Böjte, