„A nyilvánosság nem terápia!” – ezért lehetnek veszélyesek a traumatúlélőkkel készült interjúk

Az elmúlt időszakban sorra szólalnak meg eddig elmondhatatlannak tartott traumák túlélői. A cél egyértelmű: a tettesek felelősségre vonása. Csakhogy a reflektorfénybe kerülésnek gyakran nagyobb a veszélye, mint a megszólalók vagy az újságírók gondolnák. Richter Júlia klinikai szakpszichológussal, a Traumaközpont szakmai vezetőjével beszélgettünk a média felelősségéről és a nyilvánosság csapdájáról.

– Nemrég hosszú posztban hívta fel a figyelmet arra, mennyire fontos lenne, hogy a traumatúlélőkkel folytatott interjúk készítése során a traumatudatosság sokkal nagyobb szerepet kapjon. Mit jelent ez, és miben rejlik a megszólalók számára a veszély?

– A traumatudatosság olyan szemlélet, amely figyelembe veszi, hogy traumatikus események hatással lehetnek az idegrendszeri állapotunkra, érzelemszabályozási képességeinkre, ezáltal reakcióinkra, viselkedésünkre, döntéseinkre is. A traumatúlélők esetében nagyon fontos, hogy megpróbáljuk megérteni, miből érkezhettek, és milyen állapotokban lehetnek. Ugyanakkor mivel nincs két egyforma ember, nincs két egyforma lelki működés sem. Ezért ha egy újságíró leül beszélgetni egy túlélővel, nem tudhatja, hogyan fog reagálni a kérdésekre, a helyzetre. Ha viszont kicsit is tisztában van azzal, hogy milyen folyamatok mehetnek végbe a túlélőben, akkor tud olyan helyzetet teremteni, amiben az interjúalany nagyobb valószínűséggel érzi magát biztonságban, és ezáltal csökken az újratraumatizáció veszélye.

– Hogyan lehet ilyen biztonságos közeget létrehoznia az újságírónak, amikor egy túlélővel készít interjút?

– Rendkívül fontos az interjú előtti tájékozódás: egy előzetes beszélgetés, vagy akár a segítőrendszerrel, szakemberekkel való kapcsolatfelvétel is. Ezek által tisztább képet kaphatunk arról, hogy a túlélő milyen állapotban van. Sokat segíthet az is, ha előre egyeztetjük a kérdéseket és az interjú menetét, illetve jelezzük a túlélőnek, hogy ő határozhatja meg a tempót és a válaszok mélységét. Fontos elmondani neki azt is, hogy nem kötelező válaszolnia, és a részletekbe nem szükséges belemennie.

Ha valaki nem önként jelentkezik, hanem egy tévé, rádió vagy újság keresi meg, különösen fontos tudnia, hogy nemet is mondhat. Az újságírónak ezt el kell tudnia fogadni annak tudatában, hogy a túlélő esetleg nincs olyan állapotban, hogy beszéljen a vele történtekről.

Ugyanakkor önként jelentkező esetében is előfordulhat, hogy a médium a túlélő védelmében dönt úgy, hogy nem készíti el vagy nem közli az interjút.

Ugyanilyen fontos, hogy a túlélő időt kapjon a döntésre. Egy már elkészült anyag kapcsán például fel lehet ajánlani, hogy gondolja át, biztosan szeretné-e, hogy megjelenjen a beszélgetés. Érdemes arról is tájékoztatni, hogy a nyilvánosságnak milyen ereje van, és milyen előnyökkel, illetve hátrányokkal járhat az interjú megjelenése.

Biztonságot adhat az is, ha készül a beszélgetésből egy olyan verzió, amelyben nem szerepel a túlélő neve vagy arca, csak például a hangja hallható. Az is sokat segíthet, ha a túlélő a folyamatot át tudja beszélni egy számára biztonságot adó szakemberrel, aki támogatni tudja akár a döntés meghozatalában, akár a nyilatkozat közben vagy után. Egy szakember jelenléte abban is segíthet, hogy hamarabb észlelje, mikor kezd a helyzet újratraumatizálóvá válni, illetve felismerje azokat az apró jeleket, amelyek triggerelődésre vagy disszociációra utalhatnak.

