Miért szenvednek az ártatlanok? Íme, Krisztus válasza a kereszten

Jóbtól és Szókratésztől tudjuk, hogy a lelkiismeret előrébb való, mint a szenvedéstől való szabadulás. De az összefüggés mélységét csak Krisztus passiója tárja fel. Jézus egyúttal eloszlatja a nagyon is emberi kétségeinket: győzelemre vezeti a lelkiismeret programját a szenvedésben. Mike Károly húsvéti esszéje.

A szenvedés botránya

Talán a leggyakoribb érv Isten jóságával szemben, hogy megengedi az ártatlanok szenvedését. Nincs tapasztalat, amely több embert tántorítana el Istentől, vagy többek hitét ingatná meg. Hogy ez így van, így lesz, azt az Evangélium pontosan előrejelzi. De azt is állítja, hogy az ártatlanok szenvedése nem „zavaró tényező”, amit a hívőnek ki kell magyaráznia, ha ki akar tartani Isten jósága mellett. Ellenkezőleg: az ártatlanok szenvedése a legerősebb érv Isten jósága mellett. Ezt mutatja fel a Passió: a legártatlanabb ember legnagyobb szenvedése – egyúttal Isten legnagyobb jócselekedete. E botrányos paradoxon elfogadása elválaszthatatlan eleme a keresztény hitnek. S hogy tovább fokozzuk: a krisztusi tanítás szerint elutasítása súlyos tévút, engedés a gonosznak. „Apage Satanas! – Távozz előlem, Sátán!” – mondja Jézus Péternek, aki útját állná a Golgota felé vezető úton (Mt 16,23). A bibliai epizód minket is orientál. Ha Krisztussal tartunk, megérthetjük a paradoxon feloldását.

Péter csalfa reménye

Kevés durvábbat mondhatunk valakinek annál, mint hogy „Távozz előlem, Sátán!” Krisztus mégis ezt mondta Péternek, aki a tanítványa és a barátja volt; ráadásul a többi tanítványa előtt. Máté és Márk evangéliumának olvasója ma is kizökken, amikor ezekhez a szavakhoz ér. Miért volt szükség rájuk? A mondat Krisztus Golgota – az ártatlan szenvedés helye – felé vezető útjának elején hangzik el. Egyfajta válaszútnál a tanítványok számára. Továbbmennek-e vele, vagy más irányba fordulnak? A közvetlen előzmény, hogy Jézus előre elmondja a tanítványoknak: Jeruzsálembe kell mennie, ahol szenvedés és kínhalál vár rá. Ezután hívja félre Péter, és mintegy megfeddi, kijavítja:

„Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled.” (Mt 16,22)

Péter szavait általában úgy értelmezik, mint amelyeket a baráti féltés, óvás motivál, és a bizakodás, hogy majd csak jobban alakulnak a dolgok. Ám ez csak az érzelmi felszín. Ha csak erről volna szó, indokolatlanok, sőt helytelenek lennének Krisztus szavai. Más történik. Péter már megvallotta, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16), vagyis tudja, hogy Jézus egy isteni tervről beszél nekik. Ám nem akarja elfogadni, hogy az a szenvedés és a kínhalál lenne. Ez az, amit Jézus kifogásol. Világossá teszi ezt, amikor a „Távozz előlem, Sátán” felszólításhoz hozzáteszi: „Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!”

Miért nem tudja elfogadni Péter, hogy az isteni terv szerint Jézusnak szenvednie kell? Vajon ez csak személyes gyengeség vagy balítélet nála? Ha így lenne, Jézus aligha állítaná pellengérre a többiek előtt. Valójában Péter úgy reagál, mint előtte és utána is sok ember. Az ártatlanok súlyos szenvedését nem tartja összeegyeztethetőnek Isten jóságával. Úgy véli, a meg nem érdemelt szenvedés méltatlan az igaz emberhez – és méltatlan Istenhez is, hogy megengedje. Péter tehát azt hiszi, Isten jóságát, tekintélyét védi, amikor azt mondja, Krisztus megjövendölt kereszthalála „nem történhet meg”.

