Tényleg keresztényellenes lett Európa? A Tisza Párt nyugati nyitásának margójára

Mit jelent kereszténynek lenni a szekuláris Európában? Kulturális örökséget, politikai identitást vagy személyes hitet és életvitelt? A „keresztény Európa” körüli viták gyakran félelmekre épülnek, miközben ritkán tesszük fel a kérdést: mitől válik valaki – vagy egy közösség – krisztusivá? A hagyománytól, a hatalomtól vagy a jézusi, radikálisan szolidáris szeretetetikától? Kovács Gergely történész széljegyzete a nyugati nyitást képviselő Tisza Párt győzelméhez.

Napra pontosan 23 évvel az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat megerősítő népszavazás után a választók soha nem látott többsége szavazott a Tisza Pártra. Arra a programra, amely világossá tette, hogy a választásnak hazánk nyugati vagy keleti irányultságáról is döntenie kell. Magyar Péter pártelnök az országjárás tapasztalataira hivatkozva azt mondta: „Hazánk szomjazza Európát. A magyar emberek azt szeretnék, hogy megerősítsük Magyarország helyét a nyugati szövetségi rendszerben”. Győzelmi beszédében a politikus így fogalmazott: „Magyarország helye Európában volt, van és lesz”, mire az összegyűlt tömeg azt skandálta: „Európa, Európa!”.

Egy 2025-ös felmérés szerint a magyarok döntő többsége (74%-a) jónak és fontosnak tartja Magyarország uniós tagságát. Keresztény körökben viszont sokszor halljuk, hogy Európa elveszítette, vagy egyenesen megtagadta keresztény alapértékeit, ember- és világképét, családmodelljét, keresztény kultúráját és erkölcseit.

Befogadja idegen civilizációk, vallások menekültjeit és vendégmunkásait, ezzel a pusztulását készíti elő, és gyakorlatilag „keresztényellenessé” vált.

E sarkított megközelítés képviselői mintha megfeledkeznének rengeteg természetes történelmi folyamatról és szükségszerű társadalmi változásról. Hogyan lehet feloldani ezt a látszólagos ellentmondást?

Történelmi változások és kihívások

Az európai ember az ipari forradalom óta az élet szinte minden területén rendkívül gyorsan és rengeteget változott. Ennek jelei a városiasodás, az egyre szélesebb önszerveződés lehetősége, a demokrácia, a jogállam kialakítása, a megváltozott munkakörülmények és szabadidő-eltöltés, a tágasabb utazási és tanulási lehetőségek. Kialakult egy, az elitek helyett szélesebb rétegek fogyasztására épülő – és egyre inkább szociálisan gondoskodó – társadalom, amely sokkal átjárhatóbb, és minden kulturális sokszínűségével együtt a nemzetek között és felett is átélhető közösség. Így az európaiság is szerves része lett az új, a Tiszát most győzelemre segítő nemzedékek identitásának.

Ennek egyik fontos eredménye volt annak idején az Európai Unió megalapítása és folyamatos bővülése, mely közösség a nemzeti célokat is összehangolja, és évtizedek óta békés úton rendezi a felmerülő érdekellentéteket. Sok gondja, nehézsége és rendszerszintű hibája ellenére az Unió most sem támadó háborúra készül Ukrajnában, hanem tagországai védelmére: az orosz területszerző törekvések visszaszorítására.

Az Unió alapokmánya kapcsán sokan megfogalmazták az elvárást, hogy rögzítsék benne a keresztény alapértékeket.

A Lisszaboni Szerződés és az Alapjogi Charta végül a hitbéli sokszínűség miatt általánosságban a földrész vallási örökségét méltatta, „merítve Európa kulturális, vallási és humanista örökségéből, amelyből az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen jogainak, a szabadságnak, a demokráciának, az egyenlőségnek és a jogállamiságnak az egyetemes értékei kialakultak”. Európának ugyanis nem csak keresztény gyökerei vannak. Az „öreg kontinens” modern kultúrája legalább három eszmerendszerből táplálkozik: a görög-római civilizáció, a zsidó-keresztény kultúra, valamint a felvilágosodás jogi, politikai és szellemi hagyományából, továbbá vallási irányzatok sokaságából.