Hirdetés

– Hogyan lehet felelősen egyensúlyozni aközött, hogy a túlélők történetei társadalmi szinten láthatóvá váljanak és segítsék a megelőzést, és aközött, hogy a nyilvánosság sok esetben újra traumatizálhatja őket?

– Egyik kolléganőmmel, aki javítóintézetben dolgozott, többször beszélgettünk arról, hogy az ide bekerülő, már eleve traumatizált fiatalok alapélménye sokszor az, hogy a szeretet nem feltétel nélküli. Ők azt tanulták meg, hogy a „szeretetért” és a „törődésért” cserébe mindig tenniük kell valamit, gyakran a határaik átlépésével. Amikor ebbe a sérülékeny, „szeretetéhes” állapotba érkezik egy ígéret, hogy ha elmondják a történetüket, akkor egy egész ország részéről kapnak majd figyelmet, együttérzést vagy szeretetet, ez rendkívül erős motiváció lehet a nyilvánosság elé állásra. Ez az ígéret azonban gyakran részben illuzórikus.

Sajnos a nyilvános megszólalás könnyen újrajátszhatja az eredeti trauma mintázatát.

A túlélő ismét határokat lép át, ismét kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és a várt „jutalom” – elfogadás, szeretet – nem feltétlenül úgy érkezik, ahogyan elképzelte. A szeretet mellett gyakran megjelennek negatív reakciók, támadások, vagy akár a történet visszaélésszerű felhasználása is. Ez könnyen vezethet ahhoz az élményhez, hogy a túlélő újra egyedül marad a történetével, és ismét elveszíti a kontrollt az élete felett.

A nyilvánosság nem terápia, és nem segít a feldolgozásban. Fontos szerepe lehet egy küldetés teljesítésében, amikor a túlélőnek már megvan a felkészültsége és a stabilitása, a biztonságérzete, hogy ez tényleg a tájékoztatásról fog szólni annak érdekében, hogy ez mással ne történhessen meg. Nagyon fontos azt is tudatosítanunk, hogy nem a nyilvánosság, hanem a rendőrség és bíróság feladata az ítélkezés.

– Hogyan hat egy gyermek személyiségére és későbbi kapcsolataira az, amikor a bántalmazás éppen attól a kötődési személytől érkezik, akitől a biztonságot és a szeretetet várná?

– Sokféleképpen hathat, és ezt a képet több aspektus árnyalhatja. Hosszantartó bántalmazásról, érzelmi, fizikai elhanyagolásról van szó, vagy egyszeri alkalomról? Milyen erőforrások, más pozitív megerősítő kapcsolatok állnak a gyerek rendelkezésére, mennyire maradt egyedül az élménnyel? Előfordulhat, hogy a bántalmazás hatására éppen a közeli érzelmi kapcsolatok válnak félelemkeltővé a túlélő számára, ezért ezeket gyakran bizalmatlanul közelíti meg. Akik kapcsolati helyzetben éltek át traumát, náluk sokszor a közelség, a törődés vagy az intimitás válhat triggerelővé: kialakulhat bennük az élmény, hogy „amikor valaki érzelmileg közel van hozzám, akkor vagyok igazán veszélyben”.

Az is előfordulhat, hogy a bántalmazás és a határátlépés a kapcsolatok természetes részévé válik.

Emellett sok gyerek és fiatal egyfajta túlélési stratégiaként azzal azonosul, hogy velük van a baj, ők csinálnak valamit rosszul, ezért „megérdemlik”, ami történik velük. Ez egyfajta látszólagos kontrollérzetet adhat: könnyebb azt hinni, hogy „miattam történt”, mint szembesülni azzal, hogy a szeretett személy ilyen gonoszságra képes. 

– Laikusként a traumára sokan úgy tekintenek, mint egy eseményre a múltban, amire időnként visszaemlékszik a túlélő. Ehhez képest valójában mit jelent a trauma?

