Bőhm Csaba: “A sport által találtam rá Istenre”

A modern öttusa 2024-es világbajnoka és világkupagyőztese az olimpián a 13. helyen végzett. Többet várt magától, de tiszta lelkiismerettel dolgozik tovább, mert a tőle telhető maximumot nyújtotta. Sikereit nemcsak fizikai felkészültségének, hanem mély istenhitének is köszönheti, amelyről lelkesen tesz tanúságot.

– Hogyan kezdtél el öttusázni?
– Szüleim szerették volna, hogy mozogjak valamit, és szeressem, amit csinálok. Nem sportolót akartak belőlem faragni – az volt a motivációjuk, hogy ne a számítógép előtt nőjek fel. Hétévesen még én sem döntöttem el, hogy élsportoló szeretnék lenni, ez később alakult így. Akkor még csak azt kerestem, hogy mi az, ami engem leköt. Lovasként kezdtem, majd úszó lettem, és végül 2013-ban kezdtem el öttusázni – az első versenyemen, azt hiszem, ’17-ben vettem részt.

– Volt meghatározó pont az életedben, amikor átfordult benned, hogy nem a szüleid vittek el edzésre, hanem te már jobban akartad?
– Amikor elkezdtem öttusázni, akkor mondtam a szüleimnek, hogy ezt most én csinálom, lépjenek kicsit hátrébb, mert innentől ezt én szeretném. Addig nagyon benne voltak a sportomban, kísértek mindenhova – szerettem volna önállósodni. Nyomást okozhat egy gyermekben, ha anyuka, apuka ott van a versenyén. Akkor nagyobb részben a szülőnek akar megfelelni – aki szeretetből, támogatásból van ott, csak abba nem gondol bele, hogy a gyermeknek ez nem feltétlen jó. Amikor átmentem az öttusába, ugyanúgy elkísértek a szüleim a versenyeimre, ugyanakkor azt már magaménak éreztem, jobban, mint az úszó vagy a lovas korszakomat.

– Amikor valaki elkezdi ezt a sportot, egyszerre tanulja meg az úszást, a lovaglást, a futást, a vívást, a lövészetet?
– Két sportággal kezdik az öttusázók: az úszással és a futással, mert egy kisgyerek még nem tud felülni a lóra, hogy végig menjen egy díjugrató pályán. És utána szépen halad, ahogy a korosztályok megkívánják: kezdve a kéttusával, majd háromtusa, négytusa, és végül a felnőtt korosztályban az öttusa.

– Az öt szám közül melyik a kedvenced?
– Ez olyan kérdés, amivel ki lehet kergetni a világból. (nevet) Erre nem lehet válaszolni… Azért mentem öttusázónak, mert mindegyiket ugyanúgy szeretem. És ennek pont az összetettség a varázsa.

– Mindegyik sportághoz külön edződ van?
– Igen – és szerintem húsz edzőm biztos volt az eddigi karrierem során. De minden kapcsolatban, így edző és tanítvány kapcsolatában is megvannak a nehézségek. Van, akivel 10 éve dolgozom együtt – egy olimpiai ciklust végignyomni úgy, hogy az ember elmegy a végletekig, az hatalmas próbatétel. Ezek meg tudják cibálni a lelket, és olykor bele tudunk rogyni. Néha kibuknak az emberből olyan dolgok, amiket csak hirtelen haragból mond ki, mert már egyszerűen nem tudja kontrollálni az érzelmeit. Ilyenek előfordulnak, de tudjuk, hogy ez normális, és ezt meg tudjuk beszélni. Mindenki fejlődik, és én is próbálok ebben előrelépni, hogy jobban tudjam ezeket a helyzeteket kezelni.

– Mit szólsz ahhoz, hogy a lovaglás kikerül az öt tusa közül, és helyette egyfajta akadályverseny (OCR) lesz az ötödik erőpróba?
– Személy szerint nekem fáj, én nem szerettem volna ezt a változtatást, viszont az öttusának fejlődnie kell, élhetővé kell tenni más nemzetek sportolói számára is. Aztán meglátjuk, hogy mi sül ki majd ebből. De ez így már nem az az öttusa, ez már más lesz, bár biztos ebben is megvan az érték és a szépség. És mivel gyakorlatilag az én jövőm is ettől függ, ezért én is meglátom, hogy ezt hogyan tudom kezelni és beépíteni.

– Hogyan néz ki átlagosan egy heted? Mennyit edzel élsportolóként? 
– Egy nap van négy-öt edzésem. Reggel felkelek, régebben 6-ra jártam úszni, most, hogy már nincs suli, 7-re. Levelezőn tanulok edzőnek a Testnevelési Egyetemen, már csak a szakdolgozat és az államvizsga várat magára, de egy ideje tologattam az olimpia miatt. Szóval úszással kezdek, majd futás, és utána vagy lövészet, vagy lovaglás, este pedig vívás. Mindeközben gyógytorna, masszázs vagy dietetikus. Ebből áll a napom, ez az én „ultimate job”-om. Egyébként emellett még katona is vagyok, a sportszázad tagja. Nem unatkozom, csak vasárnap nincsenek edzések.

