A harangok megjárták Rómát – húsvéti mese

A mondás szerint nagycsütörtökön a harangok „Rómába mennek”. A feltámadási liturgiáig nem szólalnak meg a templomokban, jelezve a keresztény világ fájdalmát Jézus halála miatt. Gyürki Ildikó húsvéti meséje a harangok zarándokútjáról, majd visszatéréséről szól gyerekeknek, felnőtteknek.

– Szira, idén már jöhetsz velünk Rómába, elég nagy vagy – mondta Apaharang.
Ez ugyan nem volt igaz, mert csak az iskolás harangok mehettek húsvétkor Rómába, de Szira olyan jól viselkedett és olyan szépen csilingelt, hogy Anyaharang és Apaharang úgy döntöttek, elviszik magukkal – csak nem lesz semmi gond.
A történethez hozzátartozik, hogy Szira azért nem volt olyan fegyelmezett harangocska, de szerencséjére nem derült ki, hogy a múltkor ő kezdett korábban csilingelni. Mindenki azt hitte, hogy az utcán vágtató lovacskák nyakában levő csengettyűk szóltak, Anyaharang pedig – aki ezer közül is megismerte Szira hangját – nagyokat hallgatott.
Szira izgatottan készülődött az útra. Felvette a legcsillogósabb aranyszín köpenyét, gondosan megmosta a nyelvét – mivel foga nem volt –, hogy minél szebb hangon csilingeljen.

– Apaharang, hogy megyek Rómába veletek? Én még gyerek vagyok, nincs lábam. A hátadon fogsz vinni?

Apa ekkor elővette a szekrény mögül a hónapok óta ott dugdosott, mesterien faragott haranglábat. Szira még soha nem látott ilyet: fehér juharból készült, a mester tudta, hogy gyerekharangé lesz, ezért selymes lakkal vonta be és színes madarakat, virágokat, pillangókat festett rá. Ilyen szép haranglába nem volt senkinek.
Eljött az indulás pillanata. Anyaharang és Apaharang kicsit izgult, hogy mit szól a Vének Tanácsa a szeleburdi ifjonchoz, de remélték a legjobbakat. Útközben – hogy jobban teljen az idő – Apaharang elmesélte Szirának, miért is mennek minden évben Rómába:
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, úgy hívták, hogy Jézus. Jézus a világon a legjobb ember volt. Olyan jó, mintha harangnak született volna. Soha, senkit nem bántott, mindenkivel kedves volt, segített a szegény embereknek és mindenkit szeretett. A szegények nagyon szerették őt, sokan követték és sokan megfogadták a tanításait: segítettek egymásnak, próbáltak kedvesek lenni egymással, és akkor sem bántották egymást, amikor összevesztek. Tudták, hogy a harag elmúlik, de a kedvesség szebbé teszi a világot. És ahogyan egyre több és több követője lett, úgy lett egyre szebb a világ.

Az emberek gyakrabban mosolyogtak és még a bűnt elkövetőkkel sem viselkedtek csúnyán.

Nem tetszett azonban ez Jézus ellenfeleinek, akik összefogtak ellene, és mivel volt köztük gazdag és nagyhatalmú ember is, ezért elfogták, börtönbe vetették, majd hamis vádak alapján kivégezték Jézust.
Jézus halálakor nagy-nagy szomorúság szállt a Földre, hiszen elment az az ember, aki szebbé tette a világot. Az emberek visszahúzódtak házaikba, a kecskék bánatosan mekegtek, a madarak olyan szomorú dalra fakadtak, hogy aki meghallotta, azon nyomban sírva fakadt, a harangok pedig megnémultak.
Látta ezt Jézus apukája, akinek megesett a szíve a világon, így magához rendelte a Harangok Nagy Öregjét, és ezt mondta neki:
– Ahhoz, hogy az emberek meg tudják becsülni a szeretetet,

érezniük kell, hogy milyen az, ha nincs jóság a világban, így hagyom, hogy három napig hadd gyászoljanak,

de addig gyűjtsd össze a föld összes harangját, és menjetek Rómába, mert pontban délben feltámasztom a fiamat, hogy visszatérjen a jóság és a szeretet a földre. A ti dolgotok lesz hírül adni az embereknek, hogy a világ újra szép lett, de addig nem szólhattok egy szót sem.
Így is történt.  Péntek reggelre az összes harang eltűnt. Az emberek hiába keresték őket, sehol nem találták, csak néhány vándor mondott olyan mesét, hogy látott haranglábon bandukoló harangokat az úton, de senki nem hitt nekik, így aztán az emberek még szomorúbbak lettek, hiszen haragszó nélkül még az ebéd sem esik olyan jól.
Aztán eljött a húsvét vasárnap. A harangok a vízköpők árnyékában, a fák koronájában, a bokrok alatt lapultak Róma főterén. Volt olyan, aki a sziesztázó vízárus pultja alá bújt, mások a templom előcsarnokába húzódtak. A Harangok Nagy Öregje fájós haranglábain felballagott a székesegyház tornyába – ami nagy tett volt tőle, hiszen nagyon vén volt –, és várta a delet.
Róma főtere kihalt volt, csak a madarak bánatos éneke és az emberek sírása hallatszott innen-onnan. Aztán dél előtt egy perccel minden zaj megszűnt, a csend vette át az uralmat. A szél megállt, nem susogtak a bokrok, a fák, a madarak elhallgattak és az emberek is abbahagyták a sírást.

