81. születésnapján 18 gondolatának felidézésével köszöntjük a váci egyházmegye nyugalmazott püspökét, a lélekben örökké fiatal lelkipásztort.
„Egyszerűen úgy alakult az életem, hogy
belőlem csak pap lehetett.
Visszagondolva, ez magától értetődő, egyszerű tény a számomra. Persze, nyilván ennek vannak racionális magyarázatai is, kezdve onnan, hogy édesanyámék mélyen hívő emberek voltak, tehát vallásos családba születhettem. Aztán szerencsés voltam, hogy olyan hiteles emberek kerültek az életutamba, akik ezt az elhivatottságot, ezt az odaadott életszolgálatot magától értetődően mutatták meg előttem.”
„Meggyőződéssel vallom, hogy komolyan kell venni az ismert fohászt: Uram, adj bátorságot, hogy tudjak változtatni azon, amin változtatni kell, adj alázatot, hogy ne akarjak változtatni azon, amin nem kell, és adj bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni e kettő között.
Ez az életfilozófiám,
ezt üzenném visszafelé, ifjú önmagamnak.”
„Én mindig jól éreztem magamat az emberek között. Ha most csak például a pilismaróti évekre gondolok: minden vasárnap délután kimentem a futballmeccsre, és drukkoltam a csapatunknak, a falu csapatának. Ott beszélgethettem az emberekkel, kicsit óvatosabban szidták a bírót mellettem, vagy természetes volt, hogy minden nap mentem bevásárolni, ott mindig volt valaki, akivel szóba álltam, és ezt mind a mai napig így csinálom. Most már nyugdíjasként megint ugyanitt tartok, hogy megyek reggel a Manyika boltjába, és akkor ott lekezelek azokkal a segédmunkásokkal, akik várják, hogy viszik őket a munkahelyükre, és ezt olyan természetesnek érzem. És ez az, amit Ferenc pápa is olyan fontosnak tart, hogy ne azt várjuk, hogy majd mi ott ülünk a bársonyszékben és majd méltóztatnak hozzánk jönni, hanem
vigyük az emberek közé az Úristen szeretetének az üzenetét,
az együttérzésnek és a segítés módjának az üzenetét!”
“útitársak vagyunk itt ebben a tér-idő világunkban: megszületünk, valahol otthont találunk, feladatot kapunk. De olyan gyorsan elszaladnak az évek, és visszatekintve kezdjük megérteni, hogy
arra születtünk, hogy a teremtő Istennel harmóniában tovább gazdagítsuk mi is ezt a csodálatos világot.”
„Mióta nyugdíjban vagyok, úgy érzem magam, mint az a focista, aki a kispadról nézi a mérkőzést, és
néha összeráncolom a homlokom,
hogy nem oda kellett volna azt a labdát passzolni… Kicsit kritikusan nézem… Nem vettük még át Ferenc pápa lendületét. Kicsit szomorúan mondom, hogy még mindig nem értjük.”
„Legyünk bátrak, keljünk fel a megszokottságunk rabságából, mindenféle önzésünk korlátai közül, merjünk kilépni, és
vegyük észre azt a világot, amelyben élünk,
annak nyomorúságát, minden nehézségét, és érezzük feladatunknak, hogy jobbítsuk a világot, a megbékélésben, az egymás iránti figyelemben, és egyáltalán, a béke szolgálatában.”
„Ferenc pápát idézem, aki szüntelenül azt mondja, hogy
merjünk álmodni egy megújult egyházról,
merjünk álmodni a jövő egyházáról, ahol a struktúrákat át kell gondolnunk. Azt hiszem, a mai magyar társadalmunkban is nagyon sok lehetőségünk lenne, hogy egy kicsit új hangon beszéljünk.”
„Ha visszamegyünk a rendszerváltás idejére, nem voltunk felkészülve, nem tanultuk meg azt a viselkedéskultúrát, amit egy független országban kellene az egyháznak betöltenie. A kommunista diktatúra évei alatt nem szólalhattunk meg. Váratlanul ért bennünket rendszerváltás. Nem tanultuk meg, hogy az egyháznak függetlenítenie kell magát a mindenkori kormányzattól, de
kötelessége, prófétai küldetése, hogy megszólaljon.”
„Ha csak azt mondanám, ami az embereknek tetszik, és nem azt, ami isteni üzenetként rám lett bízva, és amiben hiszek, akkor nagyon szégyellhetném magam.
A tiszta beszéd a legfontosabb elvárás.
Ezzel együtt az egyház tanítását a szelleme és nem a betűje szerint kell képviselni. Emiatt nem értik sokan Ferenc pápát, és az egyház védelmében mondják róla, hogy elárulja a katolikus hitet. Amikor felvetettem, hogy nős férfiakat is pappá lehetne szentelni, én is megkaptam ezt. Mi a katolikus hit? A cölibátus? A szerzetesség szép eszménye ez, egyben egy történelmi kor egyházfegyelmi rendelkezése. De nem ez a hit. A hit az, hogy Jézus Krisztus az eucharisztiában felkínálja a vele való találkozás lehetőségét. Ez a nagy dolog! A feltámadt Krisztussal találkozhatunk! Nem ilyen horderejű kérdés, hogy milyen liturgikus ruhában misézünk, vagy milyen böjti fegyelmet tartunk. Az értékek hierarchiájában mindent a helyén kell kezelni.”
„A vallásszabadság eszménye nagy dolog. Milyen alapon mondjuk mi azt, hogy ez egy keresztény ország? (…)
Ne a politikai vezetők mondják meg, mi jó nekünk, hívő embereknek.
