Amiről az abortuszaktivisták soha nem beszélnek

Miután az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága úgy döntött, hogy a terhességmegszakítás nem állampolgári jog, és a kérdés szabályozását visszautalta az államok hatáskörébe, az Európai Parlament sietett a lépést ellensúlyozni: bár egyelőre csak ajánlásként, de alapjognak nevezte a női önrendelkezés e formáját.

Az abortuszpártiak azzal érvelnek, hogy a tiltás életeket veszélyeztet, hiszen az illegálisan végzett beavatkozások nem biztonságosak, akár az anyák halálát is okozhatják, és életeket tesz tönkre, ha a nem kívánt babák megszületnek. Erre utal nyilván az a nő is, aki piros festékkel leöntve magát tüntet az amerikai döntés ellen. Tekintve, hogy az abortusz során

a magzat nemcsak vért veszít, hanem az életét is,

én ezt a gesztus cinikusnak, sőt gusztustalannak érzem.

Amiről azonban szinte soha nem beszélnek ebben a vitában, azok a „járulékos károk”: nemcsak az anyák, hanem az apák és a testvérek lelki sérülései. Tudom, hogy sokan, akik nem vállalták a gyermeküket, azzal érvelnek, hogy most sokkal jobb nekik így, ők nem éreznek semmi gondot a saját életükben, csak megkönnyebbülést. Nem vonom kétségbe, hogy aktuálisan így éreznek.

De találkoztam olyan nénivel, aki a nyolcvanon túl, az elszámolásra készülődve nézett szembe a kisebb iskolai osztályt kitevő gyermeksereggel, akik az ő igenjére vágytak. Sokáig el tudta őket zárni a lelke egyik kis zugába, de az élete végéhez közeledve elviselhetetlenné vált ez a lelki zárvány. Egy traumafeldolgozó hétvégén végre ki tudta mondani az igent, nevet adott mindegyik gyermekének, és kiengesztelődött velük is, önmagával is, azzal a fiatal nővel is, aki annak idején a saját testét adta el, hogy kényelmes élete lehessen.

Láttam anyákat és apákat, házaspárokat kivirulni ilyen hétvégék után – és biztos vagyok benne, hogy amíg nem hallottak erről a lehetőségről, ők is igyekeztek a “régi dolgokat” elfelejteni, eltemetni. De

ha a lelkünk egyes zugait elzárjuk, akkor ott “trombózis és mérgezés” alakulhat ki,

és ahogyan a feldolgozatlan gyermekkori traumák, úgy a felnőttkori “sebeink” is képesek szomatikus panaszokat okozni – ahogy ezt például Máté Gábor vagy Edith Eva Eger könyvei is bizonyítják.

Ismert probléma a pszichológusok számára a túlélők szenvedése, azoké, akik úgy érzik, nincs joguk az élethez, igazságtalanság a létezésük, hiszen a többiek odavesztek. Jelentkezhetnek ilyen poszttraumás szindrómák balesetek, háborúk, természeti katasztrófák vagy népirtás után, de hasonló érzések gyötörnek sok olyan embert is, akinek egy vagy több testvére nem születhetett meg. Az ilyen gyerekek úgy érzik, nincsenek biztonságban, álomgyerekként kell viselkedniük, gyakori a perfekcionizmus, a megfelelési kényszer, később pedig a szülőkkel szembeni heves indulatok, a harag az egész világra, és a félelmek a családalapítástól, a gyermekvállalástól.

Örvendetes, hogy mára világosan és kategorikusan elítéljük a gyermekek fizikai bántalmazását, sokat beszélünk a verbális erőszakról is, de még csak most kezdjük felismerni az elhallgatás súlyos következményeit. Lassan derül fény arra, hogy bizony az unokák is szenvednek sokszor a nagyapák soha ki nem mondott, letagadott, vagy hazugságokkal elfedett háborús bűneinek lelki következményeitől.

Jártam Németországban tolmácsként olyan rendezvényen, ahol náci tettesek leszármazottainak nyújtottak segítséget a családi múlt feldolgozásához: a kiengesztelődéshez, a megbocsátáshoz. A tünetek gyakran hasonlóak az áldozatok családjaiban is, mert az ő leszármazottaikat is nyomasztja a hallgatás, mintha egy koporsó fedele nehezedne rájuk.

Más jellegű, de hasonlóan mély fájdalom a spontán magzatvesztés, különösen pedig a sikertelen lombik-programok. Itt is nagy szükség lenne a gyászfeldolgozásra, a kiengesztelődésre, amihez először is (f)el kell ismernünk, hogy létezik a probléma, és ez nem kezelhető a jog vagy az orvosi technika eszközeivel.

Úgy gondolom tehát, hogy mindaddig hazug dolog jogról és korrekt tájékoztatásról beszélni a „humán reprodukció” kérdéseiben, ameddig a pszichés következményekről alig ejtünk szót, ameddig

a magzatokra sokan tárgyakként tekintenek, és nem is észlelik az agressziót és a nők bántalmazását.

Pedig ha nem is betegszik bele az ember, azért felér egy gyomrossal, amikor a várva várt magzatommal bemegyek a nőgyógyászhoz és az első kérdés az, hogy „Jön a baba, vagy megy a baba?”.

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.