Kövér László a Hír TV-ben a Fidesz választási vereségét a „sátán győzelmével” magyarázta a „megtévesztett” választók fölött. Katolikus teológus vendégszerzőnk, az Egyházfórum Alapítvány elnöke eljátszott a gondolattal, hogy mi történik, ha egy pillanatra komolyan vesszük a fideszes politikus szavait.
„Lehet, hogy a sátán most csatát nyert, de Jézus Krisztusé a győzelem” – jelentette ki Kövér László a Bayer Show-ban; szavait taps követte. A kvázi hitvallással felérő mondat akkor válik igazán problémássá, ha komolyan vesszük, hiszen a választás immár nem politikai eseményként jelenik meg, hanem „kozmikus csataként”, ahol a „sátán” és „Krisztus” szavai a hétköznapi hatalmi konfliktusok címkéivé válnak.
A megszólalás nem a semmiből érkezett. Kövér László nyelvhasználata régóta abba az irányba mutat, ahol a politikai ellenfél nem egyszerűen vitapartner, hanem erkölcsileg megbélyegzett szereplő. Amikor azt mondja, hogy „ez az ellenzék nem a magyar nemzet része”, vagy amikor politikai ellenfelét „kis zsebnyilasnak” nevezi, akkor nem pusztán erős vagy indulatos kifejezéseket használ, hanem olyan beszédmódot épít, amelyben a másként gondolkodó fokozatosan kikerül a legitim közösségből. A mostani kijelentés azért különösen beszédes, mert itt már nemcsak politikai vagy morális minősítések jelennek meg, hanem teológiai kategóriák lépnek be a konfliktus leírásába.
Ezen a ponton válik igazán láthatóvá a probléma teológiai súlya. A keresztény hagyományban ugyanis a másik emberhez való viszony a hit egyik legmélyebb próbája.
Az evangéliumi alapirány nem az ellenfél démonizálása, hanem az ellenség szeretete,
nem a másként gondolkodó erkölcsi kiüresítése, hanem annak elismerése, hogy a másik még tévedésében sem válik ontológiailag alacsonyabb rendűvé. Amikor egy politikai ellenfélre vagy egy társadalmi csoportra olyan kategóriák vetülnek rá, mint a „sátáni folyamat”, akkor a valóság leegyszerűsítése történik egy olyan sémára, amelyben a világ két részre oszlik: az igazak és a megtévesztettek, a jók és a rombolók világára. Ebben a felosztásban Kövér László természetesen a jó oldalon találja magát.
Ez a gondolkodás nemcsak teológiailag problematikus, hanem intellektuálisan is gyenge, mert nem képes kezelni a valóság összetettségét. A politikai konfliktusok, társadalmi törésvonalak vagy kulturális átalakulások nem írhatók le egyetlen morális tengely mentén, különösen nem olyan nyelven, amely a végső jó és a végső rossz kategóriáit alkalmazza rájuk. Amikor ez mégis megtörténik, akkor a beszélő pozíciója megkérdőjelezhetetlenné válik, hiszen aki a „jó” oldalán áll, az már nem egyszerűen vitapartner, hanem implicit módon az igazság hordozója lesz.
A katolikus egyház társadalmi tanítása éppen ezzel a leegyszerűsítéssel szemben fogalmaz meg világos határokat. A II. Vatikáni Zsinat hangsúlyozza, hogy az egyház nem azonosul egyetlen politikai közösséggel sem, és nem köthető egyetlen politikai rendszerhez sem, a társadalmi tanítás pedig elutasítja, hogy a keresztény hitet konkrét politikai programok legitimációs eszközeként használják. Ennek nagyon is gyakorlati oka van: ha a kereszténység egy adott politikai oldal nyelvévé válik, akkor elveszíti azt a képességét, hogy kritikusan viszonyuljon hozzá, és ezzel együtt azt is, hogy mások számára hiteles maradjon.
