XVI. Benedek volt az első egyházfő, aki találkozott a visszaélések áldozataival

A néhány napja elhunyt emeritus pápát már életében sokan támadták, most pedig mintha még jobban fellángolnának a viták személye és szolgálata körül.

XVI. Benedeket sok vád érte az egyházon belüli szexuális visszaélések kezelésével kapcsolatban, pedig ő volt az, aki már bíborosként szembe mert nézni ezzel a sötétséggel, és fontos lépéseket is tett ellene. A Fokoláre Közösség lapjában, az ujvarosonline.hu-n megjelent cikk tanúsága szerint feltárni és gyógyítani igyekezett a sebeket.

A cikk szerzője, a Limericki Egyházmegye püspöke, Brendan Leahy mindjárt írása elején leszögezi: „jól tudom, hogy az áldozatok azt gondolják, tehetett volna ennél sokkal többet is. Egy egyházmegyéért vagyok felelős Írországban, abban az országban, amelyet erőteljesen sújt a probléma (…) tudom, hogy ezen a területen soha nem lehet eleget tenni ahhoz, hogy begyógyítsuk a sok sebet, és bár elsősorban a kiskorúak ellen elkövetett visszaélésekről beszélünk, sokan mások is szenvedtek el járulékos károkat, amikért szintén felelnünk kell.”

Ahogy Leahy püspök hangsúlyozza: Joseph Ratzinger már bíborosként is foglalkozott a visszaélések ügyével, 2001-ben elkészítette egy új törvény vázlatát, amit aztán II. János Pál pápa ki is adott és amelynek értelmében minden hiteles vádat el kellett küldeni Rómába. „2010-ben Benedek – már pápaként – tovább módosította ezt a törvényt, a változtatások a zéró tolerancia irányába mutattak, tehát a kiskorú elleni szexuális visszaélést elkövető pap nem folytathatta papi tevékenységeit.” és „Ratzinger bíboros meggyőzte II. János Pál pápát, hogy úgy adja ki a rendeletet, hogy az évtizedekkel korábban elkövetett bűnökkel vádolt papokat is fel lehessen menteni a hivataluk alól.”

2005 Nagypéntekjén, amikor a haldokló Szent II. János Pál helyett a Colosseumban későbbi utóda végezte a Keresztutat, Ratzinger bíboros mély fájdalommal mondta ki: „Mennyi szenny van az egyházban, és éppen azok között, akiknek a papságban egészen Őhozzá kellene tartozniuk!”.

Pápaként aztán nem csak az abúzussal vádolt papok ügyeivel foglalkozott személyesen, de

ő volt az első pápa, aki találkozott az áldozatokkal.

Fájdalmáról és e találkozások tanulságáról így írt egy levelében:„megértettem, hogy mi magunk is részesévé válunk az igen nagy véteknek, ha nem akarjuk észrevenni, vagy nem a szükséges eltökéltséggel és felelősséggel viszonyulunk hozzá, ahogyan gyakran megtörtént, és megtörténik ma is”.

Amikor méltatlan módon azzal vádolták, hogy a München-Freising Főegyházmegye érsekeként ő maga is hozzájárult ilyen esetek eltussolásához, személyes levéllel válaszolt és megerősítette: „most is csak mélységes szégyenemet, hatalmas fájdalmamat és őszinte bocsánatkérésemet tudom kifejezésre juttatni a szexuális visszaélés valamennyi áldozata iránt”.

Különleges és ma is nagyon aktuális az ír katolikusokhoz 2009-ben írt levele, amelyben elismerve a sebek mélységét és a téma összetettségét, realistán azt is kimondja: „Senki ne gondolja, hogy ez a gyötrelmes helyzet rövid időn belül megoldódik”.

Szavait nem csak ír testvéreinek szánta, hanem mindazoknak, akik vezető szerepet töltenek be az egyházban: „Nem lehet tagadni, hogy néhányan közületek és elődeitek közül (…) komoly hibákat követtek el a vádak kezelése kapcsán. Megértem, milyen nehéz volt felfogni a probléma elterjedt és összetett voltát, megbízható információkhoz jutni és igazságos döntéseket hozni (…). Mindezzel együtt el kell ismerni, hogy a dolgok megítélésében súlyos hibák történtek és az egyházkormányzás terén is voltak mulasztások.” Megrázó a pápa megállapítása, hogy a visszaélések „annyira elhomályosították az Evangélium fényét, amennyire évszázadok üldöztetései után sem került sor”.

„Csak Isten tudja, hogy az utóbbi évek magányos elvonultságában mennyit szenvedhetett, böjtölhetett és imádkozhatott az emeritus pápa.

Talán ez volt a legnagyobb hozzájárulása, amit az egyháznak adott a visszaélések elleni küzdelemben” – zárja cikkét az ír püspök.