Abban a hitben van, hogy a Messiás éppen azt a világot hozza el, amelyben eltöröltetik az ártatlanok szenvedése.

Jézus kemény reakciója azt jelenti, hogy Péter téved: ez nem Isten útja, hanem – meghökkentő módon – a Sátáné. Miért a Sátáné, a nagy kísértőé, a hazugság atyjáé? Az alaposabb válaszra még kicsit várnunk kell. De egy magyarázat közvetlenül adódik. A péteri remény hamis remény: aki magáévá teszi, csalódni fog, ezért elfordul Istentől. Ez a remény kifinomult csapda, „kísértés”. Nem könnyű ezzel a reménnyel leszámolni. Először jól meg kell hozzá érteni azt a másik reményt, amelyet Krisztus útja, a Golgota jelent.

A Golgota mint a lelkiismeret útja

Mi a messiási válasz az ártatlanok szenvedésére? A válasz olyan megdöbbentő, hogy nem csodálkozhatunk Péter reakcióján. Így hangzik: Isten nem menti meg az ártatlan embert a szenvedéstől, hanem leszáll hozzá, és vele szenved. Ezen és csak ezen az úton, a „kereszt” útján vezeti el magához és az igazi, örök boldogsághoz. Péter megfeddése után „Jézus azt mondta a tanítványainak: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.” (Mt 16,24-25) Ez a megtalált élet pedig az örök boldogság: „Az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet majd mindenkinek tettei szerint” (Mt 16,27).

Az ember ezt az ajánlatot elutasíthatja vagy elfogadhatja, és hozzáigazíthatja az életét. Utóbbi a kereszténység. Aki tehát ezt választja, először is „felveszi keresztjét”.

A kereszt nem a megérdemelt büntetés, hanem kifejezetten az ártatlanul szenvedés szimbóluma.

Aki felveszi, az készséggel és türelemmel elviseli a meg nem érdemelt szenvedést. Ám nem öncélúan, a szenvedés kedvéért teszi ezt, és nem is azért, hogy a saját feje utána menjen, hanem hogy „kövesse” Jézust.

Hirdetés

Ehhez meg kell értenie, hogy ő miért választotta a Golgota útját. A szenvedés önmagában kerülendő rossz: „ha lehetséges, múljék el tőlem ez a kehely” – imádkozza majd Krisztus a végső megpróbáltatások előtt a Getszemáni-kertben (Mt 26,39). A szenvedést csak azért fogadja el, hogy mint „Isten fia” megváltsa és üdvözítse az embereket. És azért kell szenvednie, mert kitart a küldetésének igazsága mellett. A főtanács amiatt követeli a halálát, mert nem hajlandó megtagadni, hogy „Isten fia”. Pilátusnak pedig ezt mondja: „Azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról” (Jn 18,37). Aki őt követi, az igazságot követi: „Aki az igazságból való, hallgat szavamra” (Jn 18,37). Az állítás erejét maga Pilátus igazolja: nem veti el, amit Jézus mond, csak megkérdőjelezi, hogy tudhatjuk-e: „mi az igazság?” – de már ez a távolságtartás az igazságtól is Jézus gyilkosai közé sodorja.

Jób és Szókratész nyomdokain

Jézus Golgotára vezető útja tehát a jóságban és igazságban való kitartás, a lelkiismeret útja. Ezen az úton Jézus emberként fontos elődökhöz csatlakozik, akik közül érdemes kettőt kiemelnünk. Az egyik Jób, aki minden csapás ellenére „feddhetetlen és igaz” marad. Az ő példáját követik a zsoltárok panaszdalai, a szenvedő igazak imái, amelyeket Krisztus is idéz életének utolsó perceiben (Zsolt 22,2; 31,6).