– Nem érzed ezt olykor egy folyamatos mókuskeréknek?
– Ez minden szezon vége felé bennem van. És kell is a pihenő, mert be tud fásulni az ember, elég monoton és nagyon megterhelő tud lenni mind fizikálisan, mind mentálisan és lelkileg. Úgyhogy kell a pihenő, viszont amit magamon észrevettem, hogy fontos megvizsgálnunk, miért csináljuk ezt az egészet. Én nem azért csinálom, hogy sok pénzt keressek, hogy híres legyek. Azért csinálom, mert szeretem. És ez a szeretet, ez a tűz, ami bennem van, ez igazából az az indikátor, ami miatt várom már, hogy lemenjek hétfőn újra edzeni, és ezért nem fásulok bele. Ahogy haladtam az öttusával, úgy rajzolódtak ki a szerteágazó vágyaim: hogy mégiscsak szeretnék valamit bizonyítani, valamivel hálát adni az edzőimnek, az engem felkészítő szakembereknek. Igazából nem is tudom pontosan, hogy mi a motiváció amögött, hogy szeretnék versenyt nyerni, Európa-bajnok, világbajnok vagy olimpiai bajnok lenni. Ez benne van a versenysportban. Olyan versenysportolót, aki nem szeretne jó eredményeket elérni, még nem láttam.

– Szerinted mi az, amit mi laikusként, a televízió előtt ülve nem látunk az élsportból?
– Sok minden van, amit nem látnak az emberek, és ezek talán azok a szürke hétköznapok, amikor más úgy megy a munkába, hogy elvégzi az elvárt feladatokat. Mi is ezt csináljuk, csak mindig elmegyünk a végletekig, és ez megterhelő tud lenni. Ez az, amit sok ember nem ért, hogy a sport az miben más… Hogy küzd valaki éveket, hogy egy másodpercet javítson az úszásán, vagy hogy egy teljes évet ki akar hegyezni egy versenyre, és éppen elrontják az edzőjével a formaidőzítést, és nem jön ki. Ilyenkor összedől kicsit a belső világunk. Illetve talán az, amit nem látnak az emberek, hogy feltesszük az életünket arra, amit csinálunk. Ahogy egyébként minden szakmában, meg minden hivatásban így működik, de fel kell tennünk mindenünket arra az eredményre, arra a tevékenységre, arra a fél nap versenyzésre. És ebbe minden lemondás beletartozik: az összes éjszakai bulizás, összes kapcsolat, összes szociális életünk, ami még maradt, az mind erre megy el. És itt jön az, hogy van, aki ezt nagy teherként éli meg, és van, aki nem. Én például nem élem meg akkora teherként, mert kárpótol, hogy szeretem, amit csinálok. Hogyha valakinek az a motivációja, hogy híres legyen, vagy sok pénzt keressen, vagy csak egy-egy eredmény a motivációja, akkor neki elég kínkeserves tud lenni.

– És ha valaki motivált, keményen dolgozik, annak meg is van az eredménye: 2024-ben világbajnok lettél. Mit jelentett ez számodra?
– Nekem egy nagy istenélményem volt ez a verseny – ahogy majdnem az összes előtte lévő verseny is. Valahogy én mindig kapok valamit a Jóistentől. Pont pünkösd előtt volt ez a világbajnokság, és a pszichológusom megkérdezte tőlem egy szombati napon, a verseny előtt pár héttel, hogy amúgy nekem a hitem rendben van-e. Emlékszem, kiakadtam rá, mert akkoriban nagyon sok tanúságtételem, videóm, interjúm készült a hitemről. Mérges lettem, mert rájöttem, hogy igaza van. Az alapvető bizalommal volt gondom, és ő rávilágított a hiányosságaimra. Amíg eljutottam a világbajnokságig, abban a pár hétben ezen dolgoztam: hogy megtaláljam azt a bizalmat, ami eltűnt belőlem, elvesztettem. Majd ezzel a bizalommal vágtam neki a vívásnak és a többi számnak. Azért említettem a pünkösdöt, mert éreztem, mintha a Szentlélek munkálkodna bennem. Kértem is, hogy segítsen, és a Szentlélek munkálkodásával a szívemben tudtam vívni, és azt éreztem, hogy teljesen más – ég és föld a különbség aközött, amikor rábízom magam Istenre, és amikor én akarok kontrollálni, és én akarom megoldani a problémáimat, meg a versenyeimet. Úgyhogy nagyon szép dolog, hogy megnyertem a versenyt, és nagyon-nagyon boldog emlék, de nekem sokkal többet jelent az a tapasztalás és az az istenélmény, amit ezáltal kaptam.