Az egyház és az állam szétválasztása fontos alapelv. Rengeteg területen együtt kell működnünk, örülünk a templomtatarozásnak, de a túlhangsúlyozott keresztény program nem jó. Már csak azért sem, mert vannak zsidó barátaim is, ők mit szólnak ehhez? A zsidó-keresztény gyökerek említése talán jobb lett volna, de akkor mit szóltak volna a muszlimok? Egy politikus szájából a keresztény szó mást jelent, mint egy hívő ember szájából, devalvál. Már gondolkoztam is, hogy kitalálom, hogy akkor én nem keresztény vagyok, hanem „názáretikövető”. Szóval, nem örülök a kereszténység kötelező védelmének.”
„Összességében azt gondolom, hogy
egészen új szemléletre van szüksége az egyháznak.
Bármerre nézünk, kiáltó ellentéteket látunk szerte a világban. Mennyi nyomorult ember él körülöttünk, míg mi szépen felöltözve elmegyünk a templomba, majd hazatérünk – fájó ezt látni! Mintha elvesztette volna az egyensúlyát az egyház.”
„Ideje volna visszanyerni az egyensúlyunkat, s akkor nem kéne olyanokat hallgatnom az ismerőseimtől, hogy „egyházunkat a műemlék templomaink fojtják meg.” Hatalmas feladataink vannak: oktatás, nevelés, családok és nehéz sorsúak felkarolása. Ezekre sokkal több energiát kell fordítania az egyháznak, és képesek is lennénk rá. Ehhez, ismétlem, egyetlen út vezet, ez pedig az önkritika: őszintén megvizsgálni, hogy Jézus Krisztus mit szán az Egyház feladatául.
Vajon tényleg a Föld sója vagyunk-e?”
„Nem arra van szüksége a világnak, hogy bonyolult teológiai eszmefuttatásokkal térítsünk, és még csak nem is a vallási külsőségeinkre. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy attól lesz szebb és békésebb a világ, akkor leszünk Krisztus szándéka szerinti keresztények, ha elegánsan felöltözve körbejárjuk a falut Úrnapján. Sokkal fontosabb lenne, ha észrevenné rajtunk a környezetünk:
mi nem veszekszünk, odafordulunk a magányosokhoz, figyelünk a másikra, meghallgatjuk őt, nem gyűlölködünk, nem nézünk le senkit, nem beszéljük ki a másikat.
És folytathatnánk a sort az irgalmasság testi és lelki cselekedeteivel.”
„Nagyon örülnék, ha tükröződne, ha látszódna rajtunk, hogy
mi, keresztények, az örök élet távlatából nézünk mindent, ennek tudatában élünk, gondolkodunk és cselekszünk.
Jó lenne, ha a feltámadásba vetett hitünk nem csupán életünk végén kapna hangsúlyt, hanem minden napunkat úgy élnénk, mint akik egész életvitelükkel ezt a meggyőződésüket tükrözik. Ezt fejezhetnénk ki akkor, amikor törődünk a szegényekkel, amikor szerényebb az asztalunk, mértéktartóbbak vagyunk az anyagi javak birtoklásában.”
„Mi, akik hivő embernek tartjuk magunkat, mi különösen felelősek vagyunk azért, hogy
merjünk egy kicsit szerényebben élni.
Hálát adni az ételünkért, az italunkért, a napfényért, a levegőért, a vizét, és mindig gondoljunk azokra, akiknek ez nem jut, akiknek ez nem természetes.”
„Életünk küzdelmeiben a jóra való törekvésünk és kudarcaink egyszerre vannak jelen. Mégsem szabad emiatt csüggednünk, de el sem bízhatjuk magunkat. Ha soha nem hibáznánk, attól félek, elérne bennünket az egyik legnagyobb emberi szörnyűség, a gőg.
Oka van annak, hogy az Úristen megengedi a kudarcainkat.
Mindig a legnagyobb tisztelettel gondoltam vissza azokra a tanáraimra, akik bevallották, ha valamit nem tudtak. Akik azonban mindenre – vagy ahogy a székelyek mondják, mindenre is – azonnal rávágták a választ, riasztottak. Bevallani, megvallani, hogy hibáztam, ez az emberi nagyság. Az Úristen kudarcaink, csalódásaink révén őriz meg bennünket az elbizakodottságtól. Mi a törekvést őrizzük meg! Akarjunk figyelmesebbek, odaadóbbak, önzetlenebbek lenni.”
“De mit is jelent az az új megvilágítás, amit Jézus feltámadása hozott nekünk? Azt hiszem, hogy a legegyszerűbb, ha az ő életpéldájára tekintünk, aki nem ment el részvét nélkül semmiféle ínség mellett: lehajolt a kisgyerekekhez, (…) le tud hajolni a beteg emberhez, a megvert, megalázott emberhez a jerikói úton, és egyáltalán, rávilágít arra, hogy
a legszebb, a legnagyobb, a legértékesebb az, amit egymásért tehetünk.”
„Jézus Krisztus születésénél nem szabadna, hogy háttérbe vagy feledésben menjen, hogy a béke fejedelmeként jön közénk. (…) óriási ellentmondás, hogy a teremtő Isten így jön közénk, vállalja a hajléktalan létet, utána a menekült létet, az egyiptomi menekülést, a hétköznapi munkás életnek az elrejtettségét, és ebben benne van az, hogy az Úristen leereszkedik hozzánk, és vállalja a mi sorsunkat. Szoktam mondani, hogy
emberek, gondolkozzatok el egy kicsit:
béke lehetne, olyan szépen élhetnénk, ha együttéreznénk minden bajban jutott emberrel, egyáltalán a másik emberrel, és keresnénk azt, hogy mit tehetünk egymásért.”
