„Én egy gőg nélküli kétharmadra vágyom” – Babarczy Eszter a választásokról

A választási győzelem éjszakájának mámorát gyorsan követik a józanság napjai: nem elég leváltani egy rendszert, új országot is kell építeni. Babarczy Eszter szerint a választás történelmi esélyt adott arra, hogy a gyűlölet politikáját a bizalom és az együttműködés váltsa fel – de csak ha a győztesek valódi, polgári demokráciát kezdenek építeni, a társadalom egészével.

Engem is elkapott a mámor hétfőre virradóra. Fiatalok táncoltak az utcán. Ahogy Szabó Andrea mondta a Partizán adásában, ez a nagyarányú győzelem fiatalok nélkül, az ő új politikai aktivitásuk nélkül nem ment volna. És talán nem is ért volna annyit. Mert új országot kell építeni – nekik. Velük.

Óriási a felszabadulás, amely csak akkor mutatja meg, milyen valóságban éltünk, amikor az ember megérzi: a gyűlölet retorikájának vége. Soha ne jöjjön vissza! A számomra, értelmiségi gondolkodó számára eleve nevetséges háborús kampány nem működött, legfeljebb a törzsszavazóknál, akik

hamarosan meg fognak könnyebbülni, hogy fiaikat és unokáikat senki nem viszi semmilyen háborúba.

És akkor talán átértékelik az utolsó néhány évet. Talán feldereng bennük, hogy meg voltak vezetve. A rémálmom, hogy ellenérdekelt tüntetők borogatnak majd kukákat, hogy provokációra kerül sor, nem teljesült. A nemzet elfogadni látszik, ami történt.

Az én mániám, az én hívásom az, hogy az országot egyesítsük a bizalomban és a kedvességben, az együttműködés kultúrájában. Egy választási vereség/győzelem nem a megfelelő pillanat erre, de gesztusokat lehet és kell is tenni. Hosszabb távon azt tartanám kívánatosnak, ha nem a politika integrálná az országot, hanem az ország népe tagolná, alakítaná a politikát. Ehhez öntudatos polgárok kellenek, és a nem fizetett aktivisták tömegeiben ott látom ennek csíráját: az önálló cselekvés, az önálló felelősségvállalás szándékát. Az elköteleződést valami mellett, amit az ország javának gondolunk. Az önzetlenséget és az áldozatot. Őszintén szólva,

könnyekig meghatnak azok az ismerőseim, akik messzi kistelepüléseken monitoroztak,

de még inkább meghatnak azok az emberek, akik a maguk kistelepülésén szervezkedtek, alulról, civilként, hatalom nélkül, puszta hitből. Ezt a bizalmat, ezt az együttműködést kell átvinni a társadalom politikától független területeire, és meg leszünk mentve.

Megnéztem a beszédeket. Orbán Viktor véleményem szerint korrekt beszédet tartott, és ezzel megcáfolta azokat, akik szerint olyan diktátor, aki a vértől sem riad majd vissza. Amikor minden kötél szakadt, a demokráciát és a békét választotta.

Ezért jár neki egy főhajtás.

Magyar Péter integratív beszédet igyekezett mondani, amelynek lényege a magyar-magyar kiegyezés volt, és az, hogy csak a rendszer saját pozíciójukat méltatlanná tevő pilléreinek kell távozniuk. De érezhető és talán bizonyos mértékig érthető is volt a tömegben az indulat. „Börtönbe!” – skandálták. Jó lenne megtalálni az egyensúlyt a valódi bűncselekmények felderítése és egy új félelem légköre között. Azt gondolom, hogy aki a Magyarországon sajnálatosan elterjedt kisember-mentalitással csak kiszolgálta a rendszert – mert „mit is tehetnék én?” –, azt békén kell hagyni, lehetőséget kell neki adni arra, hogy egy új, levegősebb, liberálisabb, nagyvonalúbb országot szolgáljon. Meg kell nyerni a szívét, mert meg lehet nyerni a szívét.

Nem mindenki Fidesz-ügynök és mélyállam, aki az apparátusokban dolgozott. Voltak ott sokan szakemberek.

Ezek csak benyomások. A magam buboréka ellenzéki, és ünnepel. Egy-két régebbi ismerősömnél látom a mérhetetlen csalódást, a hitetlenkedést, mintha olyan napra ébredtek volna, amelynek felvirradtát elképzelhetetlennek tartották. Ez volt a Fidesz-pszichózis, a centrális erőtér végletekig eltorzított, önigazoló és önelégült sziklavára, amelyről kiderült, hogy némi munkával és jól irányzott döfésekkel – mint a gyerekek ugrálóvárait – ezt is ki lehet pukkasztani.

Hirdetés

Én egy gőg nélküli kétharmadra vágyom. Egyszer már, tizenhat éve, megjártam ezzel: a kormányzóképesség érdekében kívánatosnak tartottam a Fidesz kétharmadát. Volt alkalmam s időm megbánni, és ezt nyilvánosan megvallani. Így most kis ambivalenciával örülök: szükség lesz törvények és intézmények átszabására, hogy visszatérjünk Európába, de nem fogadható el a hatalmi arrogancia. Nem fogadható el egy új klientúra kiépítése sem, amely megint kontraszelektált lesz és szakmaiatlan. Résen kell lennünk mindannyiunknak.

A győzelem mámorából nem fejlődhet ki a hatalom mámomra.

A legnehezebb helyzetben most valószínűleg a Fidesz által kiemelten támogatott intézmények vannak – különösen a határon túli szervezetek és az egyházak. A saját mozgásterüket radikálisan szűkítették, amikor a bőkezű támogatás fejében elfogadták a kifejezett vagy ki sem fejezett elvárást, hogy ideológiai támogatásukkal segítsenek bebetonozni a rendszert. Saját magukat öntötték betonba, saját cselekvési lehetőségüket, saját hitelességüket tették kockára ezzel. Mégsem hiszem – persze hívőként, legyek bármilyen ambivalens hívő is –, hogy egy egyházellenes fordulat jót tenne Magyarországnak. Inkább a belső tisztulásra kellene építeni, szabálytalanságok feltárására és felszámolására, az ideológiai szájkosár eltávolítására, és annak megerősítésére, hogy az egyházaknak – a civilek mellett – nagy és fontos feladatuk van az együttműködési kultúra építésében, a társadalom integrálásában, a leszakadók segítésében, a szociális szférában általában.

Egy dolognak biztosan vége, ezt hagytam utoljára, mert ennek örülök a legjobban: a legyőzhetetlenség mítoszának.

Annak a mítosznak, hogy nincs választásunk. A szabadság pozitív megélése, az eufória, amellyel az írásomat kezdtem, az első lépés a polgárlét felé. Nincs polgár autonómiaigény és önálló gondolkodás nélkül, és nincs demokrácia polgár nélkül. Legyen ez az egyelőre még csak érzelmi fordulat habitusbeli fordulat is: legyünk polgárok ezentúl, vállaljunk felelősséget, szolgálatot! Nincs már kisajátítva a nemzeti nyelv, így mondhatom nyugodtan: adjon ez nekünk energiát ahhoz, hogy a magunk helyén és módján szolgáljuk visszanyert hazánkat.