A katolikus szolgálatmegtagadó, aki 31 hónapot ült Kádár Jánosék börtönében

Hívő katolikusként Habos László 1983-ban lelkiismereti okokból megtagadta a fegyveres katonai szolgálatot. A következmény: majd ezer nap fogház. A döntést mégsem bánta meg. Szerinte a börtönévektől sokat kapott – erről Acélajtók mögött címmel könyvet is írt. Pál Amanda interjúja a kommunizmus áldozatainak emléknapjára.

– Az édesanyja házában beszélgetünk, katolikus irodalom a polcokon, a falon szentképek, feszület. Ebben a közegben nőtt fel, sosem volt kérdés, milyen irányba induljon, ha útkereszteződéshez ér?

– Igen, a templom, a hittan, a ministrálás része volt az életemnek. A hetvenes években voltam általános iskolás, és az igazgatónő nem nézte jó szemmel a hittant, ezért már ott meg kellett védenem magam. Középiskolásként csak a szűk baráti kör tudta, hogy hittanra járok. Amikor komolyabban kezdett érdekelni a jézusi tanítás, akkor kerültem kapcsolatba a Bokor közösséggel. Itt intenzíven tanulmányoztuk a Bibliát, szívesen tanultam volna teológiát. Sokat beszélgettünk arról, mit tenne Jézus, ha köztük lenne tinédzserként. Sokat olvastam akkoriban – például Gandhi vagy Tolsztoj írásait –, és arra jutottam:

ha komolyan gondolom Krisztus követését, akkor nem kerülhetem ki az erőszakmentesség kérdését.

Amikor közeledett az idő, hogy behívót kapjak, elmélyedtem az evangéliumi szövegekben. Ekkor eldőlt, hogy a szolgálatmegtagadás útját választom, mert arra jutottam, hogy máskülönben meghasonlok önmagammal. Nem tudok úgy élni, hogy képviselek valamit, de nem merem meghozni érte az áldozatot. Mindig idegenkedtem a katonai világtól, és a “szeresd ellenséged” törvényt olvasva egyértelmű volt a döntés. Nem tudtam, mi vár rám, de biztos voltam benne, erőt kell merítenem, hogy fizikailag és lelkileg is kibírjam.

– Mit szólt a döntéshez a környezete?

– Az egyházközségbe tartozó papok féltek a várható megtorlástól, amiért egy hozzájuk tartozó fiatal megtagadja a katonáskodást. Próbáltak visszatartani. A családom sem támogatta a döntésemet, érthető módon féltettek, és hiába voltak hívők, nem értették, hiszen ők sem ismertek más gyakorlatot. Rokonok, ismerősök arra próbáltak rávenni, hogy keressek kiskapukat, de én nem akartam taktikázni. A közösségben mindenki tudta, hogy ez a jézusi tanítás, a kérdés csak az volt, hogy merjük-e vállalni. Érden egyedül voltam, aki így döntött. A többi fiú – aki ugyanígy gondolkodott – nem. Ők bevonultak, és próbálták sérülések nélkül túlélni.

A szüleim nehéz helyzetben kerültek, a helyi egyházi közösségtől elutasítást kaptak, miután börtönbe kerültem.

Ki is prédikáltak, név nélkül ugyan, de felismerhetően utalva rám. A pap szerint rossz társaságba keveredtem, a hatóságok pedig attól tartottak, hogy egyre több katolikus fiú fogja elutasítani a katonaságot, így igyekeztek tenni ez ellen. Ugyanakkor volt olyan is, hogy a szüleim részt vettek egy lelkigyakorlaton, és az ott lévő püspök az előadás szünetében megcsókolta anyám kezét, hogy nagyszerű fiút nevelt. De nyilvánosan nem álltak ki mellettük. Ráadásul a hatóságok pár hónapig megfigyelték a családomat.

– Hogyan történt a szolgálatmegtagadás? Talán elégette a behívót?

– 1983 augusztusa volt. Átvettem a behívót, s annak utasítása szerint reggel 7-re kellett volna mennem a Népstadionba. Én azonban a budapesti katonai ügyészségen jelentkeztem. Ott már várakozott egy Jehova tanúja és egy reformadventista fiatalember. Kihallgattak minket, próbáltak elijeszteni, olyan indokokkal, hogy tönkreteszem a saját és a családom életét. Rabosítottak.

A cellámban voltak kemény bűnözők – rablásért, autólopásért, gyilkosságért ültek.

Később jöttünk rá, ez is a nyomásgyakorlás része volt, hogy az első napok nehézségei miatt meggondoljuk magunkat. Nem féltem, erősnek éreztem magam, hittem, hogy Jézusért teszem. A Fő utcai két hét volt a próbatétel. Jó felkészítő volt a tényleges börtönévekre. Elvállaltam a takarító munkát, amiért bőséges étkezést kaptam. Ebből tudtam vinni a zárkatársaknak, így jó srác lettem, mert hoztam plusz ételt. Nemcsak ezért volt jó döntés: a napi egy-másfél órás munka megtörte a zárkarutint, ráadásul egyedül mehettem naponta fürdeni, ami akkor nagy érték volt…

– Hogyan zajlott a tárgyalás? Mivel tudta védeni az ügyvédje, érzett-e rokonszenvet bárki részéről?

