„A többi út sem zsákutca” – mit taníthat egy muszlim író a keresztényeknek?

Ha a maga teljességében megismerünk egy másik vallást, az jó esetben nem elbizonytalanít a hitünkben, hanem épp ellenkezőleg: megerősíthet benne, és hozzásegíthet más, friss szemmel nézni azt a hagyományt, amelyben élünk. Erről szól a muszlim Navid Kermani Everyone, Wherever You Are, Come One Step Closer (Mindenki, bárhol van is, lépjen egy lépéssel közelebb) című könyve, melyet Kollár László, a Magyar Tudományos Akadémia május végén leköszönő főtitkára ajánlott nemrég a Telex olvasóinak figyelmébe.

– Miért pont ezt a művet javasolja olvasásra a 21. század fontos könyvei közül?

– A könyv szerzője muszlim, de a mű jelentős részét – néhány szót kicserélve – akár egy keresztény is írhatta volna. Olyan kérdéseket vet fel, amelyek számunkra is alapvető fontosságúak: mi az élet értelme, miért van szenvedés a világban, kicsoda az Isten, és szó esik a vallások szerepéről, a szeretetről, az elfogadásról is.

– A szerző Németországban született, de a szülei annak idején az iráni Iszfahánból menekültek Európába.

– A könyv úgy jött létre, hogy Kermani bemegy a német kórházban fekvő édesapjához, aki megígérteti vele, hogy ha ő már nem lesz, megismerteti unokájával az iszlámot. A szerző szavaival: „a mi iszlámunkat, azt az iszlámot, amelyben felnőttünk”. A könyv azt a folyamatot rögzíti, ahogy a szerző a lányának magyarázza, mit is jelent a hit, mit olvashatunk a Koránban. Ez a keret teszi a művet különösen erőssé. Egy gyereknek szóló magyarázat ugyanis szükségképpen egyszerűbb, világosabb, mint ha valaki vallásfilozófiai tanulmányt írna. Nem is feltétlenül az az ereje, hogy sok újdonságot tartalmaz, inkább az, hogy gyönyörű és közérthető stílusban van megírva.

– Mi volt az az egy vagy két gondolat, ami különösen megragadta a könyvben?

– Kermani kifejti, hogy alapvetően az összes monoteista vallás ugyanarra törekszik. Hasonlóan gondolkodik számos kérdésben – még ha a politikával összefonódott gyakorlata sokszor mást mutat is –, a szent irataikban rokon gondolatokat fogalmaznak meg. Ehhez kapcsolódik egy szép gondolat, amelyet Kermani lánya kérdésként fogalmaz meg: miért van ennyi vallás, világnézet, ha mindannyian hasonló igazság, a végső cél felé tartunk? Miért nincs egyetlen univerzális út?

– Mi Kermani válasza?

Hirdetés

– Az, hogy egyetlen vallás sem képes maradéktalanul megjeleníteni a teljességet. Még ha keresztényként az isteni kinyilatkoztatás teljességét valljuk is, a nyelvünk akkor is véges. Az emberi szó mindig töredékes. Nem lehet mindent tökéletesen leírni, véglegesen és hiánytalanul ismertetni. És a nyelv a kultúrába van ágyazva, mindkettő változik. Kermani azt mondja, hogy az utak különbözőek. Mohamedet idézi:

„Annyi út vezet Istenhez, amennyi az emberi lélegzet.”

Az egyik út talán egyenesebb, a másik görbébb; az egyik simább, a másikon több a kátyú, mégis hasonló irányba tartanak. A sokféleség gazdagságot hordoz, mindig van lehetőségünk arra, hogy tanuljunk más vallásoktól, felekezetektől. Azt hiszem, hogy például mi, katolikusok is sokat tanultunk a protestantizmustól vagy akár a buddhizmustól, anélkül, hogy protestánssá vagy buddhistává váltunk volna. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne vitassuk el a nagy vallásoktól, hogy ugyanazokra a végső kérdésekre keresik a válaszokat. Szeretném hinni Istenről, hogy nem tart hatalmas vallási közösségeket teljes egészükben megtévesztésben, hanem mindegyikben jelen van az igazság valamilyen magja. Ez az egyik, amit kiemelnék.

