor az őrült Isten haláláról beszél az embereknek.

– Miközben A Megfeszítettet hallgattam, érdekes volt olvasni a szövegkönyvet is. Jézus virrasztva imádkozik a Getszemáni-kertben, majd látjuk a kereszten, amint kileheli a lelkét; de mintha ebben a passióban mégsem ő lenne a főszereplő. Te hogyan határoznád meg a darab szerkezetét? 

– A nagyzenekarra, kórusra és két szólistára komponált mű történeti keretét Friedrich Nietzsche talán egyik legismertebb parabolája, Az őrült (Der tolle Mensch) című 125. példázat adja A vidám tudomány című könyvből.

„Hogy hová lett Isten? (…) Mi öltük meg, ti és én! Mindnyájan gyilkosai vagyunk!”

Ez a gondolati mag határozza meg a darab érzületét, miközben egy másik cselekményszál is fut, Jézus szenvedéstörténete Márk evangéliuma szerint. Ám míg a Bach-passiókban a főbb szerepek rögzítettek, nálam nincs hagyományos értelemben vett főszereplő, minden mozgásban van. A bariton narrátorként szerepel ugyan, de a szoprán és a kórus hol a tömeg arcát ölti magára, hol pedig felhangosítja és visszhangozza mindazt, amit az őrült mond. Nem egy-egy karakter sorsára helyeztem a fókuszt, inkább egy nagy tablót szerettem volna festeni az emberek reakcióiról és viselkedéséről, mintegy állapotleírásként. A Megfeszített kifejezés pedig ugyanúgy utal Jézusra, ahogy Nietzschére is, aki szellemi összeomlása után, az utolsó időkben így írta alá a leveleit.

– Érdekesen rétegződnek egymásra a szentírási részletek ezekkel a profán szövegekkel, és hangzásában is érezteted az eltérő történetszálakat. Nem vagyok zeneértő, de a passiótémák egy elhagyatott, megrendítően szomorú Jézus képzetét keltik bennem, szemben a kórus egzaltált, zaklatott hangzásával. Számodra mit jelent ez a kettősség?    

– Eredetileg csak a Nietzsche-szövegeket akartam megzenésíteni, és ehhez Brahms Német requiemje adta az egyik ötletet. Ebben szakrális szövegekkel világi üzenetet fogalmaz meg, én pedig azt terveztem, hogy egy teljesen világi szöveget emelek be egy szakrális keretbe. Végül a passióforma győzött, mert az ütközés érdekelt a legjobban, hogy a különböző szövegrétegek – a filozófiai és a szentírási – miként lépnek interakcióba egymással. A passiórészeket mindig a kórus énekli: ezek a tömbszerű, korálokat idéző, archaizálóbb betétek valóban a legmagányosabb, legszomorúbb hangulatúak. A darab legmélyebb pontja a Getszemáni-kertbeli jelenet, a virrasztás a szenvedés előestéjén, amire rímel az a rész is, amikor Jézus kileheli a lelkét, és ekkor egy magányos hegedűszólóval indítva kérdezi a kórus:

„Hogyan vigasztalódunk mi, a legnagyobb gyilkosok minden gyilkos közt?”

Zeneileg és üzenetében is itt, ebben az elhagyatottságban kerül egymáshoz legközelebb a passióréteg és Nietzsche szövege.

Hirdetés

– Két helyen zenei utalást is teszel, Gustav Mahlerre és a David Lynch-filmek zenéjét jegyző Angelo Badalamentire. Miért került egymás mellé ez a két zeneszerző?

– Az a tapasztalás motivált, ahogy ma megéljük a kortárs és a régi zene viszonyát. Az interneten több évszázad zenéje közül válogathatunk, egymás után hallgathatjuk meg a legkülönfélébb műveket. Azt is tapasztaljuk, hogy főként az elmúlt 250-300 év klasszikus zenéje szólal meg; a koncertrepertoárok 95 százalékát ezek teszik ki, körülbelül Mahlerig bezárólag. A közönség jellemzően eddig mozog otthonosan a zenében: erre a gyakorlatra akartam utalni. David Lynch filmjeinek, például a Veszett világnak a zenéje pedig mindig Mahlert juttatja az eszembe. A filmzenék jellegzetességei – nem feltétlenül hangzásukban, hanem – technikájukban és hangszerelésükben az én darabjaimban is visszaköszönnek, például a gyors vágásokhoz alkalmazkodó, éles váltások, az intenzitás, a feszültség és a dinamizmus. Ezekkel az áttételes utalásokkal, a Mahler-szerű hangzással kicsit a múlt és a jelen közötti határokat akartam lebontani. 

– Újszerű megoldásai mellett mennyire illeszkedik az évszázados oratórikus hagyományba a munkád?