– Kirendelt ügyvédem inkább nem védett, a bíró is elég egykedvű volt. A bíróság előtti beszédemben hangsúlyoztam, hogy nem kibújni akarok. Katonai szolgálat helyett betegápolói szolgálatot teljesítenék. Azzal érveltem, hogy nagyobb értéket tudok adni az országnak, ha olyan helyen dolgozom, ahol kevesen vannak, és szükség lehet rám. Akkoriban terjedt el Magyarországon az AIDS, és még az egészségügyi dolgozók is tartottak ettől a betegségtől.

Felajánlottam, hogy a katonáskodás helyett ápolnám az ilyen betegségben szenvedőket, akár dupla ideig.

A bíró kijelentette, hogy erre Magyarországon nincs lehetőség. Választhatok: vagy katonának megyek, vagy börtönbe. Azt feleltem, hogy az utóbbi. Aznap mindenki 2 év 7 hónapot kapott. Volt eset, hogy a bíró egy katolikusnak több évet adott, hogy példát statuáljanak a magasabb büntetéssel. Ez a büntetési tétel egyébként öt évig terjedt.

– Milyen körülmények közé került Baracskára?

– Volt érettségim, így írnok lettem. A körletben találkoztam a már bent lévő katolikus fiúkkal, néhányukat ismertem. A fogház enyhébb, mint a börtön vagy a fegyház. A megbízható elítélt kategóriába kerültünk, a körleten belüli mozgásunk szabadabb volt. Írnokként próbáltam segíteni azoknak, akik nem tudtak írni, én vetettem papírra a leveleiket. A börtönben az élelmiszer, például konzerv volt a fizetőeszköz. Miután elterjedt, hogy nem kérek semmit a levélírásért, sokan jöttek hozzám. Volt társam, akivel rengeteget beszélgettem, s a szabadulása után küldött egy lapot, a Bibliára utalva: „Most már én is olvasom” szöveggel. Nem tért meg, de elgondolkodott, talán van igazságunk, ha a hitünkért a börtönt is vállaljuk. A fogházban van lehetőség harmadolásra, vagyis a büntetés kétharmadának letöltése után bírósági tárgyaláson elengedhetik a hátralékot. Ez a tárgyalás az esetünkben rövid volt.

Megkérdezték, megbántuk-e, amit tettünk. Mondtuk, nem, s mehettünk vissza a körletbe.

Egy nap zárkaellenőrzést végeztek a fegyőrök, majd bilincsbe vertek és fogdába vittek. Elvették a jegyzeteimet, de nem gondoltam, hogy a pszichológiai vagy a szépirodalmi könyvekhez írt szövegeim okoztak volna gondot. Szűk és sötét magáncellába kerültem. Borzasztó hely, de ezeket az alkalmakat igyekeztünk átalakítani lelkigyakorlattá. A tárgyaláson tudtam meg, hogy német nyelvű Bibliát találtak nálam. Egy cellatársamé volt, de az őrök összekeverték a tulajdonost. Ezután kemény munkára kerültem, az irodából ki a tehenészetbe. Addig háromnegyed évig csak tollat emelgettem, ott napi 120 mázsa trágyát kellett lapátolnom. Az első hetekben 10-12 órát dolgoztam, egy év múlva 4-5 óra alatt kész voltam. A nehéz fizikai munka előnye volt, hogy békén hagytak, volt időm könyvtárba járni és olvasni.

– Hogyan viselkedtek az őrök a katonai szolgálatmegtagadókkal?

– Feladatuk volt, hogy nehézzé tegyék az életünket. Ha közülünk valaki bedobja a törülközőt, és ez valamelyikük érdemévé tehető, akkor azért kitüntetést, jutalmat kaphatott. Leveleket tartottak vissza, voltak besúgóik, nagyjából tudtuk, kicsodák. Sosem titkoltunt semmit, de tiltottnak minősülő irodalom azért volt nálunk: Szentírás, Bokor-szamizdatok. Mindig elolvasták a leveleinket. Volt olyan vicces eset, hogy az egyik nevelőtiszt nem értette a levelemet. Nem volt benne semmilyen kód, de olyan szóhasználattal írtam meg, hogy a kintiek megértsék.

A tiszt leadott egy jelentést, hogy nem szolgálatmegtagadó vagyok, hanem kém.