– Mi volna a másik gondolat?

– A másik számomra központi kérdést is Kermani lánya fogalmazza meg. Ha minden út ugyanoda vezet, miért tartjuk a sajátunkat jobbnak, mint a másikét? Miért gondoljuk, hogy a mi vallásunk közelebb van az igazsághoz? Nem önteltség ez? Nem kirekesztés? Kermani válasza erre is meggyőző: abból, hogy valaki azt gondolja, a saját útja egyenesebb, még nem következik, hogy a többi út rossz vagy értéktelen. Mindössze számára az az út ismerősebb, talán könnyebben járható. Én is így fogalmaznám meg: amiben felnőttünk, amit megismertünk, ami belénk íródott, az számunkra értelemszerűen fontosabb. Otthonosabban mozgunk benne, könnyebben tudjuk követni, és igen, mondjuk ki, jobbnak is tartjuk, de ettől még a többi út sem zsákutca. És tisztelettel elfogadjuk, hogy a másik a sajátját véli egyenesebbnek. Kermani az iszlámot, te és én a kereszténységet. Azzal együtt is, hogy

Kermani látja az iszlám gyakorlatának súlyos hibáit, bűneit, mi pedig a kereszténységét.

– Tehát sem azt nem állíthatjuk, hogy csak a mi utunk vezet célba, sem azt, hogy mindegy, milyen úton járunk?

– Pontosan. Nem szeretném, ha ebből a könyvből bárki azt a következtetést vonná le: teljesen mindegy, hogy az ember milyen vallású, vagy egyáltalán hisz-e. Én örülök annak, hogy keresztény vagyok, hogy ebben a kultúrában, hagyományban nevelkedtem. De ez nem jelentheti azt, hogy a többi vallást teljes egészében tévútnak tartsam.

– A Telexen írt ajánlásában kiemeli, hogy Kermani Goethe példáján keresztül azt hangsúlyozza: ha megismerünk más hagyományokat, értékeket, azzal a saját világunkban is jobban el tudunk mélyülni. Hogyan kell ezt jól érteni?

– Kermani leírja, hogy Goethe idős korában ismerkedett meg az iszlámmal, és szinte mindent elolvasott a közel-keleti kultúráról, ami elérhető volt számára. Még arabul is tanult, hogy ki tudja ejteni a Korán szavait. Ezek az új ismeretek formájában és tartalmában is felfrissítették a költészetét. Vannak versei, amelyeket egyértelműen a Korán szúrái ihlettek, de – ahogy Kermani rámutat – Goethe nem lesz muszlim gondolkodású, hanem visszatalál protestáns, keresztény gyökereihez.

– Az ön keresztény hitét miként mélyítette el a könyv révén megismert iszlám?

– Egy apró személyes példa. A könyv idézi, hogy Mohamed leghíresebb tanácsa: „Bízz Istenben, de pányvázd ki a tevédet.” Milyen megerősítő ez számomra, amikor a Loyolai Szent Ignácnak (is) tulajdonított mondásra gondolok:

„Úgy kell imádkozni, mintha minden Istentől függene, és úgy dolgozni, mintha minden rajtunk múlna.”

A kérdés kapcsán Thich Nhat Hanh magyarul is olvasható könyvei is eszembe jutnak. Az egyiket ajánlottuk egy közeli barátunknak, de nem akarta elolvasni, mondván, fél, hogy egy buddhista szerzetes műve megzavarná. El kell fogadnunk ezt is. Bennem nincs ilyen aggodalom, épp ellenkezőleg: inkább megerősít mindaz, amit Thich Nhat Hanh a megbékélésről, a megbocsátásról, a gyógyulásról ír. Jó megtapasztalni, hogy egy nagyon más kultúra képviselője mennyire hasonló gondolatokra jut, mint a kereszténység. És az sem kell hogy zavarjon, hogy bizonyos dolgokat másként gondolok, mint ő.

– Ajánlásában egyetértőleg hangsúlyozta: Kermani nem fundamentalista. De hogyan lehet úgy ragaszkodni a hitünkhöz, hogy közben ne váljunk fundamentalistává?