A másik előd Szókratész, aki a lelkiismerete szerinti igazság hirdetését az életénél is előbbre valónak tartja.

Aki visszautasítja vádlói ajánlatát, hogy „elbocsátunk téged, de csak azzal a feltétellel, hogy soha többé nem foglalkozol azzal a vizsgálódással, soha nem bölcselkedel; ha pedig ezen mégis rajtakapunk, meghalsz” (Platón: Szókratész védőbeszéde, XVII.).

A lelkiismeret mind Jóbot, mind Szókratészt arra készteti, hogy életüket Istenre bízzák. Annak az igazságnak az elismeréseként, hogy ők nem teremtői sem saját maguknak, sem a világnak. Így mindaz a jó, amit kaptak, Istentől való – ezért észszerű és igazságos az életüket is Istenre bízni. Amikor Jób undok kelésekkel a testén a szemétdombon ül, és cseréppel kapargatja a sebeit, felesége öngyilkosságra biztatja: „Még mindig kitartasz feddhetetlenségedben? Átkozd az Istent és halj meg!” Ő azonban így válaszol:

„Mint valami féleszű asszony, úgy beszélsz. Ha a jót elfogadjuk Isten kezéből, miért ne fogadnánk el a rosszat is?” (Jób 2,7–10)

Szókratész pedig így felel a felmentési ajánlatra: „Szeretlek is, kedvellek is benneteket, athéni férfiak, engedelmeskedni azonban inkább fogok az Istennek, mint nektek, és amíg csak lehelek és képes vagyok rá, nem hagyom abba a bölcselkedést, sem azt, hogy ne intsem és ne világosítsam föl, akivel csak éppen találkozom közületek.” Krisztusnak a 22. zsoltárt idéző utolsó szavai ugyanezt a bizalmat tükrözik: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46).

Jézus megerősíti, hogy Jób és Szókratész álláspontja helyes: az erkölcs fontosabb, mint a szenvedésmentes élet. Ha az „ártatlanok szenvedéséről” akarunk beszélni, a hangsúlyt először az első szóra kell tennünk. Az ártatlanság ugyanis nem magától értetődő. A szenvedésért nem feltétlenül vagyunk felelősek, az ártatlanságunk megőrzéséért igen. A szenvedésben ártatlannak maradni – erre kell törekednünk. Következésképpen, ha Istentől jóságot várunk el, mindenekelőtt ebben kell segítenie minket.

A Sátán útja

Most már világosabban látjuk, miért mondja Krisztus, hogy a Sátán útjára lép, aki nem követi őt. Nemcsak neki, de egy ponton minden embernek választania kell a szenvedés elkerülése és a lelkiismeretének követése között. Ez a pont lehet drámai, de hétköznapi is. A kényelem, az érzéki élvezetek, a vagyon, az elismertség, a hatalom, de akár a megélhetés és az egészség mind a szenvedéstől való szabadulás egy-egy formája; és mindegyik a tiszta lelkiismeret elé kéredzkedhet. Döntenünk kell, melyiknek adunk elsőbbséget.

Ha mindenáron el akarjuk kerülni a szenvedést, fel kell adnunk a lelkiismeretünk követését.

Más szóval, fel kell adnunk a ragaszkodást az igazság szabad követéséhez.

Az igazságtól való elfordulás a következetlenséggel kezdődik, és visszafordulás, „megtérés” híján – definíció szerint – csak a hazugság felé folytatódhat. Péternek nincs alapja rá, hogy megkérdőjelezze mesterét. Jeruzsálemben Krisztus vádlói nem tudják megmagyarázni csodás jócselekedeteit. A főpapok és a vének így végül hazug vádat koholnak Pilátusnak arról, hogy Jézus politikai szabadságharcot hirdet. Pilátus pedig maga mondja ki, hogy ártatlanul ítéli el.

