Balás Béla, „Beton atya”: “Legalább nyolc pap és nyolc civil jelentett rólam”

Idén volt ötvenéves a nagymarosi ifjúsági találkozó. A mozgalom egyik alapítójával, Balás Béla nyugalmazott kaposvári püspökkel beszélgettünk a kezdetekről. Beton atya, ahogyan a legtöbben ismerik, mindenhol virágzó közösséget hagyott maga után. Üldöztetésről, megpróbáltatásokról, és arról is szót ejtettünk, hogy mi volt a titka hittanórái népszerűségének.

– Önnek jelentős szerepe volt a nagymarosi ifjúsági találkozó létrejöttében. Hogyan indult és milyen nehézségekkel kellett szembenézni a kezdetekben?
– 1965-ben szenteltek pappá. Két héttel a papszentelés előtt még beidéztek a Markó utcába tárgyalásra, tanúként. Nagyon kimért és óvatos voltam, nem akartam eljátszani a bandalegényt. A bíró megkérdezte, hogy ismerem-e a vádlottakat. Ott ültek a legnagyszerűbb papok, és én csak annyit mondtam, hogy láttam már őket – a templomban. Ettől a bíró nagyon dühös lett.
Ilyen előzmények után szenteltek pappá. Nagymarosra kerültem, ahol a plébános egy rokonszenves, idős bácsi volt, akit Pista bácsinak hívtunk. Összejöttünk vele, meg a kántor nővérrel, hogy átbeszéljük a teendőket. Nagyon lelkesen hirdettük, plakátoltuk, hogy lesz ifjúsági foglalkozás, de csak 5-8 fiatal jött el. Ezért más módszert próbáltunk. Először szűkítettük a kört, megpróbáltuk elérni azokat, akik egyáltalán templomba jártak. Az esperes úrnak nagy családja volt, akik között sok rokon is élt a faluban, így végül tízen jöttek össze az első alkalommal. Ez a szám aztán lavinaszerűen növekedett: tíz emberből húsz lett, aztán 40-50 főre emelkedett a résztvevők száma. Később, amikor Kerényi Lajos atya megérkezett, a csoport tovább nőtt. Lajossal nagyon jó kapcsolatban voltunk, kölcsönösen vigyáztunk egymás érzékenységére. Mivel egyre nagyobb lett a résztvevők száma, Lajos átvette az ifjúsági hittant. Nagyon lelkiismeretes volt. Idősekkel, betegekkel és kamaszokkal is foglalkozott, nagy tiszteletnek örvendett. Egyik héten én tartottam az ifjúsági hittant, a másik héten ő – kiváló együttműködés volt köztünk, mert mindenki a maga stílusában vezette a csoportot, és így jobban meg tudtuk szólítani a fiatalokat. Persze az állam rossz szemmel nézte, hogy fiatalokkal foglalkoztunk a hivatalos órákon kívül, így sokszor voltak konfliktusaink. Ők „az élet-halál urainak” játszották magukat, és mindenbe beleszóltak.
A munka, amit végeztünk, igényes volt. Mi magunk is szerettük csinálni, bár sok jutalom nem járt érte, sőt inkább csak kritikát kaptunk. Az ifjúsági hittan esti alkalmakon zajlott, 6-7 körül kezdődtek, és másfél-két órán át tartottak. Ez külön foglalkozás volt, nem mise, nem liturgia, hanem kifejezetten az ifjúságnak szánt hittan.
Mikor nekem adták Nagymaroson a vasárnap esti misét, nagyon sokat dolgoztam azon, hogy jó prédikációkat tartsak. Egész héten azon a néhány bibliai soron dolgoztam, amit vasárnap mondtam. Általában már csütörtökre összeállt a prédikációm, amit utána a kertben járkálva többször elismételtem magamban, hogy minden mondat tökéletes legyen. A jó kezdés és lezárás különösen fontos volt. Jöttek is a hívek nagy számban, éreztem Isten kegyelmét.
Hat év múltán elhelyeztek Nagymarosról. Először Nógrádmegyerbe, majd Budapestre, a Rózsák terére, aztán Kőbányára, Angyalföldre kerültem. Mindenhol újrakezdtem az ifjúsági munkát, a plébánia hamarosan tele lett fiatalokkal. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) képviselői rendszeresen ellenőriztek, nem nézték jó szemmel, hogy fiatalokkal foglalkozunk, és folyamatosan próbálták akadályozni a munkánkat. Volt, hogy a hittanórákat át kellett vinni a plébániáról a templomba, hogy elkerüljük az állami beavatkozást.