– Ez nehéz és fontos kérdés. A fundamentalizmus lényegében az, amikor valaki mereven ragaszkodik a saját rendszerének minden összetevőjéhez, hibátlannak, teljesnek és lezártnak gondolja, és azt tartja az egyetlen üdvözítő útnak. A katolikus egyház tanítása ezt elutasítja. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai kimondják: tiszteljük a protestánsokat, a más vallásúakat, és komolyan vesszük, hogy más hagyományokban is jelen lehet az igazság. A teológia is fejlődik. Korábban ez nem volt magától értetődő. De a kulcs számomra mégsem pusztán a tanításban való változás, hanem valami mélyebb belső belátás: az, hogy korlátaink vannak. Ez talán a felnőtt hit lényege, hogy az ember felismeri a határait, nem áltatja magát azzal, hogy célba ért, hogy mindenre végső válasza van. A válaszokért mindig újra és újra meg kell küzdeni. Akkor is, ha valaki számára a saját út a leginkább célravezető. Az emberi utak mindig tele vannak tévedésekkel, zökkenőkkel, hiányosságokkal, nem egyértelmű helyzetekkel. Milyen érdekes, Jézus is egyszerre veszi komolyan a törvényt, és mutat rá arra, hogy vannak a törvénynél fontosabb szempontok. Nem a szabályok mechanikus betartása a végső mérce, hanem az igazság és a szeretet mélyebb rendje.

– Közben azt látjuk, hogy a nagy monoteista vallások képviselői a történelem során előszeretettel hirdették a saját hitüket egyedül üdvözítőnek, és emiatt a Közel-Keleten ma is háborúskodásban állnak egymással.

– Ez sajnos igaz. Ennek kétféle alapja is lehet. Az egyik a vallási fundamentalizmus, a másik a vallás összefonódása a politikával, egy-egy mozgalommal vagy akár a nemzeti identitással. A vallásoknak mindig is voltak militáns, illetve békésebb, nyitottabb, szelídebb képviselői. Ez a kereszténységen belül is így volt. A muszlim világban is léteznek fundamentalista és nyitottabb irányzatok. Kermani is írja, hogy

amit ő Németországban gondol az iszlámról, azt lehet, hogy Iszfahánban nem vennék jó néven.

Szerinte az iszlámnak is „útfelújításra” volna szüksége. De ugyanez igaz más vallásokra is. A buddhizmusnak is vannak militáns formái, pedig Nyugaton hajlamosak vagyunk kizárólag békés vallásként elképzelni. Amikor egy vallás összekapcsolódik a politikai hatalommal, az rendkívül kockázatos. Ha a vallás e világi hatalmi alakot ölt, vagy a hatalom vallási köntösben jelenik meg, abból könnyen lesz elnyomás és erőszak. Örülhetünk annak, hogy a kereszténység ma már nem államvallásként működik, és ez valamelyest visszaszorította a hatalmi oldalát. Ugyanakkor a politika gyakran próbálja a saját legitimációjára használni a vallást. Erre sajnos a közelmúltig hazánkban is láttunk elszomorító példákat.

– Kermani könyve számos Korán-szúrát tartalmaz magyarázatokkal. Hogyan kell olvasni az iszlám szent iratát? Másként-e, mint a Bibliát?

– Minden könyvnek különböző fajta olvasási módjai vannak. Egyes mondatokat könnyű lehet félreérteni, ha nem ismerjük azt a kultúrát, amelyben egy szent könyv íródott. Ez valós kockázata a nem kellő háttérismerettel rendelkező olvasásunknak. Mégis, az egyház is biztat bennünket, hogy olvassuk a Bibliát. Amit kiemelnék, Richard Rohr egyik könyvének gondolata nyomán, hogy a Biblia semmiképpen sem teológiai szakkönyvként íródott, sokkal inkább úgy hat, mint az irodalom, a költészet. Nekem ez sokat segített a Biblia olvasásában; ez talán természetes a zsoltároknál, de fontos Jézus példabeszédeinél is. Hasonlókat mond Kermani a Koránról, amikor kiemeli, hogy „volt idő, amikor a muszlim teológusnak kötelező volt – kötelező! – hogy szakértő legyen a poétikában”. A költészet képes túllépni a szavak közvetlen jelentésén, és hírt adni arról, „miről hírt adnod itt egyedül érdemes”. A Korán szövegeit sokféleképpen lehet értelmezni, és az a dolgunk, hogy elmélyülve olvasva rátaláljunk a saját válaszainkra, sőt saját magunkra is.

