„A lógások oka a kortárs abúzus” – egy volt gyermekfelügyelő fájdalmas tapasztalatai

Hét évet dolgoztam gyermekfelügyelőként a pécsi Gyermekek Átmeneti Otthonában, és örülök, hogy a köz reflektora mostanában erősebben világítja meg a rendszert. Néhány szempont a témához személyes tapasztalataim alapján.

Ha körülnézünk a világ miénknél kevésbé szerencsés felén, hogy ott milyen körülmények között élnek az emberek és a gyermekeik, akkor rögtön minden szebb lesz a hazai intézményrendszerben. Ha körülnézünk itthon, és arra gondolunk, milyen jó lehetne a hazai gyermekvédelem a toxikus, gyermekeinket is súlyosan károsító plakátkampányokra, nemzeti konzultációkra és a közmédia egyirányúsítására költött milliárdokból, akkor elszomorodhatunk.

A nézelődés azonban nem sok hasznot hoz – egy gyermek sem lett jobban attól, hogy sokáig nézték őt, és közben másokra mutogattak. A 2023-as adatok szerint tavaly 23 815 gyermek részesült szakellátásban, két és fél ezerrel több, mint 2010-ben. Ez azért is szomorú, mert a szociális szakma folyamatosan fejlődik: míg a 80-as években nem volt „divatos” a gyermekek lelkivilágával foglalkozni, mára ez jelentősen megváltozott, egyre nagyobb odafigyelést kap a gyermekek érzelmi és értelmi fejlődése.  Vagyis a szakmai alapok megvannak – a politikai akarat nem éri el azt a szintet, hogy valós változások történjenek.

Gyermekeink elhanyagolásának azonban nem az állam a legfőbb oka. Nincs törvénybe foglalva, hogy figyeljünk egymásra, a gyermekeinkre, ahogyan az sem, hogy minden gyermekért minden felnőtt felelős – pedig valamennyi mozdulatával, kimondott szavával az, hiszen a gyerek abból tanul, amit lát, amiben él, és ritkán abból, amit mantrázunk neki. Tanul a képernyőkön látottakból, tanul a gúnyolásából, tanul a hátrányos megkülönböztetésből, a tekintélyelvű, arrogáns vezetésből.

Vagyis nem kenném pusztán a politikára a gyermekvédelem minden kínját, arra ugyanis lennének erőforrásaink, hogy a gyermekeket valóban értékként kezeljük. A gyermekek általános jólétének és jóllétének védelme azt is jelentené, hogy csökken az őket érintő bármiféle abúzus mértéke.

Amitől szerintem biztosan javulna a rendszer:

Az ujjal mutogatás befejezése. Tegnap már senki nem lesz jobb fej, nem nyílnak és nem újulnak meg gyermek- és lakásotthonok. Egy politikus sem fog jobb döntést hozni, sem máshogy látni. A sárdobálás nem vezet sehova, főleg amikor az oktatás és a gyermekvédelem területén siralmas állapok uralkodnak. A két terület összefonódik, hiszen a gyermekek a legtöbb abúzust az oktatási intézményekben szenvedik el – leginkább egymástól. Felügyelőként leggyakrabban azt tapasztaltam, hogy a gyerekek azért nem akartak iskolába menni, mert ott megbélyegzést kellett elviselniük. Volt, hogy reggel 6:45 és 07:00 között az akkor bent lévő nyolc gyerek mindegyike odajött, és különböző tünetekre hivatkozva szeretett volna az otthonban maradni. Később kiderült, hogy a lógások oka szinte mindig a kortárs abúzus.

Források átcsoportosítása. Milliárdok mennek propagandára, pedig ha csak évi egymilliárd forintot “leszednénk” ezekből a pénzekből, abból egy gyermekfelügyelő 260 évi bére kitelne. És mivel a mennyországban nincs szükség fizetésre, értelemszerűen ezt a keretet több emberre is eloszthatnánk.

Képzések átszervezése. Sokféle képzés létezik a szociális területen, melyek kötelezővé tétele is plusz teher az ott dolgozóknak. Nagyobb hangsúlyt kellene helyezni az érzelmi intelligenciát fejlesztő képzésekre, ezek ugyanis az oktatás és a szakellátás minden szintjén érdemi hatással járnának. Óvodáskortól lehetne tanítani az emberi kapcsolatok fontosságát, az ítélkezésmentes kommunikációt.

A média megszelídítése. Erős befolyása van a mindennapi életre a médiának, azon belül azoknak a tartalomfelelősöknek, akik mindenért folyamatosan ellenséget, bűnbakot keresnek. Ez a szemlélet beivódik a gyermeki lélekbe is, nemcsak a plakátokon, hanem a rendszeres médiafogyasztó szülőkön keresztül is.

A Gyermekek Átmeneti Otthonában hét év alatt azt tanultam meg, hogy a legsúlyosabb probléma a kapcsolatainkban a szüntelen vádaskodás. Reggeltől estig azt keressük, kit, mikor és hogyan lehet valamiért elítélni, aztán ezt miként lehet szavakba önteni. Sajnos sokszor keresztények is ugyanezt csinálják. Az esetek legnagyobb százalékában az történik, hogy megérkezik a rendszerbe egy gyerek, akivel valamit kezdeni kellene. Előtte sokszor már van információ arról, hogy milyen családból jön, ott milyen körülmények uralkodnak. A gyerekről lesz egy „előkép”, egy képzet a segítőben arról, mire számíthat, és automatikusan megszületik benne a stratégia, hogyan fog viszonyulni hozzá.

A szándék és a kifinomult módszerek ellenére ez általában kevés. Szinte minden esetben azt láttam, hogy a segítendő gyermekkel szemben gyorsan elfogy a türelem, és a szakemberek saját meggyőződésük uralma alá kerülnek. Abban a pillanatban, amikor eldöntjük egy emberről, hogy milyennek kellene lennie, és nem fogadjuk el, ha esetleg ezt nem akarja, akkor már nem beszélhetünk valódi segítségnyújtásról.

A segítők hamar elfáradnak abban, hogy a kliens/gyerek/rájuk szoruló nem úgy viselkedik, ahogy szerintük kellene, és akkor megszületik az ítélet: ő ilyen, és az „ilyenekkel” nem lehet mit kezdeni. Ez tulajdonképpen védekezési mechanizmus, csak nagyon árt a gyereknek, hiszen rövid időn belül ugyanazt az elutasítottságot tapasztalja meg az intézményben, mint amiből jött. Tudat alatt persze ezt is akarja kiprovokálni, hiszen ez a tapasztalata – és erre a szakma nincs felkészülve. Ennek oka az emberhiány – a megfelelő ember hiánya.

Összességében a gyermekvédelmi rendszerben nem az épületek állaga volna a legfontosabb – a gyerekek sátorban is boldogok tudnának lenni, ha az volna a cél, hogy boldogok legyenek. De egy boldog, elégedett gyerekből soha nem lesz összezavarható fogyasztó, sem megvezethető birka, sem hataloméhes, tekintélyelvű vezető. Lehet pénzt önteni a rendszerbe, de előbb az ezzel foglalkozóknak meg kellene fontolni az ősi bölcsességet: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök. Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek.” (127. zsoltár)