– Mit gondol, miért volt ennyire népszerű az Ön által tartott hittan?
– Egyrészt mindig igyekeztem játékos, interaktív módszerekkel bevonni a fiatalokat, másrészt az ifjúsági hittan alkalmai során kialakítottam egy metodikát, amelyhez hasonlót a budapesti Regnumban láttam először. Nem tartottam hosszú előadásokat, mert ezeket a fiatalok hamar unni kezdték volna. Ehelyett a foglalkozásokat két fókusz köré szerveztem. Az egyik fókusz dogmatikai kérdésekkel foglalkozott, mint Isten léte, Jézus istensége, vagy a Biblia érdekességei. A másik fókusz inkább morális kérdéseket érintett, például a viselkedés, az erkölcs és a helyes életvezetés szabályait.

– Hogyan viselte a folytonos áthelyezéseket, a megfigyeléseket?
– Az állami ellenőrzések folyamatosak voltak, és a Belügyminisztérium részéről is több alkalommal próbáltak nyomást gyakorolni rám. Volt egy eset – két férfi és egy nő volt jelen, elém tettek egy gépelt szöveget, hogy írjam alá. Láttam, hogy a szövegben néhol ujjnyi-kétujjnyi hézag van. Fogtam a tollat, és elkezdtem mindenhová beírni a nevemet, ahol hézag volt. A hivatalnok ordított, hogy mit csinálok. Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de oda akárki akármit beírhat. Dühöngött, és utasította a gépírónőt, hogy tegye vissza a papírt, és írja le az egészet újra. Így újra aláíratták velem az egészet. Bárhová is helyeztek, minden alkalommal újrakezdtem az ifjúsági munkát, és mindig sikerült bevonzani a fiatalokat, ennek persze híre ment.

Amikor a bíboros Érsekvadkertre helyezett, és ott becsengettem a plébániára, egy nagydarab, bikaszerű férfi nézett ki. Mondtam neki: „Laudetur Jesus Christus! Én vagyok az új káplán.” Nem is válaszolt, csak a fejéhez kapott, és azt mondta: „Isten nem ver bottal. Gyere be!” Kinyitotta az ajtót, és leültünk beszélgetni. Ököllel az asztalra csapott, és azt mondta: „Vedd tudomásul, hogy itt nem fogsz csinálni semmit. Ha elhagyod a plébániát, jelented nekem, ha a falut hagyod el, akkor Esztergomban jelented. Ha nem tetszik, kirúglak.” Na, gondoltam, kezdődik. Nem lehetett a plébániai szobában tartózkodni, és lakásra sem lehetett menni. Reverendában kellett járnom mindenhová. Szerencsére az elődeim nagyon jó munkát végeztek, és végül egy év múlva sikerült beindítani a dolgokat. Írtam Lékai bíborosnak, kérve, hogy ha lehet, tegyen önállóvá valahol. Válaszolt is hamarosan.
Bajótra kerültem. Tizenöt évet húztam le ott, sokszor betyár nehéz körülmények között. Azt gondoltam, ha tíz évet kibírok ezen a helyen, akkor győztem. Végül a tizenkettedik évre már kezdtek rendbe jönni a dolgok. A hittanórák nem az iskolában voltak, mert mindenki – tanár és diák egyaránt – utálta az iskolát, hanem a plébánián. Modern plébániát építettünk, padlófűtéssel, ahol a gyerekek zokniban csúszkáltak. Nagyon élvezték.

– A papi hitvallásának választotta azt az igét, hogy nekem az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Hogy van most ezzel?
– Ezt kispapként választottam, és szólt az ávósoknak is, üzenet volt feléjük. Számos besúgójuk volt, így sok mindent tudtak rólunk. Számításaim szerint körülbelül nyolc pap és nyolc civil jelentett rólam. Ebben a légkörben, ahol mindenhol figyelnek és jelentéseket tesznek, számomra továbbra is Krisztus volt az élet, és ha agyonvernek, az nyereség, ahogyan Szent Pál is mondta. Máig igyekszem ezt komolyan venni és jól csinálni.

Így támogathatja a Szemléleket

A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.

Támogatom
Szőke Tibor
Sokszor szeretnénk jobbra írni a másik embert anélkül, hogy igazán elolvasnánk. Hiszem, hogy minden tettünk egy firka, vagy egy szép vonás életünk pergamenjén. Azért írok, hogy minél többen és minél jobban szeressük egymást elolvasni.