– Hogyan élted meg az idei olimpiát?
– Én úgy mentem ki az olimpiára, hogy az azelőtti világbajnokságot megnyertem, és az azelőtti világkupa döntőt is megnyertem, és egy tizenharmadik helynél többre vágytam. Nem úgy mentem ki, hogy én akkor most biztosan megnyerem, ez is az egyik vágyam volt. Lehet bármennyire hívő egy ember, lehet bármennyi önbizalma, ilyenkor összetörik és megrogy. De én ezekből a helyzetekből mindig új lendületet, új erőt, új tüzet kapok, olyan tüzet a lelkemben, ami csak arra késztet, hogy még menjek tovább, és még egyszer próbáljam meg, ha ez most nem sikerült. Úgyhogy mindig azt mondom, hogy ez csak kegyelem, ez a mélység, ez a kudarc, mert Isten ebben tud igazán formálni és erősíteni minket. Úgyhogy nem mondom, hogy szeretem ezeket a helyzeteket, de ez is kell hozzá.

– Szerinted hol találkozik a hit és a sport egymással?
– Szerintem nem kell találkozniuk, mert sosem voltak külön. Talán csak azok, akik nem hisznek, ők nem ismerték még fel. De attól még ugyanúgy ott van Isten, és ott munkálkodik mögöttük, mellettük, és ha kell, megengedi az összetörésünket, vagy éppen segít minket előre. Úgyhogy én nem választanám szét a kettőt.

– Milyen különbséget látsz egy olyan sportoló között, aki nem hisz Istenben, és aki hívő?
– Az elfogadás az egyik legnagyobb dolog, amiben különbözhetünk, hiszen pont ez az egyik lényege: elfogadjuk, amit kapunk, akár jó, akár rossz. Sok sportolótársam úgy gondol erre, hogy ha valaki hisz, akkor az eredményei jobbak lesznek. Nem győzöm mondani nekik, hogy ez azért nem ilyen egyszerű – nem eszközként kell Istenre tekinteni, nem mint a kólaautomatára, ahova bedobsz egy érmét, kijön a kóla, bedobsz egy imát, kijön a jó eredmény. Korábban, mielőtt felkerültem a felnőtt válogatottba, nem hittem így, nem vállaltam fel így a hitemet. Azóta viszont eljutottam a “hobbihívőségtől” a megélt hívőségig. Nekem a sport eszköz volt Isten felé. Nem Isten által találtam rá a sportra, hanem a sport által találtam rá Istenre. Sok történés vezetett oda, hogy jobban elkezdtem Isten felé fordulni, de nem az elért eredmények vezettek idáig. Voltam nagyon mélyen, voltam nagyon magasan, és így ezek váltakoznak, csak ez a görbe nem lent pattog, hanem inkább feljebb.

– Mi az, amit a sport tanított neked?
– Igazából minden egyes szám másra tanított meg engem, és szépen lassan veszem észre, hogy mennyi értéket kaptam az öttusától. Az érzelmeim kontrollálását – amit említettem, hogy nekem a hiányosságom, és sokszor hirtelen haragú vagyok. Az úszás adta meg erre a leckét, megtanította késleltetni az érzéseimet, és hogy türelmesen kivárjam a progressziót. Megtanultam, hogy fegyelmezett legyek, hogy ne az aktuális kis élvezet hajtson, hanem tudjak egy nagyobb célt nézni, tudjak messzebbre nézni. Megtanultam alkalmazkodni, akár a lovaglás által egy másik lényhez, akár a mindig változó öttusának a forgatagában megtanultam, hogy nem panaszkodni, nem sírni és kiakadni kell, hanem elfogadni. A vívás tiszteletre tanított, és arra, hogy hogyan tudom egymásra építeni a gondolataimat: mi mi után következik, hogyan kell előkészíteni egy akciót, akár, ahogy az életben tervezünk.

– Mik a terveid a jövőre nézve?
– Nagyon szeretnék családot – igazából ez a legnagyobb álmom. A sportban nekem nem az a vágyam, hogy minél több érmet nyerjek, és hogy minél nagyobb legyen a nevem a sportágban. De az öttusát szeretném továbbra is folytatni. Az olimpia csak még jobban fellobbantotta bennem a tüzet, hogy szeretnék még versenyezni, és ezért meg fogom próbálni a ’28-as olimpiát is. Ha kell – és kelleni fog –, megtanulnom az új sportágat, az OCR-t. Én ugyanúgy fel fogom áldozni mindenemet a sportért, és örömmel fogom ezt tenni, Istenbe vetett bizalmammal.

Így támogathatja a Szemléleket

A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.

Támogatom