Az a helyzet, hogy hiába járunk gyónni, hiába végzünk önvizsgálatot a lelkünkben, mintha nem igazán szeretnénk tükörbe nézni. Pedig van itt három égető dolog, amin, ha nem változtatunk, akkor még rosszabb lesz a keresztények egyébként is siralmas megítélése.
Önzőség-e azt várni az egyházban, hogy valaki megköszönje a munkánkat? Legyen szó fizetett alkalmazottról, aki gondoskodik az oltár mindig patyolat terítőjéről, vagy a papról, aki 0-24-ben elérhető, az önkéntesről, akik saját idejét – és olykor családi életét – áldozza fel, hogy tiszta legyen a templom, hogy időben kikerüljenek a hirdetések, vagy éppen lefoglalja az ovisokat, amíg a szülők misén vannak…
Miért vesszük teljesen evidensnek, hogy minden „magától” működik, nekünk pedig egyéb dolgunk nincs is, mint beülni a misére?
Mindannyiunknak szüksége van a pozitív visszajelzésre, a köszönömre. Mert a „köszönöm-kassza” kétirányú: nemcsak elvárni kell, hanem viszonozni is. Mégis sokszor futok bele abba, hogy kiégett, elcsigázott önkéntesek, vagy egyházi alkalmazottak szomjaznak a kedves szóra, esetleg a dicséretre. És ha bármit is számít, akkor az első mondatra a saját válaszom az, hogy nem önzőség a “köszönöm”-re vágyni.
De valahogy ugyanígy vagyunk a templomba újonnan belépő érdeklődőkkel, vagy a már „aktív” hívőkkel, akik most költöztek a környékünkre. Nagyon kevesen szólítják meg ezeket az embereket – és ez önmagam felé is kritika. Egyfajta sznobság ez a keresztények részéről, még akkor is, ha ezzel szembesülni sokaknak fáj. Alig van ember a miséken, félig üresek a templomok, de mintha nem látnánk szívesen az új embereket. Függetlenül attól, hogy valaki csak „turista”, meg kellene szólítanunk! Ahogyan nem mondjuk azt egymásnak, hogy „köszönöm”, úgy nem szólítjuk meg mise után az újonnan érkezőket. Pedig biztosan ők is kényelmesebben éreznék magukat, ha nyitnánk feléjük.
Arról nem is beszélve, hogy így sem valami csodálatos a keresztények megítélése jelenleg az országban, a bezárkózás pedig hangyányit sem segít ezen. Úgy tapasztalom, hogy a kisebb közösségekben jellemzően elfogadóbbak és befogadóbbak a hívők. Azt, hogy mi erre – az esetek többségében – képtelenek vagyunk, egyfajta „ki, ha nem én” sznob felfogásnak tudom be a nagyobb egyházak hívőinek részéről. De nem segít a helyzeten az sem, hogy sok pap egyszerűen ki sem jön a mise után, hogy kezet fogjon a híveivel az ajtóban.
„Néha azt kívánom, hogy bárcsak egyedül is gyakorolható lenne a vallás. Azt, hogy ne legyen közösség, mert néha úgy érzem, mintha csak üres szavakat durrogtatnánk arról, hogy az egyházban mindannyian egymás testvérei vagyunk, de igazából cserben hagyjuk a másikat.
Tele van magányos lelkekkel az egyházunk”
– ezt mondtam pár hete egy papnak, és akkor így is éreztem. Nemcsak azt éreztem, hogy engem cserben hagytak, de azt is, hogy mi cserben hagytuk a plébánosunkat. Láttuk, hogy szenved, de talán nem tettünk meg mindent. És én is ezt éreztem.
Az elmúlt 6 hónapban szenvedtem, üvölteni tudtam volna a fizikai fájdalomtól és a lelki kimerültségtől, de 1-2 ember kivételével mindenki mintha csak öntötte volna rám a saját nyűgét. Ennek pedig az én esetemben az lett a vége, hogy egy hónapig a közösségünk közelébe sem mentem, a pap pedig szabadságra ment.
Alapvetően jellemző a társadalomra, hogy ha valaki „problémás”, azt kerüljük
– ugyanígy viszonyulunk a depressziós, az evészavaros, vagy az akármilyen mentális problémával küzdő emberekhez.
„Jaj, ne mondd már, hogy annyira rossz!”, „Csak lépj túl rajta!”, „Imádkozz többet!”, „Dicsőíts többet!”.
Az a helyzet, hogy bár nyilvánvalóan az utolsó két tanácsból egyik sem árthat, inkább használhat, olykor mégis az „itt vagyok és meghallgatlak” pont elég. Ha valóban testvérek vagyunk, akkor nem hagyhatjuk cserben egymást, akkor sem, ha a másik nehezebb időszakot él át. Akkor sem, ha emiatt olykor-olykor kevésbé elviselhető már a személyisége.
Azokat kell a legjobban szeretnünk, akiket a legnehezebb.
De én nem is mennék el eddig, hanem csak azt mondanám, hogy nyissuk egymásra az ajtót! Másszunk ki önmagunk csigaházából, és lássuk meg azt, ha valaki alig tud már a víz felszínén maradni! Ma már bánom azt a néhány mondatot, amit a papnak mondtam. Ugyanis ha nem lenne a közösség, akkor az az 1-2 ember sem lett volna, akik engem az elmúlt fél évben a felszínen tartottak. De az igazsághoz ettől még az is hozzátartozik, hogy tucatnyian voltak azok, akik a saját problémáikkal kerestek fel, és nem igazán akarták meglátni a mosolyom mögötti bajt.
Összegezve, amit én látok, ha keresztényként a tükörbe nézek, hogy nem mondjuk eleget egymásnak, hogy köszönöm. Visszább kell vennünk a sznobizmusunkból, és nem hagyhatjuk elsüllyedni egymást, mert akkor tényleg papok és hívek nélkül marad az egyház.
Baranyai Enikő
vendégszerző