Kövér megszólalása nem egyszerűen túlzó vagy ízléstelen, hanem teológiailag félrevezető, mert a keresztény fogalmakat olyan kontextusba helyezi, ahol elveszítik eredeti jelentésüket. A „sátán” itt már nem a rossz misztériumának jelölője, hanem egy politikai helyzet retorikai eszköze, Krisztus pedig nem a megváltás egyetemes horizontját jelöli, hanem egy implicit módon azonosított közösség igazolásává válik.
Különösen beszédes, hogy amíg a Fidesz kormányzott, visszatérő hivatkozási alap volt az a teológiai tétel, hogy minden hatalom Istentől származik;
mintha a fennálló politikai rend mögött közvetlen isteni legitimáció húzódna meg. Amikor azonban a párt ellenzékbe került, és riválisa kapott lehetőséget az ország vezetésére, azt már a sátán művének tulajdonítja.
A klasszikus hagyomány szerint a filozófia a teológia szolgálóleánya (philosophia ancilla theologiae): olyan eszköz, amely segíti a hit értelmi feldolgozását, de nem sajátítja ki annak tartalmát. Kövér László megszólalásában e rend megfordulása figyelhető meg. Itt nem a teológia őrzi meg kritikai és értelmező szerepét, hanem maga válik egy politikai narratíva kiszolgálójává: a teológiai nyelv a hatalmi helyzet igazolásának eszköze lesz. Ebben az értelemben nem egyszerűen politikai retorikáról van szó, hanem arról, hogy a teológia elveszíti autonómiáját, és a pártpolitikai logika szolgálóleányává válik.
Ennek következménye súlyosan hitelességi kérdés. Azok a tartalmak, amelyeket a kormányzati kommunikáció a „keresztény értékek” címszava alatt képviselt – a genderideológiával szembeni fellépés, a család védelme, a nemzeti-kulturális identitás hangsúlyozása, a vallásszabadság vagy az üldözött keresztények melletti kiállás – csak addig őrizhetik meg teológiai súlyukat, amíg nem kapcsolódnak össze olyan nyelvhasználattal, amely a politikai ellenfelet teológiai kategóriák segítségével diszkreditálja. Amikor ez megtörténik, ezek a hivatkozások szükségképpen elveszítik hitelességüket, mert nem a hitből, hanem a hatalmi logikából nyerik értelmüket. Kövér kijelentése ebben az értelemben jelzésértékű elcsúszás: megmutatja, hogy a teológiai nyelv miként válik a politikai önigazolás eszközévé. És ezzel nem a politika válik „keresztényebbé”, hanem a kereszténység válik egyre inkább politikai nyelvvé.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
Sajnos jópár püspök Fideszhez dörgölődzése táptalajt bitosított a Kövérhez haslonlók ilyen irányú, mondjuk ki, babonás hozzáállásához. Ez nem igazi Krisztus-hit, csak valami ócska nemzetieskedő alapokra ráhúott, alapvetően politikai kultúrkereszténység, annak is a rosszabb fajtája.
Pápán, a kommunista korban, Kövér kisgyerekként a szülei mellett a pódiumon foglalt helyet és nézte a felvonulókat. Azután Kisz-titkár majd Kisz-alkalmazott lett. “Csuhások, térdre!” – adta ki a jelszót később a magát “jelzők nélküli” liberális párt illusztris tagjaként. Majd egy sötét (talán viharos) éjszakán vele együtt az EGÉSZ PÁRT megtért másnap hajnalra. (Csodát láthatott a világ – pedig csak a népbutítás eszközeként használt ideológiai léthazugság volt.) És akkor ő mondta azt is, hogy “most mi jövünk”. – Úgyhogy egy rendkívül buzgó emberrel állunk szemben, aki a (második, átkosbeli) hatalomra jutását követően rendkívüli vonalassággal és mindent és mindenkit megvető makacs gonoszsággal ült sokáig az ország harmadik trónusán. Béke poraira!