Részletek a könyvből

A Korán újra és újra hangsúlyozza, hogy a hit saját tapasztalaton kell hogy alapuljon, a saját gondolkodásodon, a saját bensődön. Ez az, ami valójában, a dolgok mélyén igazából számít, minden bölcsesség mélyén, minden vallásban, és ez az alapvető tanítása a filozófiának is: „Ismerd saját magadat”. Az igazság nem könyvekben lelhető fel: magadban találod meg, elrejtve minden vélemény, hazugság, önzés, indíttatás, félelem, kívánság és önkép alatt, minden vakon elfogadott tanítás alatt, amely életed során mint egy kúszónövény körülfonja tudatodat. Jézus azt tanítja, hogy „Isten országa bennetek van”, és nagyon hasonlót mond Mohamed is: „Aki ismeri magát, ismeri az Urat”.

Az alábbi történet egy ősi perzsa könyvből származik. És ez egy igaz történet. Egyszer, amikor Abu Sa’id sejk, a XI. század egyik leghíresebb misztikusa Tousba, ebbe a ma Irán északkeleti részén fekvő városba látogatott, olyan sok hívő gyűlt össze a mecsetben meghallgatni a tanítását, hogy az újonnan érkezők már nem fértek be. „Istenem, bocsáss meg nekem,” kiáltotta a templomszolga, „mindenki, bárhol van is, jöjjön egy lépéssel közelebb.” Ezt követően a sejk berekesztette a gyűlést, még azelőtt, hogy az egyáltalán elkezdődött volna. „A templomszolga már mindent elmondott, amit el akartam mondani, és amit az összes próféta tanított”, magyarázta. „Mindenki, bárhol van is, jöjjön egy lépéssel közelebb”. Majd megfordult és elhagyta a várost.

Kétségtelenül Isten azt akarja, hogy kételkedjünk – máskülönben Isten sokkal egyszerűbb és egyértelműbb történeteket mondott volna. Mert ha kételkedsz, akkor gondolkozol, és csak egy gondolkodó ember tud meggyőződéssel igent mondani Isten teremtésére. Csak akkor tudsz valamire igent mondani, ha van lehetőséged a nemre is.

Azt hisszük, hogy a szent könyvek válaszokat adnak, és nem vesszük észre, hogy a megtalált válaszok a sajátjaink. Nem, a könyvek nem válaszokat adnak, hanem kérdéseket vetnek fel – létezésünk legfontosabb kérdéseit.

Isten üzenete nemcsak könnyen érthető mondatokat tartalmaz, amelyeket azonnal megértünk, amikor halljuk; hanem találkozunk magának a nyelvnek az összetettségével, és éppen azokon a helyeken, ahol a szavak olyan furcsák és titokzatosak, mint a valóság maga – találkozunk a hanggal, a melódiával, a ritmussal, a metaforákkal, mondatokkal, amelyeket nehéz elemezni, ahol még a filológus sem biztos benne, hogy melyik a tárgy, az alany, az állítmány, vagy esetleg hogy egy tagmondat teljesen hiányzik-e. Gondoljunk bele, volt idő, amikor a muszlim teológusnak kötelező volt – kötelező! – hogy szakértő legyen poétikában, fonetikában és éneklésben. (…) Gyakran azt gondoljuk, ó, azok a költők!, hosszan és hangosan fecsegnek olyasmiről, amit két szóban is el lehet mondani. Pedig pont az ellenkezője az igaz: a vers a jelentés esszenciája – sokat mondani néhány szóban. Mert a szöveg nyitott, felkínál értelmezéseket minden olvasónak…

Később megtanultam, hogy a hívők semmilyen szempontból sem mindig jobbak, sőt gyakran éppen ellenkezőleg. És mégis, utazásaim során újra és újra, minden országban olyan szeretettel találkoztam, amely úgy tűnt, nemcsak ebben a világban gyökeredzik, hanem az emberek Istenbe vetett bizalmában. Mert ez a szeretet nem kért viszonzást.