„Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne az áhítat lengje be” – Nick Cave vallomása a hitéről

A zenészként, előadóművészként, költőként is ismert Nick Cave egy nem hagyományos interjúkötetben vall alkotásról, ihletforrásról, Istenről és a két fia elvesztése feletti gyászról. A tavaly megjelent Hit, remény és vérontás című könyv fordítójával, a Heaven Street Seven együttes zenészével, az ÖT újságírójával, Németh Róberttel beszélgetett Pál Amanda.

– Hogyan határoznád meg ennek a besorolhatatlan könyvnek a műfaját? 

– Formailag interjúkötet, mert van, aki kérdez, és van, aki válaszol. De talán még ez a meghatározás sem teljesen igaz. Cave egyébként nem szeret interjút adni. Viszont szeret beszélgetni, társaságban elmélkedni, és itt ez történik. Ilyen értelemben nem klasszikus zenészinterjúról beszélünk, ami többnyire a felszínen mozog: mikor jelent meg a könyv, a lemez, hogyan halad a turné… A kötetben a beszélgetés hihetetlen mélységekbe merészkedik és szédítő magasságokba emelkedik. Különös ez az írás: felületesen szemlélve interjú, de valójában irodalmi mű. Ezért inkább beszélgetőkönyvnek hívom. 

– Hogyan lettél épp te a fordítója?

– Elolvastam, amikor angolul megjelent, és folyton áradoztam róla ismerősöknek. Egy alkalommal találkoztam a Helikon Kiadó vezetőjével, M. Nagy Miklóssal, és vele beszélgetve derült ki, hogy megvették a könyv kiadási jogát. Egyből lecsaptam rá, mondtam, ha kell, fordítok. Így is lett. Mivel korábban még nem volt ilyen munkám, küldtem egy pár oldalas próbaszöveget, bizonyítva, hogy képes vagyok irodalmi művet fordítani.

– Mennyire volt nehéz visszaadni ezt a különleges szöveget? Zenészként is tudsz kapcsolódni Cave-hez, de itt elég megfoghatatlan, sokszor absztrakt témák is szóba kerülnek, amelyeket nem könnyű szavakba önteni.

– Sokat segített, hogy zenész vagyok, vagy inkább voltam, Nick Cave-rajongó viszont folyamatosan vagyok, és ismerem a hátterét. A beszélőknek hangot, nyelvet, szókészletet kellett adni. Elsősorban Cave-nek, mert leginkább ő beszél, többet, mint Sean O’Hagan, a kérdező újságíró. Az angol nyelvnek, ez nyilvánvaló, teljesen más a lüktetése, hogy is mondjam, a textúrája, mint a magyarnak. A jó fordításhoz fantázia, stílusérzék kell. Manapság sok szó esik a mesterséges intelligenciáról, hogy az majd bizonyos dolgokat elvégez helyettünk, például fordít. De vannak feladatok, amelyekre nem alkalmas.

Nem leírható emberi döntéseket nem képes hozni. Az ilyen egyedi hang megtalálásához érzések kellenek. Emberi lélek. 

– Cave és O’Hagan sok olyan témát feszeget, amiről nehéz közhelyek és olcsó bölcsességek nélkül beszélni. Ilyen gondolatokat olvashatunk: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne az áhítat lengje be.” Hogyan tud Cave Istenről, transzcendensről és hitről beszélni úgy, hogy nem fosztja meg az őket körüllengő titoktól, és mégis emberiek a gondolatai? 

Hirdetés

– A könyvnek horizontális és vertikális kiterjedése van, és összességében nagy a térfogata. De a fesztávok is szélesek: a legviccesebb zenekari történetektől a legsúlyosabb személyes vallomásokig minden megtalálható benne. Ami a legkevésbé megszokott ilyen zenészbeszélgetések során, hogy a transzcendenshez fűződő viszony hangsúlyos szerepet kap.

Szokatlan helyekre kalauzol el minket Cave a lelkében, a gondolatai között, a hitében.