A Golgota mint az isteni biztosíték útja

Jób és Szókratész felidézése azért fontos, mert emlékeztetnek, hogy az ő felismerésükig az emberi bölcsesség is eljuthat. Jézus erre épít, de tovább is lép: eloszlat két alapvető bizonytalanságot, amelyek homályt vetnek a lelkiismeret útjára. Az egyik bizonytalanság, hogy az hová is vezet, mi jön a halál után. A mitikus történetben Jóbot kitartása jutalmaként Isten még ebben az életben elhalmozza minden jóval. De tudjuk, hogy sok élet nem így végződik. Ha pedig a sok szenvedés végül nem nyer jutalmat, megkérdőjeleződik Isten jósága és az út értelme.

A sejtelmek helyett Krisztus bizonyosságot kínál, minden előzetes elképzelést felülmúló happy ending-et a földi halál után:

az Istennel történő személyes találkozást, és a vele való örök, boldog közösséget. Ahogyan Szent Pál később a feltámadás ismeretében írja: „Mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog rajtunk nyilvánulni” (Róm 8,18).

A másik bizonytalanság, hogy az ember ki tud-e tartani a lelkiismerete mellett. Hogy ez nem könnyű, Szókratész példája is bizonyítja. Ám ha csak kivételes nagyságok képesek rá, akkor a hétköznapi emberek erőfeszítései kudarcot vallanak. Jézus újdonsága, hogy biztosítékot ad: aki hozzá csatlakozik, sikerrel jár: „aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt” (Mt 10,39). Ezt a biztosítékot emberként nem adhatja meg, ám megadhatja mint „Isten fia”: az emberi életet és vele a szenvedést magára vevő Isten.

Krisztus tulajdonképpen igazolja az érzékelt bizonytalanságot: az ember sem saját erejéből, sem egy másik ember erejéből nem képes eljutni Istenhez. Az állításban nincs újdonság, hiszen megfelel az emberi tapasztalatnak. A magyarázata azonban új, bár az ószövetségi hagyományra épít: Ádám és Éva a bűnbeeséssel az emberi nem számára elveszítette a közösséget Istennel, amelyet ajándékba kapott Tőle. Az ember magának nem, csak Isten nyújthatja neki ezt újra szerető segítségként, „kegyelemként”.

Krisztus személyében nyújtja ezt, de már nem az eredeti, elveszített, hanem új formában.

Megtestesül, hogy végre legyen egy olyan ember, aki „tökéletes áldozat”, azaz teljes életét a jóságnak és az igazságnak, és így Istennek szenteli. Minden egyéb célt alárendelve, hálából neki „áldozza”, és ezzel Istenhez „közelivé” (qorban), szentté teszi (sacrificere). Így a halála után „feltámadhat”, vagyis Istennel élhet.

Amikor Jézus a „követésére” szólít fel, azt mondja, hogy minden ember számára megnyílik a lehetőség, hogy a saját életáldozatával az Ő tökéletes áldozatához csatlakozzon. Hogyan történik ez? Először is a lelkiismeretben történik: a módja a „hit”, ami értelmes és szabad elköteleződés Krisztus igazsága mellett. Mivel az ember magától elégséges hitre nem képes, Jézus azzal fejezi be (első) földi eljövetelét, hogy feltámadása után „elküldi” a Szentlelket, hogy kegyelmével – a szentségek felhasználásával – világosítsa és erősítse meg az ember értelmét és akaratát, fordítsa Isten felé a szívét.

*

Jézus tehát győzelemre vezeti a lelkiismeret programját a szenvedésben. Azzal, hogy Istenként leszáll az emberi szenvedésbe és felemeli azt Istenhez. Ez azt is jelenti, hogy az e világi szenvedés az Istennel való találkozás kitüntetett helyévé válik. Így maga a szenvedés is átértékelődik. A szenvedés igazi „méregfoga” az értelmetlensége. Krisztus „kihúzza” ezt: arról biztosít, hogy nem az értelmetlenségé a végső szó, hanem a mindent meghaladó értelmes jóé.