Amikor a hit nem védelem, hanem veszélyforrás – a valláskárosodás pszichológiája

Mennyire lehet a hit segítő vagy éppen káros az egyén számára? Milyen lélektani hatásaik lehetnek a vallási közösségeknek? Endrédy Balázzsal, a Magyar Pszichológiai Társaság Valláspszichológiai Szekciójának új elnökével, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem kutatójával arról beszélgettünk, hogy mit értünk vallássérülés alatt, és hogyan lehet feldolgozni a traumákat.

– Mit jelent pontosan a valláskárosodás fogalma a pszichológiában?
– A valláskárosodás vagy -sérülés kifejezést inkább a népszerűsítő irodalomban használják, a pszichológia ennél differenciáltabb szemléletet alkalmaz. A vallásosság rendkívül összetett jelenség, amelynek számos megnyilvánulási formája létezik. Ezek között vannak, amelyek segítik az embert, hogy jobban érezze magát a bőrében – ilyenkor a hit protektív faktorként működik, támogatva a testi-lelki egészséget. Ugyanakkor előfordulhatnak esetek, amikor a vallás rizikótényezőként jelenik meg, veszélyt jelentve az egyén testi vagy lelki egészségére. Ilyenkor beszélhetünk valláspatológiáról vagy vallási veszélyről.

– Mióta foglalkoznak a szakemberek ezzel a témával?
– A téma iránti érdeklődés akkor erősödött fel, amikor Nyugaton kisebb, új vallási mozgalmaknak nevezett csoportokban történt esetek nyomán traumatizált emberek jelentkeztek a pszichológusoknál. Ezekben a viszonylag frissen szerveződött csoportokban bizonyos esetekben közösségi szinten kimutathatók patológiák.

Amerikában például volt gyülekezet, amelynek tagjai kollektív öngyilkosságot követtek el.

Más új vallási mozgalmaknál megfigyelhető, hogy nagyon szoros szabályrendszerük van, erősen ellenőrzés alatt tartják tagjaikat. Egyszer beszéltem valakivel, aki az egyik ilyen csoporthoz tartozik. A férje alkoholista, de ezt nem mondhatja el a közösségnek, mert akkor kizárnák a férjét, és tilos volna kapcsolatot tartania vele.

– Általában azok beszélnek ezekről a közösségekről, akik már kiléptek. Mit tudunk azokról, akik bent maradnak?
– Valóban, általában a kilépők mondják el a közösségek „sötét titkait”, miközben sokan továbbra is bent maradnak, és nem véletlenül. A valláspszichológia egyik kihívása, hogy ne csak a kilépők tapasztalatait vizsgáljuk, hanem azt is megértsük, mit kapnak ezektől a közösségektől azok, akik akár egy egész életet eltöltenek bennük.

– Mi lehet az oka, hogy egyesek mégis az ilyen közösségben maradnak?
– Valószínűleg egyéni szinten nyereséget érhetnek meg, például a valahová tartozás igénye teljesül, vagy az identitásképzés erejét tapasztalják meg. Ezeket jó volna módszeresen vizsgálni, bár ez nehéz, mert sokszor az új vallási mozgalmak zárt közösségek. Ha megjelennék egy mikrofonnal, hogy szeretnék néhány kérdést feltenni, valószínűleg azt mondanák, hogy kívül tágasabb. De ha mégis sikerülne, nagyszerű valláspszichológiai kutatásokat tudnánk folytatni.

– Mi a helyzet ebből a szempontból a hagyományos vallási közösségekkel?
– A hagyományos felekezetekben is előfordulnak valláshoz kapcsolódó elakadások vagy patológiák. Az például, ha egy közösség vezetőjének tanítása, szigorú kontrollja zárt csoportokat alakít ki a felekezeten belül, vezethet sérülésekhez.

– Hogyan látja a vallásosság és a mentális egészség kapcsolatát?
– A pszichológiát sokáig patologizáló szemlélet határozta meg, amely a hitről mint betegségről beszélt.

