Mai környezetbe helyezi az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédet, és ennek alapján taglalja az Ukrajna elleni propaganda mérgező hatását Hofher József. A sváb származású jezsuita gyermekkori élményeit is felidézve emel szót a mindenkori gyűlöletkeltés ellen.
„Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták” ‒ olvastuk a vasárnapi evangéliumban. Arra ment egy pap és egy levita. Megkérdezték magukban: Ki ez? Ja, igen! Zsidó vámos! Ő nem hozzánk tartozik. Otthagyták a földön. A mi időnkben ugyanez így történne. Ott fekszik valaki az utcán. Ki ez? Egy ukrán? Már megyünk is tovább. Hiszen a vezér megmondta: Ukrajnáért nem halunk meg. Ami azt illeti, az ukrán rezsimért, és különösen azokért a pribékekért, akik Sebestyén Józsefet agyonverték, én sem akarok meghalni.
De egy ukrán testvéremért?
Írásomnak adhattam volna más címet is, nem Sándor Györgytől, hanem Földes „Hobó” Lászlótól vett idézettel: „Amíg van kenyér és a disznó kövér, mondd, kit érdekel…?” ( Vagyis: érdekel engem a másik ember? Csudát! Amíg van kenyér és a disznó kövér, nem érdekel, mi lesz az ukránokkal, mi a helyzet a Közel-Keleten.)
Érdekes, 1956-ban nehezményeztük, hogy a békepárti amerikaiak eladtak minket a szovjeteknek, és nem érdekelte őket, hogy mi lesz a magyarokkal. (Ha nem figyelünk, ez ismét megtörténhet velünk.)
Most van kenyér, rezsicsökkentés és árstop. Hátradőlhetünk, és tömhetjük magunkba a kolbászt. Pusztuljanak az ukránok!
Próbálom megérteni a helyzetet, de azért az „életemet még odaadhatom a felebarátaimért”, ha nem is szó szerint (bár az sem tilos), legalább egy jócselekedet erejéig.
Eddig ez működött, amióta azonban a propaganda mérgezi a levegőt, kezd csökkenni bennünk a szociális érzékenység a soron következő utálnivaló, Ukrajna iránt. Ennek apró jelei, hatásai már érzékelhetők a társadalomban. A közelmúltban egy menekültszolgálat hirdetésben keresett önkénteseket, akik segítenek kitakarítani egy ukrán menekült család számára előkészített lakást.Hárman jelentkeztek: két indiai menekült és egy mormon testvérünk. Egy évvel ezelőtt még készségesen mozdultunk egy ilyen felhívásra.
De nem adjuk fel, folytatjuk a munkát. Továbbra is felebarátainknak tekintjük ukrán testvéreinket.
Tudom, mit jelentett, amikor gyerekkoromban azt mondták rám: rohadt sváb, náci vagy!
Családunk a kitelepítéskor azért maradt itthon, mert nagymamám agyvérzés miatt nem tudott vonatra szállni. Mégis, amikor sok év után a rokonok hazalátogattak, sohasem tették szóvá, hogy mit tettek velünk a magyarok, pontosabban a rendszer, amely elrendelte a kitelepítést. A szentmise végén pedig elénekelték a Szózatot és a Himnuszt.
Emlékszem arra is, amikor barátommal, Lusztig Tomival együtt mentünk iskolába. Értelmileg enyhén fogyatékos zsidó kisfiú volt. Jöttek a nagykamaszok, és így förmedtek rá: „Na, mi van te büdös kis zsidó?!” Majd a földre lökték, úgy, hogy leesett a szemüvege. Odamentem, hogy felsegítsem. Az egyik nagykamasz a lábával odarúgott mellé: „Te is odavaló vagy!”.
Már gimnazista voltam, amikor a történelemtanárom megkérdezte, magyar anyanyelvű vagyok-e. A teljes második világháborús anyagot végigfeleltette velem, mondván: látja, Hofher, ilyenek voltak a nácik. Mint mondhat erre egy tizenéves diák? Azért a Lélek segített: „Ha azt kérdezi, hogy sváb vagyok-e: igen!” „Nem baj! A felelet azért jeles.”
Befogadtunk menekülteket. Hamarosan, ha teherré válnak, szabad átlépni rajtuk, mint a kutyapiszkon a Mária utcai aszfalton.
Amíg melóztak, jók voltak, most mehetnek. Amíg a svábok segítettek felépíteni Budapestet, jók voltak, majd ki lehetett telepíteni őket. Trump elnök is megmondta, hogy kifelé az országból a migránsokkal. Ki az édesanyákkal, a hadiárvákkal.
Siratjuk szegény Sebestyén Józsefet, a brutálisan meggyilkolt ukrán-magyar férfit. Érdekes, az agyonvert ukrán férfiakért, a meggyilkolt tízezrekért, akiket kényszersorozás után vonszoltak a frontra, nem tiltakoztunk. De most, hogy veszélybe került „a disznó és a kenyér”, a vezér vezényszavára háboroghatunk.
Így kell szítani a gyűlöletet, és lealjasítani egy nemzetet.
Ukrajnáért nem halunk meg! De az ártatlan ukrán testvérekért, a menekült családokért? Velük mi lesz?
Legyünk végre keresztények! Ne csak mondjuk reggeltől estig, hanem legyünk is azok! Mert „nem mindenki fog bemenni Isten Királyságába, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!« Csak az megy be, aki megteszi, amit Mennyei Atyám akar.” Esetünkben nem az, aki módszeresen alkalmazza a gyűlöletkeltést, hanem az, aki valóban gyakorolja az irgalmasságot.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
