„Sosem felejtem el, hogyan találkoztam életemben először személyesen Várszegi Asztrik volt pannonhalmi főapáttal. A Pannonhalmi Szemle éves szerkesztői ülésén vettünk részt a monostor ebédlőjében, amikor körbejárt, és mindenkitől, így tőlem is elvette a kiürült tányért. Ilyenkor felvillan az alászállás isteni titka.” Tóth Sára bölcsész, egyetemi oktató írásának részlete az Egyházfórum 2024/4. számából.
(…) Érthető, hogy az úgynevezett „világ” számára érthetetlen ez a központi keresztény hitigazság, vagy hogy a klasszikus filozófián pallérozott elme számára „bolondság”. Feloldhatatlan ellentmondást látnak abban, hogy az egyetemes, sőt a felfoghatatlan, a láthatatlan, a transzcendens Isten „konkréttá” alázza magát a téridőben. A történelem egy konkrét pontjára, egy konkrét helyre és időre limitálja magát, egy konkrét názáreti lány méhéből születik, egy konkrét nemzethez tartozik. Hogyan is lehet egyszerre igaz az egyetemesség és a konkrétság? Erről azt írja Paul Tillich, hogy ez minden vallás alapfeszültsége. Isten csak akkor Isten, ha egyszerre egyetemes és egyszerre konkrét: ez valósul meg a legtökéletesebben Krisztusban, a testet öltött Logoszban.
Ugyanakkor nem csupán a józan ész vagy az arisztotelészi logika számára kellemetlen Isten alászállásának tanítása. Mintha gyakran a hívők sem tudnának a testet öltéssel mit kezdeni. Református tollból olvastam a tavalyi adventi készülődés időszakában a következőt: „A lélek várja, hogy kiszabaduljon az anyagi világ ráhullott sara alól.” Majd részt vettem egy olyan református karácsonyi istentiszteleten, ahol az első karácsonyi ének az úrvacsorai énekek között bukkant fel, amikor az istentisztelet már legalább negyven perce tartott.
A szájunkkal természetesen mondjuk, vasárnaponként hétről hétre megvalljuk, azt viszont nem valljuk be magunknak, hogy zavaró és kellemetlen is lehet hitünknek ez az alapigazsága. Miért? Az ember nem szeret lehajolni, nem szeret megalázkodni. Nem szereti a biztonság helyett a bizalmat választani. Van, aki szerint a bizalom helyett a biztonság választása az ősbűn első és legnyilvánvalóbb következménye. Nem tetszett az első emberpárnak a függés, nem tetszett nekik az emberi mivolt, ahogyan Isten azt elgondolta. Magukhoz akarták ragadni a kontrollt.
És ha a biztonság akarása az ősbűn, a biztonság megteremtéséhez pedig szükséges a kontroll, akkor az embervilágot tönkretevő hataloméhség néhány lépéssel visszavezethető az Isten iránti bizalom megingására és az ember alapvető létbizonytalanságára. Ha ez így van, akkor érthető, hogy kellemetlen egy olyan Istent követni, aki magára vette az emberi állapot összes korlátját és bizonytalanságát. Aki magatehetetlen csecsemőként jelent meg.
Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. (Fil 2,5–8)
Péter apostol – a maga őszinte, emberi módján – jól ráérzett arra, hogy mi minden következik Krisztus „lehajlásából”. A legemlékezetesebb ebből a szempontból a lábmosástörténet János evangéliumában. Péter teljesen önmagát adja itt, vehemensen tiltakozni kezd, hogy neki ugyan ne mossa meg Jézus a lábát. János evangéliumában visszatérő motívum, hogy a hallgatóság félreérti Jézust, és elsőre azt gondolhatnánk, itt is erről van szó, de szerintem nem. Ellenkezőleg! Nagyon is érti, azért ilyen nyugtalan: „Uram, te mosod meg az én lábamat?”
Jézus viselkedése felforgatja a világ hatalmi hierarchiáit, pedig az ezekbe való betagozódás biztonságot ad, valamint teret kínál saját hatalmi perverzióink kiélésére. Lesslie Newbigin írja a lábmosás jelenetének értelmezésekor, hogy ameddig kötelességtudóan alávetjük magunkat a fölöttünk állóknak, addig mi magunk is leuralhatjuk azokat, akik alattunk vannak. Egy Úr ne viselkedjen így, mert az én úrhatnámságomat is veszélyezteti, hiszen keresztülhúzza az úr szó bevett jelentését és a hozzá kapcsolódó hierarchiát. Péter megérzi, hogy a Jézussal való közösség vállalásnak nagy ára lesz. Neki is le kell majd hajolni. Péter nem először érez rá erre. „Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled” – feddi meg Jézust, amikor az megjövendöli az előtte álló szenvedést.
Péter nyomdokaiba lépve folyton-folyvást meg akarjuk menteni Istent az emberi állapot következményeitől, pedig a Szentírásból úgy tűnik, ő ezt nem díjazza. Isten kiteszi magát az emberek között lakozás viszontagságainak. Már az Ószövetségben össze-vissza hurcolták az Isten ládáját (a frigyszekrényt), sokszor vissza is éltek vele. És amikor Uzzá odakapott, hogy „meg mentse” az Isten ládáját, amikor az ökrök megbotlottak, Isten halállal sújtotta (2Sám 6,6–7).
Visky András kolozsvári költő, drámaíró szokta mondani, hogy a megmentés vagy megváltás Isten munkaköri leírásában szerepel, nem a miénkben. Harsonát fújva hadba masírozunk, amikor úgy gondoljuk, hogy Isten veszélyeztetve van. Kardot rántunk, levágjuk a szolga fülét – már megint ez a Péter! –, pedig Isten ezt sohasem kérte. De ha a fenti megállapítás az ősbűnról igaz, akkor a hősködő Péter itt valójában nagyon megijedhetett. Ő volt veszélyben, teljesen össze volt zavarodva. És máris Jézus védelmére sietett. Mi, keresztények azóta is előszeretettel kérjük ki magunknak, amikor Istent „bántalmazzák”. (…)
A teljes írás az Egyházfórum 2024/4. számában olvasható.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