A Szabad Európa Rádió egyre többet foglakozott velünk, rendszeresen beolvasták a nevünket. A börtönparancsnokságnak elege lett ebből, mivel százszámra küldték a leveleket, a szabadon bocsátásunkat követelve. Szabadulásomkor néhányat megkaptam: francia, spanyol, holland és ír fiatalok írtak. Ekkor kezdtek el igazán keménykedni velünk, de a börtönpszichológus előjött azzal, hogy ne fenyegessenek, hanem adjanak kedvezményeket, hátha nem hangoskodnak annyira miattunk. Ennek köszönhetően pár napra hazajöhettem. Addigra én tartottam a börtöncsúcsot, 21 hónapja voltam bent megszakítás nélkül. Baracskán fél év után a jó magaviseletűek néhány napra hazamehettek. Enyhülés jött, nem volt olyan szigorú ellenőrzés, nem voltak retorziók, komolyzenei klubbot szervezhettünk, lemezhallgatással, beszélgetéssel.

– Tudtak keresztény közösségi életet élni a fogházban? Volt összetartás a többi keresztény szolgálatmegtagadóval?

– A könyvtárban, az udvaron folytattuk a kisközösségi életünket. A tanulmányozott iratokat vagy a hozzánk becsempészett eucharisztiát átadtuk egymásnak, ami néha komoly kihívás volt. Próbáltuk kijátszani a besúgó rabtársakat és a fegyőröket. Ebben jól együtt tudtunk működni más felekezetűekkel. Egymásnak rejtettük el az írásokat: szekrény aljára, szellőrendszerbe, titkos helyekre. Néha persze lebuktunk.

Minden felekezet tagjai tartották a maguk hitéletét, de próbáltunk ökumenére törekedni.

A reformadventistákkal ez könnyen működött, lelkileg tudtunk azonosulni velük, a jézusi tartalmak közösek voltak. A Jehova tanúival ez sajnos nem így alakult, megvoltak a szigorú törvényeik, amelyeket nagyon lélektelennek találtam. Közülük néhányan fel is adták. Katolikus fiúval ilyen nem fordult elő.

– Hogyan alakult az élete a szabadulás után? Börtönviselt köztörvényesként hogyan próbált beilleszkedni? A rendszerváltás után kapott-e kárpótlást?

– Nem kaptam útlevelet, nem tanulhattam tovább, nehéz volt munkát szerezni. Eleinte segédmunkás voltam, majd adatrögzítő lettem az Országos Széchényi Könyvtárban, ahova erkölcsi bizonyítvány nélkül is felvettek. Ehhez a munkához a börtönmunka számítógépén szereztem gyakorlatot. Egy darabig megfigyeltek a hatóságok, elég feltűnő módon követtek. Megismerkedtem a feleségemmel, született öt gyerekünk, sajnos a legidősebb súlyos fogyatékkal él.

Amikor még börtönben voltam, és Lékai László bíboros kijelentette, hogy azok a fiatalok, akik szolgálatmegtagadás miatt börtönben vannak, nem tagjai a katolikus egyháznak, az nekem nem fájt.

A szabadulásom után megkérdeztem erről a templomi közösségünket, és ők sem értettek ezzel egyet. Kárpótlást nem kaptunk, az volt az indok, hogy az akkori törvénynek megfelelően jártak el velünk szemben.

– Milyen ajándékot kapott a baracskai börtönévektől?

– Több száz könyvet olvashattam: Dosztojevszkij, Tolsztoj, Thomas Mann, Móricz, Mikszáth, Tamási Áron és Kodolányi regényeket, melyek rengeteget adtak. Verseket is olvastam, én is sokat írtam; ellenőrzések alkalmával néha elvették, emiatt jöttek a büntetések, de örömmel írtam újra és újra. Megpróbáltam megfejteni, ki vagyok, mi a célom. Keresztényként milyen támpontok szerint éljek – bent magammal szemben támasztottam igényeket. Igazán nagy érték számomra az ott kötött barátságok. A tudat, hogyha nehézségek lesznek, a szomszéd zárkában van egy testvér, aki ugyanúgy gondolkodik, mint én, és bármikor segít. Ez nagy erőt adott. Egymás előtt éltük az életünket, odafigyeltünk a másikra.

Kicsit úgy éreztük, olyanok vagyunk, mint a katakombák őskeresztényei.

A mai napig jó barátságban vagyunk. Úgy gondoltuk, végig kell csinálnunk, hogy a végén elmondhassuk, a lelkiismeretünknek megfelelően cselekedtünk. Vállaltuk, hogy jelek legyünk, és a rácsok mögött is jellé váljunk. A börtönéveknél sokkal nagyobb csomagot kaptam a sérült fiúnk születésekor, ebben élek már 35 éve. Egyfelől nagy öröm segíteni a rászorulónak, másfelől iszonyú nehéz feladat, de igyekszünk jól megoldani a feleségemmel. Emellett örömmel veszek részt a helyi irodalmi, kulturális életben, szerkesztek és írok.