– A klasszikus passiókban, például Bach műveiben csak bibliai, liturgikus részletek, vagy az ezek teológiai üzenetét kibontó, rájuk reflektáló szövegek vannak.

A 20. században már születtek olyan passiók, amelyekben nagyon különböző szövegek kerülnek egymás mellé.

Engem például nagyon inspirált Jeney Zoltán Halotti szertartás című, közel háromórás, monumentális oratóriuma. Ennek kerete egy halotti mise, latin rituális szövegekkel, héber zsoltárrecitációkkal és magyar költők, például Ady, Weöres Sándor, Pilinszky, Tandori és Orbán Ottó verseinek felhasználásával. Megfogott ez a modern megközelítés, de én nem szerettem volna ennyire széttartó, sok forrásra támaszkodó művet írni. Feszesebbre, körülbelül ötven percesre terveztem a darabot, és csak néhány, lehetőleg nem szakrális szövegre akartam redukálni. 

– Az oratórium Pilinszky János Apokrif című versének soraival zárul: „Így indulok. Szemközt a pusztulással/ egy ember lépked hangtalan./ Nincs semmije, árnyéka van./ Meg botja van. Meg rabruhája van.” Hogy kerül ebbe a sűrű, német nyelvű filozófiai közegbe egy magyar vers egy olyan költőtől, akinek a világképe talán legtávolabb állt Nietzsche hitről alkotott elgondolásaitól? 

– Nem biztos, hogy racionálisan meg tudom magyarázni, hiszen Pilinszky verse áttételesen behozza ugyan a holokauszt-referenciát és más 20. századi borzalmakat is, de a rabruhás ember, aki itt szembemegy a pusztulással, számomra maga Jézus. A passió hagyományait követve a mű Jézus halálával ér véget, nem része a feltámadás, de azért nem is pesszimista, mert a magárahagyottság és a hiány mellett ott van benne egyfajta felfelé tekintés. Főképp a zárórészben, hiszen a Miserere nobis (Irgalmazz nekünk!) egy magányos, ebből a hiányból is Isten felé törekvő kiáltás.

– Pilinszky verssorai már egy korábbi munkádban is megjelentek. Mikor kezdett foglalkoztatni a költészete?  

– A Szent Efrém Férfikarnak írt kis rekviem című oratorikus művemben valóban felhasználtam Pilinszky és Petőfi verseit is – ekkor sok publicisztikai írását is elolvastam, és talán ekkor kerültem legközelebb a költészetéhez. Az az ötletem sem előzmény nélküli, amelyet A Megfeszítettben bontottam ki hosszabban, többrétegűbben. 2019-ben már írtam kamarakórusra, vonósnégyesre egy rövidebb zeneművet, amelynek alapját Gilles Deleuze francia filozófus és Claire Parnet 1977-ben megjelent Párbeszédek című kötetének szövegtöredékei alkotják, és a 102. zsoltár egyetlen mondata hangzik el benne T. S. Eliot Hamvazószerda című verséből:

„S a kiáltásom jusson el Tehozzád.”

Maga a cím, a Komm szó (németül: jöjj) Bachra is utal, szakrális reminiszcenciákat hozva be ebbe a mini oratóriumba, aminek egy világi szöveg, egy filozófiai diskurzus az alapja.  

– Filozófia és szakralitás tehát nem összeegyeztethetetlen a zenében. Az viszont kérdés, hogy a ma emberének a hozzáállása a szakralitáshoz, a kereszténységhez valóban Nietzsche filozófiájával írható-e le leginkább. 

– Mindenki másképp áll ehhez, nincs egyetlen nézőpont, de szerintem közös, hogy a modern ember életéből nagyon hiányzik a szakralitás, ezért sokan keresik az utat a spiritualitás felé. Bach idejében a szakralitás alap volt. Amikor ő passiót írt, egy törésmentes világképet fogalmazott meg benne, ami mindenkinek otthonos volt, az emberek jól ismerték a felhasznált liturgikus szövegeket is. Én viszont vallásos emberként, ha tágabb kontextusba helyezem a hitemet, egyfajta hasadtságot, lelki gyökértelenséget élek meg, ezért egy összetört világképet tudtam megragadni. Ennek részben az az oka, hogy

ma a kereszténységnek nincs olyan kultúraformáló, világnézetet biztosító szerepe,

amilyen a XVII. században még létezett. Szekuláris korban élünk, ezért másképp értelmezünk egy szakrális darabot is. Nietzsche komoly ellenszenvvel viseltetett a kereszténység iránt, sok dologban nem is értek vele egyet, de az őszintesége lenyűgöz, mert nagyon következetesen kimondott olyasmiket, amivel mindannyiunknak szembesülnünk kell. Én erre a szembesülésre tettem kísérletet ezzel a 21. századi passióval, mert mindig lényeges, aktuális, egyszersmind egyetemes kérdésekkel szeretek foglalkozni.