A csúnya beszéd használata kivételes esetekben érthető, de a közbeszédben általánossá válva alattomosan rombolja emberségünket.
Ez az írás nem azokról a helyzetekről szól, amikor nem lát, nem hall senki, és kedvünk támad egy nagyot beleordítani a világba – akár azért, mert odacsaptunk az ujjunkra egy kalapáccsal, vagy mert bevágtuk a térdünket az asztal sarkába… Nem arról lesz szó, amikor a kocsmában, meccsnézés közben elengedünk nem túl irodalmi kifejezéseket. Arról szeretnék most néhány gondolatot kifejteni, amikor tudatosan, előre kitervelten mocskolódik valaki, nagy nyilvánosság előtt – legyen az a világháló valamely felülete, akár egy rádiós vagy televíziós műsor, esetleg egy színpad, előtte tömeggel, a megszólaló kezében mikrofonnal.
Utóbbi felállás mentén kavart jelentős hullámokat néhány napja egy gimnazista lány, amikor egy demonstráción olyan szöveget olvasott fel, amiben trágár szavak is szerepeltek. Sokan elmondták már erről a – többnyire a helyzethez, tehát egy politikai jellegű témához illően szekértáborosan motivált – véleményüket. Lehet ezt úgy értelmezni, mint a „Dobütés szimfóniaként” (avagy „Üstdob szimfóniaként”) elhíresült zenei művet. Ott és akkor semmi keresnivalója nem lenne annak a dobütésnek, de pont az a célja – a legenda szerint –, hogy meghökkentsen, felébresszen. Ideális esetben nem lenne szükség ilyesmire, de ahogy nem túl ideális eltunyulni, beszundítani egy Haydn-darabon, úgy a magyar oktatásügy tragédiájának udvariaskodó, tétlen „kenegetése” is messze van az idilli állapottól.
Pankotai Lili dühe, kifakadása érthető, még ha jogosan fáj is ilyen szavakat, trágár kifejezéseket hallani. Külön dilemma, hogy megérte-e az a pár obszcén szó,
ugyanis aligha ez volt az egész aznapi demonstráció lényegi üzenete – szerintem ezzel méretes öngólt sikerült lőniük a szervezőknek.
Az igazi érdekesség azonban az az egyértelműen beazonosíthatóan politikailag motivált reakcióáradat, amelynek képviselői az egyik sarokban nem győzték szaggatni a köntösüket, másikban pedig védeni próbálták, amit nem érdemes: ez a szöveg mocskos volt.
Aki azonban úgy tesz, mintha valami förtelmes és kivételes kihágás történt volna a nemes magyar közbeszéd szűzi tisztaságú világában, ami teljességgel elfogadhatatlan, az vagy pár napja született, vagy aligha őszinte szándékok motiválják az illetőt. Álljon itt egy mindössze az elmúlt pár hónap terméséből válogatott színes csokor olyan kifejezésekből, amelyek a közbeszéd terepén büntetlenül – gyakorlatilag teljességgel elfogadottan – terjedhetnek, ráadásul egytől-egyig magukat nagyon kereszténynek beállítani próbáló megszólalóktól származnak, embertársaik minősítéseként:
Főgörény, sz*rzivatar, pofán b*szta, rohadék, lesz*rom, s*gge vége, sz*rvihar, sz*pottfejű, pofádat befogod, án*szgyűrű, beteg állat, elküldi a p*csába, g*ci, aberrált disznók, s*ggfej, balf*sz, kártékony b*rom, kr*tén.
És nem kellett ezeket a feltűnően altesti irányultságú, sajátos vonzalmak pszichológiai hátterét sejtető megnyilvánulásokat keresgélni: mind főműsoridőben, nagy totálban, büszkén keveredtek bele az éterbe.