Ebben a pillanatban a Nagy Öreg elkiáltotta magát: „Jézus feltámadt!”

És erre a jelre az összes harang megszólalt, vitték, brummogták, csilingelték, kongatták a Hírt: visszatért a jóság és a szeretet a földre! A napocska felnevetett és még fényesebben ragyogott, a madarak boldog énekbe kezdtek, a kecskék gida módjára ugrándoztak, az emberek pedig az utcára tódultak, ledobálták a gyászruhát, színesbe öltöztek, táncoltak, énekeltek, ünnepelték a jóságot.
Azért megyünk minden évben Rómába, hogy elmondjuk az embereknek – nehogy elfelejtsék –, hogy a szeretet örök, hogy megörvendeztessük őket azzal, hogy él az az ember, aki a jóságot elhozta.”
Mire Apaharang a mese végére ért, a család meg is érkezett Rómába. A harangok számára fenntartott szállodában foglaltak szobát, ahol volt külön harangmedence is kellemesen meleg, illatos olajjal, hogy húsvét vasárnap még szebben csilingelhessen mindenki.

Volt rézműves, aki a kisebb karcokat tüntette el, volt fényesítési szolgáltatás – egyszóval igazi wellness-szálloda volt.

Miután lemosták magukról az út porát, Apaharang, Anyaharang és Szira útra keltek, hogy bejelentkezzenek a Vének Tanácsánál és engedélyt kérjenek, hogy Szira is részt vehessen a húsvét vasárnapi ünnepségen. A Vének Tanácsának 12 tagja volt, mind öreg, megkeseredett harang, akik látták az évszázadokat. Rosszkedvű, zsörtölődős, de vitathatatlanul bölcs harangok voltak. Szira félve állt eléjük, és halkan csilingelte:
– Egész évben jó voltam, mosolyt csaltam az emberek arcára, szeretnék részt venni a holnapi ünnepségen – de az öregeknek nem enyhült meg a szívük.
– A szokás az szokás – mondták. – Csak iskolás harangok csilingelhetnek.
Szira sírva fakadt a szomorúságtól, hiszen mióta megtudta, hogy megy Rómába, azóta készült az ünnepre. És ahogy a könnyei folytak az arcán, a szomorú csilingelés hangokra tört, a hangok új formát öltöttek, és a világ legszebb haranghangján énekeltek tovább. A madarak Szira vállára repültek, úgy hallgatták, tanulták az új dalt. A dongók basszust zümmögtek alá, a szél pedig a fuvolaszólamot fütyülte.
– Hmmm, meg tudod holnap is ismételni ezt? – dörmögte gondolkozva a Harangok Nagy Öregje.
– Igen! – kiáltotta Szira
– Akkor most kivételt teszünk, holnap te énekled a szólót.
És eljött a húsvét vasárnap. A harangok – ahogyan több, mint 2000 éve – most is összegyűltek a világ minden tájáról.

Ott volt a Big Ben és a Mátyás-templom harangja, sőt az Old Bailey is tiszteletét tette.

Az összes harang megjelent, aki csak valaha létezett, és csendben várakoztak.
És hasonlóan az összes eddigi évhez, dél előtt egy perccel csendbe borult a világ. A madarak elhallgattak, az emberek megálltak, az autók nem brummogtak, a szél sem fújt tovább. Ebben a pillanatban pillangók százai reppentek fel a levegőbe, és Szira elkezdett énekelni. Azt énekelte, hogy az élet szép, a jó mindig győzedelmeskedik a gonosz felett, és a szeretet megmenti a világot, mert valaha élt egy ember, aki életét adta értünk. És ahogyan Szira énekelni kezdett, a többi harang bekapcsolódott, a madarak teli tüdőből fújták a dalt, a dongók – ahogyan előző nap begyakorolták – basszust zümmögtek, az autók dudáltak, az emberek nevettek. Apaharang a tenor szólamot énekelte, Anyaharang az altot, az Old Bailey a basszust, Szira a maga gyerekhangján csilingelt. És a millió hang boldog körtáncba kezdett a levegőben, és vitték a hírt tovább.

Eddig a mese, aki nem hiszi, járjon utána.