Ha ezt a gazdag örökséget így együtt és folyamatában vizsgáljuk, be kell lássuk, hogy egymásra épültek, integrálódtak, és időről időre meg is haladták korábbi hegemóniájuk korszakait – bizonyos értelemben már a kereszténységét is. Amit csak lehetett, Európa beépített gazdag kultúrájába, de többé nem tart igényt valamiféle általános keresztény vallási, politikai és kulturális egyeduralomra, mert az összeegyeztethetetlen volna a társadalmi szervezőelvként gazdagabbnak és szabadabbnak bizonyult demokratikus és jogállami értékeivel. Ez nem a keresztény hit mint olyan, hanem a történelmi egyházak korlátlan társadalmi befolyásának elutasítását jelenti. Európa népei ma már nem a politikai, hanem kizárólag a szellemi, a vallási és a kulturális életben őrzik a részben, de nem kizárólag keresztény hagyományaikat.

Hirdetés

Ebből következik az állam és az egyházak különválasztásának szigorú elve és gyakorlata, amit a II. Vatikáni Zsinat a kereszténység és a többi vallás teljes szabadságának egyik legfontosabb alapelveként fogadott el.

A jelentős történelmi változásokat nehezményező másik gyakori jelszó, hogy a nyugati világban a keresztény értékek állnak szemben a romboló ideológiákkal. Ide sorolják például az LMBTQ-mozgalmat, mely sokáig a meleg emberek kirekesztése ellen küzdött, amit a legtöbb országban sikerült is elérnie. Egyes csoportjaik újabb, szélsőséges törekvései ugyanakkor magukat a meleg embereket is megosztják, lásd például a gyermekek – akár a szülők ellenében történő – nemi önrendelkezésének hangoztatását. Hasonló közkeletű példa az eutanázia és az abortusz kérdésköre, melyben az emberi élet teljessége és méltósága csak az egyik érték, amit védeni kell. A másik oldalon az ember testi és lelki szenvedéseinek csökkentésére irányuló orvosi és etikai szempontok állnak, illetve a nők szabad döntésén alapuló és minden külső erőszaktételt kizáró gyermekvállalásának biztosítása. Erre 1990 óta minden jobb- és baloldali magyar kormány tekintettel volt a meglehetősen liberális abortusztörvény ciklusokon átívelő fenntartásával, pedig ezek a szabályok nem a keresztény tanítás alapján állnak.

Helyünk a sokszínű társadalomban

Nekünk, keresztényeknek is be kell látnunk: egy szekuláris, szabadságeszmény-alapú társadalomban ezeket a rendkívül összetett bioetikai kérdéseket nem lehet kizárólag keresztény vallási érvekkel megválaszolni. Ahogy be kell látnunk azt is, hogy „mindkét oldalon” léteznek erkölcsi és humánus szempontok, valódi értékek. Arról a történelmi vívmányról nem is beszélve, hogy a modern demokráciák az élet rengeteg területén számoltak fel sok évszázados társadalmi igazságtalanságokat, köztük a nők széles körű elnyomását és kihasználását.

Van egy másik nagy kísértésünk, ami megnehezíti, sok esetben ellehetetleníti a párbeszédet a más értékrendű közösségekkel.

Amikor nemcsak azt képzeljük, hogy mi vagyunk a mindenkire vonatkozó isteni igazságok és emberi értékek kizárólagos birtokosai, hanem azt is, hogy mások ezért egyenesen üldözni akarnak bennünket,

ezért – keresztény értékeink jogos képviseletén és védelmén túl – olyan önvédelemre vagyunk kényszerítve, amely minden eszköz bevetésére feljogosít. Ha ennek a kultúrharcos gondolkodásnak a mélyebb gyökerét keressük, akkor szomorú és egyben leleplező kép tárul elénk. Szomorú, mert csakugyan sok üldöztetés történelmi tapasztalata áll mögötte – elég, ha csak a 20. század náci és kommunista, egyházellenes diktatúráira gondolunk. Ugyanakkor leleplező is, mert mintha ezeknek a traumáknak a ki nem mondott tanulsága az lenne, hogy vagy mi győzünk meg és győzünk le másokat, vagy ők győznek le minket. Az „ők” pedig minden, tőlünk különböző értékek alapján gondolkodó, vagy ugyanazokat az értékeket más utakon kereső emberre vonatkoztatható, és ez már a szélsőséges politikai vagy fundamentalista vallási irányzatok fő jellemzője. Ráadásul a keresztényüldözések hátterében is részben hasonló hamis félelmek és/vagy hatalmi érdekek állnak.