– Hosszan ír a dalszerzés folyamatáról, ami számára szinte szakrális élmény. Meglepő párhuzamot is állít Isten és a szerelmes dalok között. Mit ért ezen?

– Azért volt jó fordítani ezt a könyvet, és azért nem tudom munkának nevezni, mert olyan volt, mint egy lelkigyakorlat. Nagyon rezonált a mondanivalója azzal, ahol most tartok az életben, ahogyan ma gondolkozom a világról. Nagyon megérintett a szöveg, ezért is volt könnyű fordítani. Cave szerint a dalok megírják egymást, és néha előrevetítenek dolgokat. A Skeleton Tree című lemezen – mely Arthur nevű fia halála után készült; egyébként az elmúlt években még egy fia meghalt – például a dalok szövegének többsége meglepő módon Arthur elvesztése előtt íródott. Közben az egész világ meg volt győződve róla, hogy a lemezt a szülői fájdalom inspirálta. Az első dal első sora így szól: „Lehullottál az égből, és az Edur folyó melletti mezőre zuhantál.” Félelmetes – és egyben megindító –, hogy a fiú később egy szikláról esett le. Erre mondja a könyvben Nick Cave, hogy vigyázni kell a dalokkal, mert megtörténhet, amit leírunk bennük.

Nekem erről az jutott eszembe, hogy az idő nem lineáris. Nálam sokkal okosabb emberek, filozófusok, vallásbölcselők mondják ezt.

Szerintük az időnek másfajta szerkezete van, nem A-ból B-be halad, hanem kanyarokat vesz. Néha a múlt és a jövő különös viszonyban áll egymással. 

– Az elvont és szívbemarkoló gondolatokon túl a könyv tele van szórakoztató és vicces történetekkel. Melyik volt kedvenced?

– Sok ilyen epizód van Cave életében. Hogyan csukták le New Yorkban kábítószer birtoklásáért, és hogyan jelent meg ez a közel kétméteres ember almazöld zakóban a zárkában, ahol egy rajongója cigit kért tőle. A könyv bibliai, ószövetségi történetektől a rejtői fordulatokig ível. Ilyen Nick Cave univerzuma. A legsúlyosabb, legsötétebb pillanatoktól a teljes diliig minden megtörtént már az életében, és ezeket fel is idézi a könyvben. 

– Évtizedekig erős drogfogyasztó volt, legalább hatszor került elvonóra. A könyvben azt írja: „Azért heroinoztam, mert ez elégítette ki a konzervatív és rendezett élet iránti igényemet.” Ez eléggé ellentmondásosan hangzik.

– Ennek a kijelentésnek több rétege van. Egyfelől fanyar irónia, hiszen a kiskanálban melegített heroin nem kifejezetten tartozik a konzervatívnak tételezett életvitelhez. Cave ugyanakkor azt mondja, hogy sosem fogyasztott olyan drogokat, amelyektől szétesett volna a tudata. Ilyen például a fű, az LSD és egyéb pszichedelikus anyagok. A heroint ebben az értelemben konzervatív drognak tartja, annak ellenére, hogy ez az egyik legbrutálisabban pusztító kábítószer. De szerinte másképp hat a pszichére, mint a többi. Olyan értelemben gondolja konzervatívnak, hogy a heroinozás rítusa szabta meg a napjai ritmusát. Beosztotta, hogy mikor fogyasztja. De ez önirónia. Nem véletlenül próbált többször leszokni. Végül a 2000-es évek elején sikerült, és azóta tiszta.

– Lehet Nick Cave-et konzervatívnak nevezni?

– Akár. Főleg manapság. Több olyan dolog mellett áll ki, és számos olyan jelenséggel szemben foglal állást, ami bizonyos értelemben konzervatívvá teszi.

Például – és ez nagyon kedves a szívemnek – rendszeresen felszólal a cancel culture ellen.