– A trauma nem olyan emlék vagy történet, amely jól érthetően, összerakva jelenik meg az emlékezetben, hanem különböző érzelmi állapotok, testérzetek, gondolatok és képek halmaza. Ha a trauma feldolgozatlanabb állapotban van, a túlélő sokszor nem tud ezekből rendszert vagy koherens narratívát létrehozni. Poszttraumás állapotokban a traumát átélt ember idegrendszere gyakran beleragad egyfajta túlélőmódba. Ilyenkor mindenhol veszélyt sejthet, vagy éppen ellenkezőleg:

a kisebb veszélyjeleket már nem is érzékeli megfelelően.

Ez az idegrendszeri működésmód meghatározhatja a hétköznapokat, a kapcsolatokat, valamint az önmagához és másokhoz való viszonyulást is.

– A túlélőket, akik kiállnak a nyilvánosság elé, gyakran hősöknek, bátraknak tekintik. Ez mennyire pozitív vagy negatív az ő szempontjukból?

– Ez a hozzáállás továbberősítheti a túlélő vágyát arra, hogy végre megkapja azt az elismerést, amire tulajdonképpen miért is ne vágyna. A nyilvánosság azonban önmagában nem segít, sőt előfordulhat, hogy kifejezetten ártalmas. Amikor egy túlélő a teljes hallgatásból, magányból és izolációból – amelybe a vele történtek miatt került – kilép a nyilvánosság elé, az rendkívül megterhelő lehet a számára. Ahhoz pedig, hogy ezt el tudja bírni, valódi kapcsolatokra van szüksége, vagy legalább egy olyan bizalmi személyre, aki törődik vele, időben észreveszi a traumatizáltság jeleit, és időt, figyelmet szán arra, hogy létrejöhessen egy olyan minőségű kapcsolat, amelyben a túlélő biztonságban tudja megosztani a történetét.

– Magyarország hogy áll a traumatudatos újságírás szempontjából?

– Vannak anyagok, amelyekben a traumainformált szempontok kifejezetten érvényesülnek, olyan médiumok és újságírók, akik erre képesek figyelni. Számos szervezet felhívja erre a fajta érzékenységre, hozzáállásra a figyelmet, például a Hintalovon Alapítvány vagy az UNICEF.

Ezzel párhuzamosan továbbra is jelen van a szenzációhajhászás, amely gyakran felülírja ezeket az elveket.

Sokszor megjelenik az a hozzáállás, hogy „ha mindenki erről beszél, akkor nekünk is fel lehet ülni erre a vonatra”, még akkor is, ha ez a túlélők szempontjából káros lehet. Ebben a médiának és a társadalomnak egyaránt van felelőssége: a közönség érdeklődése, igénye is alakítja, milyen tartalmak kapnak teret. Ugyanakkor a szélesebb társadalomban kevés tudás van arról, hogy a túlélők milyen folyamatokon mehettek keresztül, mielőtt interjút adtak. Ha jobban ismernék az emberek a traumatizáltságnak és a nyilvánosság elé állásnak a velejáróit, talán megértőbbek és kevésbé számonkérőek lennének a túlélőkkel. A megszólalások önmagukban elegendőek lennének, és nem kellene kielégíteniük a hallgatóság igényét egy jól érthető, logikus narratíva iránt, amire sokszor a túlélő még nem képes. 

– Ugyanakkor a társadalomnak jogos az igénye arra, hogy vonják felelősségre azokat, akik elkövetik ezeket a szörnyű bűncselekményeket…

– Valóban, ugyanakkor a felelősségre vonás nem a nyilvánosság, hanem a jogrendszer és az igazságszolgáltatás feladata. Ideális esetben a jól működő jelzőrendszer felismeri, ha egy gyermek veszélyben van, a jelzés pedig valódi segítséget és védelmet eredményez: a gyermeket biztonságba helyezik, megfelelő körülmények között hallgatják meg, és olyan szakemberek veszik körül, akik képesek támogatni. Erre már ma is léteznek jógyakorlatok. Amikor pedig az ügy lezárult, és a túlélő részéről is megjelenik az igény, hogy történetének bizonyos részeit megossza a nyilvánossággal, akkor lehet helye annak, hogy ezek a történetek megjelenjenek a médiában. Az elkövetők nyilvános megnevezése, a felelősségre vonás, a társadalom igényeinek kiszolgálása nem az áldozatok feladata. Nekik bőven elég dologgal kell megküzdeniük.