Mire indíthat a mélyebben átélt kereszténység?

Ha jobban belegondolunk, akkor ez a harc az életben maradás ösztönös és természetes logikája. Erősebbnek kell lenni, nagyobb biztonságra kell törekedni, másokon felülkerekedni, és minél tovább a piramis csúcsán maradni. Az állatvilágnak és a történelem sok emberi formációjának, de a mai túlzott gazdasági világversenynek is ez a mozgatórugója. Már ameddig hagyjuk magunkban és közösségeinkben ezt a farkastörvényt érvényesülni. Mert ezzel szemben két felszabadító örökséggel is rendelkezünk. Az embert Isten nem egyből embernek teremtette, hanem elindított egy sejtet a kibontakozás útján, és ennek a törzsfejlődésnek két meghatározó állomása volt. Az egyik egy evolúciós alaptapasztalat, a másik egy vallási élmény és lelki-szellemi örökség.

Az emberré válás útjának legelején két dolog különböztetett meg minket a farkasoktól és a majmoktól.

Az egyik az a képesség, hogy a sikeresebb vadászat reményében a csoportérdeket átmenetileg az egyéni érdek, a saját jóllakásunk elé tudtuk helyezni. Ezt megerősítette a préda igazságos elosztása, hiszen azok is kaptak belőle, akik – mert öregek, gyengék vagy betegek voltak – nem tudtak vadászni. A régészek azért örülnek minden összeforrt csontnak az emberi fosszíliák között, mert ezek a másik vívmányunkat bizonyítják: hogy elkezdtük gyógyítani egymást, és jobban gondoskodni az embertársainkról. Ez tágította az élményeinket, az érzéseinket, az önkifejezésünket, az agyunkat és a szókészletünket, és fokozatosan teljes emberré alakított bennünket. Ezt a meghatározó alaptapasztalatot Jézus Krisztus – és több más vallás alapítója – tovább gazdagította, amikor a legfőbb törvénnyé a szeretetparancsot tette.

Kereszténységünk egyedüli biztosítéka Jézus. Nem a római vagy a frank birodalom, nem a feudalizmus vagy az abszolutizmus, és nem is az Európai Unió vagy bármelyik régi vagy új kormánypárt. A kereszténység csak akkor nevezhető krisztusinak, ha nem „győztesekben és vesztesekben”, „igazakban és igaztalanokban”, „jókban és rosszakban” gondolkodik. Ha felfogjuk végre, hogy Jézus minden emberért jött a Földre, valamennyiünket megváltott, nem csak a magukat kereszténynek vallókat, és ebből az is következik, hogy nem kell minden embernek keresztény hitre térnie.

A misszió krisztusi parancsának sem a hittérítés a lényege.

A mi küldetésünk a „kovász”, a „só”, a „mécses”, a „hegyre épült város” stílusa és lelkisége. Ez a valódi evangelizáció, amely nem mások meg- vagy legyőzésére irányul, hanem minden ember – és saját magunk – jobb megértésére, elfogadására, szeretetére és szolgálatára. Ennek pedig a legjobb esetben gyümölcse lehet magunk és mások számára a keresztény hit szabadon választott, pontosabban befogadott isteni ajándéka.

Az Európai Unió alapvetően tiszteletben tartja minden vallás szabad gyakorlását. Ezen a nagy múltú és kimagasló kultúrájú földrészen tehát a kereszténység megélésének mértéke és minősége, vagyis a jövője kizárólag rajtunk, keresztényeken múlik.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.