Néhány nappal ezelőtt egy fénykép járta be a sajtót. A mohácsi csatához kapcsolódó bátai megemlékezésen Kőszegi Krisztián, az Országgyűlés Tisza-párti alelnöke kezet nyújtott Kövér Lászlónak. A parlament korábbi elnöke azonban nem viszonozta a gesztust. A kézfogás kultúr- és politikatörténete, majd állásfoglalás a mostani esetről.
Az eset napvilágra kerülése után természetesen kitört a vita arról, hogy ki volt udvariatlan. És valóban, a kézfogásnak vannak szabályai. Vagy legalábbis voltak, de részben ma is figyelembe szokás venni őket. Nem mindegy, ki nyújt kezet: az idősebb a fiatalabbnak, a magasabb rangú az alacsonyabb rangúnak, a nő a férfinak. A modern protokoll sokat lazított ezeken, de a rang, az életkor és az adott helyzet ma sem érdektelen.
Vagyis lehet vitatkozni azon, hogy jól tette-e Kőszegi Krisztián, hogy fiatalabbként ő nyújtott kezet Kövér Lászlónak. Csakhogy ez a történet kevésbé érdekes része, ugyanis két különböző kérdésről beszélünk.
Az egyik az, hogy kinek illik kezdeményeznie, a másik pedig az, hogy mit teszünk, ha valaki már felénk nyújtotta a kezét.
A kézfogás jóval régebbi a modern politikánál, sőt a mai értelemben vett államoknál is. Egyik legkorábbi ismert ábrázolása a Kr. e. 9. századból származik: III. Sulmánu-asarídu asszír király és Marduk-zakir-sumi babiloni uralkodó kézfogását örökítették meg egy szövetség megpecsételéseként. Az ókori görög művészetben a dexiosis, a jobb kezek összekapcsolása visszatérő motívum volt. Síremlékeken is megjelent: élő és halott, családtag és családtag nyújtott kezet egymásnak. Homérosznál ugyancsak találkozunk vele mint a bizalom és az ígéret gesztusával. A római világban az összekulcsolt jobb kezek a barátság és a hűség jelképei lettek, még pénzérméken is feltűntek.
A kézfogás eredetére nincs bizonyított magyarázat, de a legismertebb értelmezés gyönyörűen egyszerű: az ember megmutatja az üres (általában domináns, így fegyvert tartó) jobb kezét. Nem támadni jöttem. A másik ugyanígy tesz, majd a két kéz találkozik. Talán ezért is élte túl évezredeken keresztül birodalmak, vallások, társadalmi rendszerek és politikai ideológiák változását. A 17. századi kvékerek például azért kedvelték, mert a meghajlásnál és a kalapemelésnél egyenlőbb viszonyt fejezett ki. A 19. századra pedig már az európai és amerikai társas érintkezés mindennapos elemévé vált.
Itt kezd érdekessé válni a bátai történet. Mert amikor kezet fogok valakivel, azzal nem azt jelzem, hogy egyetértek vele. Nem azt mondom, hogy szeretem. Még csak azt sem, hogy kedvelem. Azt mondom:
emberként elfogadlak embernek abban a néhány másodpercben, amelyben találkozunk.
A kézfogás megtagadása ezért válhat politikai üzenetté. Magyarországon sem most történt ilyesmi először. Egy korábbi eset: 2006. március 15-én Sólyom László akkori köztársasági elnök adta át az állami elismeréseket. Az egyik kitüntetett Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank korábbi alelnöke volt, akinek előterjesztését Sólyom korábban kifogásolta. Az államfő végül átadta az érdemrendet, ám a kézfogás elmaradt. (Ugyanakkor egy másik, szintén kifogásolt kitüntetettel, Marjai Józseffel kezet fogott.) Ugyancsak 2006-ban lett téma abból, hogy Orbán Viktor nem fogott kezet Gyurcsány Ferenccel a kormány tagjainak parlamenti megszavazása után.
Közelebbi példát is találunk. 2024 áprilisában Magyar Péter a Széll Kálmán téren odament Szentkirályi Alexandra fideszes politikushoz és kampányfőnökéhez, Hidvéghi Balázshoz. Előbbi elfogadta Magyar kézfogását, utóbbi nem. „Minden jót kívánok, és nem szeretnék kezet fogni” – mondta, majd később azzal indokolta döntését, hogy becstelen emberrel nem parolázik.