Freud egyenesen azt mondta, hogy a vallás egy nagy kollektív kényszerbetegség,

melyben közösen végzünk bizonyos tevékenységeket, imádságokat, hogy csökkentsük a szorongás mértékét. Örvendetes, hogy ez a nézet differenciálódott. Miközben bizonyos körülmények között a vallásosság tényleg összekapcsolódhat zavarokkal, sok esetben épp az egészséget támogatja. Freud szerint két kritériuma van annak, hogy valaki egészséges legyen: képes legyen szeretni és képes legyen dolgozni. Sokak életében a vallásosság éppen ehhez járul hozzá, energiát merítenek belőle kapcsolataikhoz és munkájukhoz. Amikor a vallási gyakorlatok neurotikus formában jelennek meg – például túlzott bűntudatkeltés vagy kényszeres imádkozás –, az a szorongással kapcsolódik össze.

– Említene példát arra, amikor a vallásosság összekapcsolódik valamilyen pszichológiai zavarral?
– Például, ha valakinek genetikai hajlama van a skizofréniára, és ez összekapcsolódik vallási tartalmakkal. Ilyenkor a tévképzetek vallásos tartalmúak lesznek, például az illető azt gondolhatja, hogy Szent Péter megbízta őt valamivel. Fontos látni, hogy itt nem feltétlenül a vallási közösség vagy a család patologikus, hanem az egyén patológiája kapcsolódik össze vallási tartalommal.

– Ilyen esetben hogyan különböztetjük meg a valódi vallási élményeket a pszichológiai zavaroktól?
– Amit egy pszichiáter hallucinációként vagy tévképzetként azonosít, azt a teológia más szempontból vizsgálja A szentté avatásoknál például szokták vizsgálni, hogy az illető pszichésen stabil volt-e. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást.

Ha például Szent Bernadettet megvizsgálná egy pszichiáter, lehet, hogy azt mondaná, hisztériás hallucinációi voltak, egy teológiai bizottság viszont Szűz Mária-látomásokról beszélne.

Ez komplex jelenség, amelynek esetében a pszichiátria és a teológia más szempontból vizsgálja ugyanazt az élményt.

– Hogyan lehet egyensúlyt találni a vallás és a mentális egészség között?
– A kérdés két végpontot előfeltételez, de lényeges látni, hogy a vallásosság sok formája épp a mentális egészséggel kapcsolódik össze! A pszichológiai egészség szempontjából fontos, hogy a hit ne félelemből fakadjon, hanem örömöt és békét hozzon az egyén életébe. A pszichológia segíthet abban, hogy a vallási élmény pozitív maradjon, és az emberek felismerjék a túlzott szorongást keltő elemeket. A nyitott, támogató közösségek és az önálló gondolkodás szintén erősíthetik a mentális egészséget.

– Ismert jelenség a toxikus szolgálat, amikor a közösség olyan terheket ró az egyénre, hogy az sok esetben kiég. Hogyan érinti ez a lelkipásztorokat?
– Valóban, a kiégés különösen érinti a segítőszakmában dolgozókat. Gyakran előfordul, hogy egy fiatal pap néhány év alatt kiég, és ennek súlyos következményei lehetnek. Van, aki elhagyja a szolgálatot, mások függőségekbe menekülnek. Rendkívül fontos, hogy a lelkipásztorok megtanulják felismerni a határaikat. Paradox módon

épp a hosszú távú, hatékony közösségi szolgálatot támogatja az, ha valaki tudja, mikor kell nemet mondani.

Ha megvannak a határai, és nincs túlterhelve, akkor tíz-húsz év múlva is tud majd segíteni. Ezzel szemben ha túlhajtja magát, fennáll a veszélye, hogy hamar elfogynak az erőforrásai.

