Nem a véletlen műve, hogy egyre elaljasultabb a közbeszéd, egyre növekszik a feszültség a közélet szinte minden területén. Ha nem szeretnénk ilyen közegben élni, lehetne tenni ellene.
„Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik” – tudnék vitatkozni a Széchenyi Istvánnak tulajdonított kijelentéssel, szerintem ugyanis inkább tiszta szívű, hazájukat szerető emberek sokasága adja egy nemzet erejét. Ott van aktuális példának az ukrán nép, amely nem elsősorban ésszel, a legkevésbé technikai fölénnyel, hanem leginkább szívvel képes évek óta ellenállni a masszív túlerőt képező putyini vérengzők hadának. Nyilván vannak nem kevesen, akik a tudásukat adják bele a védekezésbe, de a legtöbben félretették a jövőbeli terveiket, az egzisztenciájukat, a korábbi álmaikat, s akár az életüket is készen állnak feláldozni a szabadságért, a zsarnoki elnyomással szemben.
Ezzel együtt fontos üzenetet hordoz napjaink hazai közélete szempontjából „a legnagyobb magyar” aranymondása. Merthogy a színvonalas közgondolkodás elsilányítása, a társadalmi párbeszéd fórumainak kiiktatása, a nemzetközileg jelentős eredményeket elérni képes magyar értelmiség elnémítása és elüldözése – a maradók közül az arra hajlandó kevesek deformálása a pártállam kiszolgálójává – kimagasló mértékben járul hozzá ahhoz, hogy lassan már semmi sem működik normálisan ebben az országban. Még az olyan értékes szavainkat is szinte érdemi ellenreakció nélkül erőszakolhatja meg a propaganda, mint a béke, a kereszténység, a misszió, a közszolgálat, hogy a várak nélküli vármegyésítés bolondériájáról ne is beszéljünk. Hírnek álcázott toxikus kommunikációs panelek sulykolásával nagyjából tiltakozás nélkül állíthatja be magát a honi kormánypártcsalád a Himalája csúcsait meghódító hősnek, miközben épp a Mariana-árok mélyére sikerült süllyeszteniük saját magukat a nemzetközi közélet világában – mostanra számos szélsőséges politikai formáció is elhatárolódik tőlük.
„A politika nem minden” – ezt egy másik magyar politikus mondta, nem is olyan régen, 2005-ben. Azóta tipikus pálforduláson esett át az illető, s nem mindenki szerint a helyes irányba történt a változás. Gyakorlatilag évek óta korábbi önmagát üldözi a valaha államférfiúi erényeket felmutató személy, egyszemélyes háborút vív saját előző – sokak számára elfogadható – értékrendje ellen. Az új ego fűtőanyaga ez a mottó lett: „a politika minden”.
A magyarországi közélet irányítói számára jelenleg mindent a politikai logika határoz meg,
s ha ez a logika úgy kívánja, repül a köztársasági elnök, diktátoroknak hajbókolnak országunk vezető tisztségviselői, ugyanők összerúgják a port saját szövetségeseinkkel, s diktatúráktól felvett gigahitelekkel úgy adósítják el hazánkat, mintha nem lenne holnap. És ez még csak a jéghegy csúcsa – ahogy a falusi kert végébe épített stadion, vagy a vezér saját gyermekei között felosztott stratégiai pozíciók megemlítésével is csupán a felszínt kapargatjuk.
Ha fogként tekintenénk a problémára, nem a fogkő eltávolítására van most szüksége a magyar közéletnek, hanem gyökérkezelésre. Itt lenne kimagasló szerepe a magyar értelmiségnek, amely jó ideje – ritka kivételektől eltekintve – leginkább hallgatagon kíséri a társadalmi folyamatokat. Rengeteg apróbb és nagyobb lépés vezetett a mostani szótlanságig – de nem volt ez mindig így. A politikai logika szakértői tudják, hogyan kell lépésenként kiiktatni az érdekeik útjában álló személyeket és csoportokat. Szintén az előbb idézett politikustól származik – sok évvel ezelőttről – az a nem túl őszintének ható felvetés, miszerint meg kellene érteni, miért vesztették el a kormánypártok az értelmiséget. Költői kérdésnek tűnik, de a válasz világos: azért, mert
a politika valósághoz igazítását felváltotta a valóság politikai érdekekhez igazítása.