Külföldön ugyanez számtalanszor megtörtént. 2020 februárjában az amerikai elnök évértékelő beszéde előtt Nancy Pelosi, a képviselőház demokrata elnöke kezet nyújtott Donald Trumpnak, ám ő nem fogadta el. A történethez hozzátartozik, hogy Pelosi a szónoklat végén széttépte az elnöki beszéd nála lévő példányát. 2016-ban Tunahan Kuzu holland parlamenti képviselő nem fogadta el Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök feléje nyújtott kezét;
így tiltakozott Izrael gázai politikája ellen.
Ugyanabban az évben a riói olimpián Islam El Shehaby egyiptomi cselgáncsozó a veresége után nem fogadta el izraeli ellenfele, Or Sasson kezét. A közönség kifütyülte, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság pedig megrovásban részesítette. A sportág szabályai szerint a kézfogás nem kötelező, a testület mégis úgy ítélte meg, hogy a viselkedés ellentétes volt a fair play szellemével.
A bátai ügyben utóbb kiderült, hogy korábban Kőszegi Krisztián sem fogadta el Aba-Horváth István roma nemzetiségi szószóló kéznyújtását. Kőszegi politikai konfliktussal indokolta döntését, és azt hangsúlyozta, hogy a két eset szerinte nem azonos. Fontos körülmény, hogy még ugyanazon a napon kezet fogtak. A történet ettől még kellemetlenül tanulságos. De nem az a kérdés, hogy Kövér László vagy Kőszegi Krisztián politikai táborának van-e igaza. Szerintem ugyanis mindketten hibáztak. Mert lehet valakivel politikai vitám. Gondolhatom róla, hogy rosszat tesz az országnak. Mindez nem akadálya annak, hogy elfogadjam a kezét. Sőt, talán éppen akkor van igazán jelentősége. A kézfogásnak éppen az a különös civilizációs értéke, hogy nem szünteti meg a konfliktust, csak határt szab neki. Azt mondja: ellenfelek vagyunk, de nem ellenségek.
Van azonban Kövér László döntése mellett egy érv, amelyet nem volna tisztességes lesöpörni az asztalról.
Ha valaki – vagy annak politikai közössége – azt hangoztatja rólam, hogy gazember vagyok, maffiózó, nemzetvesztő, a demokrácia ellensége, akkor vajon nem álságos-e, hogy egy ünnepi alkalommal mosolyogva kezet nyújt? Nem éppen az az egyenesebb, ha erre azt mondom: köszönöm, de nem? Ha valóban azt gondolod rólam, amit tegnap mondtál, akkor ne tegyünk ma úgy, mintha semmi sem történt volna.
Valóban: a kézfogás nem lehet kötelező hazugság, és az udvariasság sem követelheti meg, hogy megbecsülést színleljünk ott, ahol nincsenek. Vannak olyan személyes sérelmek, erkölcsi határok és konfliktusok, amelyek mellett érthető lehet, ha valaki nem akar kezet fogni a másikkal.
Csakhogy éppen itt válik fontossá, hogy mit jelent a kézfogás. Ha azt, hogy becsüllek, egyetértek veled, megbocsátottam, vagy elfogadom mindazt, amit rólam mondtál, akkor Kövér reakciója valóban védhető. Csakhogy a politikai és a társadalmi érintkezésben a kézfogás ennél jóval kevesebbet – és ezért bizonyos értelemben jóval többet – jelent. Azt jelenti: tudomásul veszem, hogy itt vagy, hogy te is legitim résztvevője vagy annak a közösségnek, amelynek én. Ebben a konkrét esetben ráadásul a szereplők nem egy politikai rendezvényen találkoztak, hanem a mohácsi tragédia ötszázadik évfordulójához kapcsolódó nemzeti megemlékezésen.
Ott talán éppen annak lett volna különös ereje, ha két olyan ember fog kezet, akik egyébként szinte semmiben nem értenek egyet.
Ezért kevéssé érdekel, hogy Bátán az udvariasság szabályai szerint kinek kellett volna kezet nyújtania. Sőt, a helyzet korántsem olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre látszik. Kőszegi az Országgyűlés alelnöke, Kövér László pedig korábbi házelnök. Vagyis arra hivatkozni, hogy az idősebbnek vagy a tekintélyesebb politikusnak kellett volna kezdeményeznie, aligha dönti el a kérdést. Az életkor az egyik szempont, az aktuálisan betöltött közjogi tisztség egy másik.
De még ez is mellékes. Mert abban a pillanatban, amikor a kéz már a levegőben van, a protokoll véget ér – és kezdődik az emberség.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