– Mit tehet a közösség, hogy segítsen megelőzni a kiégést?
– Fontos, hogy a hívek is legyenek tudatosak, ismerjék fel például a depresszió jeleit. Ha aggasztó jeleket látnak a lelkipásztorukon, merjenek rákérdezni, hogy van, vagy felajánlani a segítségüket. Nemrég láttam egy szép példát erre: egy ismerősöm kiírta a Facebook-oldalára, hogy nehéz időszakon megy keresztül. Jó volt látni, hogy rengetegen írtak neki, felajánlva a támogatásukat, meghívva egy beszélgetésre. Ez a fajta odafigyelés rendkívül fontos lehet a vallásos közösségekben is, nemcsak a lelkipásztorok, de egymás felé is.

– Hogyan lehet felismerni és kezelni a tekintéllyel történő visszaélést vagy a verbális abúzust egy vallási közösségben?
– Először is fontos különbséget tenni azon esetek között, amikor valaki nincs is tudatában annak, hogy károkat okoz, illetve amikor tudatos visszaélésről van szó. Az első esetben kulcsfontosságú a visszajelzés. Sokszor azért alakulnak ki ezek a helyzetek, mert senki nem mer szólni –

„Jaj, hát az atyának vagy a pásztornak biztos nem mondunk ilyet, ő Isten küldötte”.

Pedig lehet és kell is visszajelzést adni. Jézus is erre bátorít: először négyszemközt beszéljünk az illetővel, ha ez nem működik, vigyünk magunkkal két másik embert, és az esetet csak utána tárjuk a közösség elé. Ha megfelelő módon történik a visszajelzés, lehet, hogy az illető még meg is köszöni. Aztán vannak esetek, amikor pszichopatológiai jegyek mutatkoznak meg a nagy tekintélyelvűségben, autoriter kommunikációban. Ezért is volna lényeges a lelkipásztori szolgálatra jelentkezők megfelelő személyiségvizsgálata, ami kiszűrhetné ezeket az eseteket, vagy akár a szolgálat közbeni pszichológiai vizsgálat, illetve segítségnyújtás. Tudomásom szerint van is ilyen vizsgálat a szemináriumba való jelentkezés előtt, de ezen valószínűleg még lehetne finomítani.

– „Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”. Hogyan hat a hívők mentális egészségére a bűntudatkeltő, büntető istenkép?
– A bűnösség folyamatos hangsúlyozása és a büntető istenkép sok esetben káros hatással lehet a hívők mentális egészségére. A valláspszichológia feladata ugyanakkor nem az, hogy megítélje a teológiai tanításokat. Mi azt tudjuk vizsgálni, hogy az egyes istenképeknek milyen pszichológiai hatásaik vannak az egyénre. Ha azt látjuk, hogy valakinél a vallásosság szorongató tapasztalattá válik, akkor azon tudunk dolgozni, hogy ez miért alakult így, és hogyan lehetne változtatni rajta.

– Mit tehet egy hívő, ha úgy érzi, a vallásossága inkább szorongást okoz, mint megnyugvást?
– Először is fontos tudatosítani, hogy ez valós probléma, amin lehet és érdemes dolgozni. Ha valaki ilyen elakadást él, azt be lehet vinni a terápiás térbe. Sokan azt gondolják, hogy vallási kérdésekkel csak vallásos pszichológushoz fordulhatnak, de nem így van. Bármely jó szakember tud segíteni ezekben a kérdésekben.

A terápia során nem a teológiai tartalom változik meg, hanem az, ahogyan az egyén viszonyul hozzá.

Lehet, hogy valaki továbbra is elmondja ugyanazt az imát, de a hozzá kapcsolódó érzelmek, élmények átalakulnak. Például az egyik páciens kényszeres zavara vallási tartalommal párosult. Ha a YouTube-on nézett egy videót, és abban istenkáromlás hangzott el, kényszeresen visszatekerte és újranézte a részt úgy, hogy átugrotta a sértő mondatot. Számára az hozott felszabadulást, amikor rájött, hogy nem olyan istenben hisz, aki ezt megköveteli. A valláspszichológia célja a vallásos tapasztalat minél mélyebb megértése. A terápiás térben pedig a hozzájárulás ahhoz, hogy olyan formát öltsön az egyén életében, ami nem rontja, hanem támogatja a jóllétét.