A realitást érintő, valódi problémák nyílt viták általi átbeszélését, a közös út keresését célzó diskurzusok helyét átvették az érdekvezérelt, többnyire bértollnokként működő érzelmiségiek szószaporításai. Ezek a „megmondók” azt a fő feladatot kapták megbízóiktól, hogy szítsák az indulatot, gyalázzák azt, aki nem tapsol a rendszernek, gyártsák futószalagon az ellenségképeket (bár legyártja azt a társadalmi lélekmérgezésért felelős központ, az érzelmiségiek csak terjesztik, amit terjeszteniük kell). Röpködnek a nyilvánosság terepein a félelemkeltő torzítások, az emberséget nélkülöző trágárságok – egy ilyen verbális adok-kapok fajult a közelmúltban fizikai atrocitássá. Az egészségügyi intézmények alapvető funkcióinak tönkremenése kapcsán pedig sajátos versenyt vív egymással az egykori emberminiszter és a kormányfő helyettese, hogy ki tud embertelenebb módon reagálni a nyilvánvaló vészhelyzetre. A társadalom kórusa orvosért kiált.
Mindeközben ma már nem hiányolja a rendszer egyszemélyes irányítója az értelmiséget, hanem kifejezetten problémaként tekint rá. A jövő megismeréséhez, a helyes döntések meghozatalához elég egy pirula bevétele, a gondolkodással pedig csak a baj van, értelmesség helyett propagandaképes kommunikáció termelése a dedikált cél.
Némi halvány reménysugarat jelent e helyzetben a Telex médiaportál felületén zajlott párbeszédféleség, amely a pártállam szolgálatába szegődött egyetlen értelmiségi és vele szemben gyakorlatilag a teljes akadémikus közösség között zajlott. Lehetne ezt elszomorító jelenségnek tekinteni, hiszen lám, semmi haszna nem volt a megszólalásnak, a valótlanság pontosításának, a politikai értelemben erősebb kutya ugyanúgy teszi a dolgát. A kutatói kiválóságok nyilvános, névvel vállalt kiállása azonban fontos üzenet. Életjel. Van magyar értelmiség – még. Van az a határ, amit nem hagynak átlépni.
Ezt a határt kellene fentebb tornászni, nem engedve a pártpolitikának, hogy invazív természete elől minden gátat felszámolva magával rántsa a magyar társadalmat abba a bizonyos árokba.
A kiművelt emberfők pontosan tudják, hiszen ismerik a történelmet, mi szokott következni a demokratikus intézmények rendszerének felszámolása, a minden terepet leuraló pártpropaganda elhatalmasodása után.
Ez pedig a militarizáció. Épp benne vagyunk ebben a fázisban: a figyelmelterelő álbékézés árnyékában tankokat gyártunk, fegyvergyárak létesítésének előkészítése zajlik, gőzerővel halad a nyilvános toborzás. És persze Csádot is megvédjük, nyilván. Nem írom le, mi lesz a következő fázis – könnyen kitalálható.
Az említett diszkrét vonalhúzásnál többet azonban nehéz lenne elvárni a klasszikus értelmiségtől. A pocskondiázás, a szócsatázás, a nyilvánvaló valóságtorzítások kommentálása nem az ő terepük. Nincsenek úgy öltözve. Hallgatásuk fontos üzenet: értelmetlen ebbe az irányba menni. Tömörebben megfogalmazva: eszetlenség.
Mégis, valamilyen mértékben az értelmiség is felelős azért, hogy hagyjuk-e ebbe a központilag, erőből diktált irányba haladni tovább hazánk szekerét, vagy határozottan nemet mondunk arra, ami romboló, káros a magyar nemzet számára.
Az aktuális helyzet meggyőződésem szerint új értelmiségi hozzáállást kíván. Nem lealacsonyodót, épp ellenkezőleg: felemelőt. Nem elsősorban reagálót, hanem saját jogon, saját hangon utat mutatót, értelmesség felé inspirálót.
Újra fel kell fedeznünk az összefogás, a határozottság, a rossznak ellene mondás ösvényét, és bátran haladnunk is kell rajta.
Nincs más út a valódi béke felé.