Sokan ezt a kifejezést az eltörlés kultúrájának fordítják, én azonban a kiközösítés kultúrájának nevezem, és a könyvben így is fordítottam. Szerintem ez jobban leírja magyarul, hogy maga a kifejezés mit jelent. Cave a beszélgetés során is sokszor felszólal ellene, ami a mai értelmezésben abszolút konzervatív, és a szó klasszikus értelmében vett liberális álláspont. Az a kulturális alapállás, amit dalszerzőként és gondolkodóként elfoglal, a mai összehasonlításban bizonyos értelemben maradi, a múltból eredeztethető álláspont. Főleg, ha hozzávesszük a külsejét, az egész figuráját: öltönyös, elegáns kinézetét, választékos beszédmódját. Nyitottsága pedig azt üzeni, hogy mindenről lehet beszélni, és mindent ki lehet mondani. Ma létezik egyfajta progresszív cenzúra: nem beszélünk erről vagy arról, mert nem illik, nehogy megbántsunk másokat. Nick Cave ezt nem tartja helyesnek, és szerintem nagyon jól gondolja.

– Az alakja akár nosztalgikusnak is tűnhet.

– Nem érzem nosztalgikusnak, inkább nagyon jelen idejűnek, illetve időtlennek látom. Kétségtelen, hogy nem a mai zenékből táplálkozik. A blues, a country, az ’50-es, ’60-as évek dalainak világa inspirálja. De a zenéjének van egy idő felett álló hangulata, ami örökérvényűvé teszi.

– Említetted radikális nyitottságát, aminek példája Red Hand Files nevű honlapja, ahol bárki kérdést tehet fel neki, ő pedig őszintén válaszol. Ez is szokatlan, hogy egy ennyire ismert előadó így jelenjen meg az online térben.

– Cave a közösségi médiában nem kíván részt venni, és ezt a legteljesebb mértékben megértem. Mindannyian látjuk ott a végtelen sekélyességet és a kommunikációra való képtelenséget, vagy azt, hogy ezek a felületek miféle viselkedést díjaznak. Ezért hozta létre a Red Hand Files nevű honlapját – utalásképpen hasonló című dalára –, ahol lehet üzenni neki.

A hozzászólások jelentős részét saját bevallása szerint elolvassa, és gyakran hosszú, őszinte, szabatos válaszokat ír. Ez szerintem a mai világban nagyon punk hozzáállás.

Komolyan elolvasni és válaszolni vadidegeneknek, őszintén beszélgetni az emberekkel lázadás az ellen a kommunikáció ellen, ami az online közösségi teret uralja. Ezt a közvetlen, ember és ember közötti kapcsolatot In Conversation címmel elvitte egy turnéra. Több városban is leült a színpadra, és a közönség beszélgethetett vele. Szerintem ez nagyon vagány dolog.

– Cave a ’70-es évektől kezdve előadóművészként sokszor változott – elmondása szerint nem ő, hanem a kifejezési formája. Végig tudtál azonosulni vele az évtizedek alatt?

– Fiatalkorában punkzenész volt. Aztán Birthday Party nevű zenekarával Ausztráliából Londonba költöztek. Ekkor készültek azok a videók, amelyeket a Youtube-on meg lehet nézni róla: félmeztelenül csapkodja magát a színpadhoz, miközben vérzik a feje. Látszólag teljesen más figura volt. Aztán a ’80-as években megalakul a Bad Seeds nevű formáció, amelyben már inkább a blues, a folk, a country, a klasszikus dalszerzői világ modern szűrökön átküldött interpretációját játsszák. Látszik a különbség a külsején is.

Legbelsőbb lényege azonban nem változott.

Már a ’80-as években – amikor szétesett, és önpusztító életmódot folytatott – megvolt benne és a dalaiban a bibliai ihletettség is. Már akkor keresgélt arrafelé, csak közben heroinozott. Erre utal is a könyvben, amikor azt mondja, hogy ő olyan, mint egy kígyó: a bőrét folyton levedli, de belül ugyanaz.