Bár nem közpénzből – tehát a dolgozó emberek által megtermelt, majd az állam által beszedett adóból – finanszírozva, de egészen hasonló övönaluliságokkal találkozhatunk egyes demonstrációk táblarengetegében is. Van ott például f*ck the system, k*rva anyátok, f*sz a s*ggbe…
Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kormányzati plakátkampányok gyakorlatilag kivétel nélkül – és nyilvánvalóan nagyon is tudatosan, tervezetten – indulatgerjesztő, érzelemborzoló jellegűek, akkor leginkább azon kellene csodálkoznunk, hogy miért annyira meglepő, ha egy-két diáklány pár illetlen szóval beáll a mocskolódók sorába, követve a felnőttek példáját. Hiszen így kell beszélni, beszólni, hogy odafigyeljen ránk a tömeg, nem?
Tegyük a szívünkre a kezünket, és kérdezzük meg magunktól: tényleg jó ez nekünk, a magyar népnek? Ha nem, akkor miért tűrjük?
Nem lehetne nemzeti minimum, hogy STOP TRÁGÁRSÁG?
És ezt nem holmi irodalmi széplelkűség mondatja velem, hanem azért a néplélekért való aggodalom, ami a jelek szerint egyre kevesebb embert érdekel, miközben mindannyiunkat lényünk legmélyén érint. Lassan kezdünk leszokni róla, hogy felemlegessük, ám ettől még tény: vannak olyan tagjai a társadalomnak, akiknek élő lelkiismeretként rendre fel kellene emelniük a szavukat, amikor a nemzet közösségét bárki szeméttel árasztja el. Ott tartunk, hogy még a csendjük is többet mond a kimondandó, ám elhallgatott szavaiknál.
Mert mondani ugyanis volna mit, hiszen a módszeres, ipari mértékű trágárság durva rombolást végez. Ha egyre lentebb kerül ugyanis az a bizonyos öv, egy idő után már szinte nem is értelmezhető az „övön aluli” megjelölés. Állatokká válunk, akik ösztöneik által vezérelve hol dorombolnak, hol marnak, hol sziszegnek, hol üvöltenek. Ott vagyunk már egy ideje, és kezdünk is hozzászokni: szellemi mocsok vesz körül bennünket, amit egyre nehezebb kizárni a privát tereinkből. Ennek a mélységes nívónak sajátos hitelesítője számos „nívó-díjnak” nevezett elismerés, lovagkereszt és egyéb szégyenfolt.
Nem tudom, ki emlékszik még rá, de a pécsi kamaszlány október 23-án mondta, amit mondott. A szabadságharc ünnepén. Mi lenne, ha eldöntenénk, hogy meg kívánjuk szabadítani a közbeszédet az összes trágárságtól? Mindegyiktől, kivétel nélkül. Ez is egyféle harc. Hogy mi történne? Emberségesebbé válna a magyar társadalom, újra megtanulnánk érvek mentén, nem indulatoktól fűtve párbeszédeket folytatni, akár vitázni is. A szavainkból nem düh, megvetés, hanem tisztelet, a másik személy emberi méltóságát nem meggyalázó lelkület áradna.
Ám ez a változás magától nem fog megtörténni. Amikor pedagógusaink megbecsüléséért küzdünk, valójában az emberségre nevelés fontosságáért kapaszkodunk össze. Ahhoz, hogy mocskolódó nemzetből békés nemzetté formálódjunk, konkrét lépésekre van szükség. Amíg szótlanul elviseljük az uszító plakátokat, a hazug „híradókat”, a hömpölygő trágárságot, addig marad a szégyen. Majdnem mindegy, ki kezdte:
az nem megoldás, ha trágárságra ellentrágárkodás a válasz.
Az ördögi körből úgy lehet kilépni, ha mindenki a maga nevében kimondja: ember vagyok, nem állat. Úgy beszélek, mint egy ember, úgy tekintek a másik emberre, mint embertársamra, gondoljak róla bármit, érezzek vele kapcsolatban bárhogyan.
A szavaink arról is beszélnek, hogy milyen országban szeretnénk élni. Állatország vagy emberország – ez a kérdés. Mi legyen a válaszunk?
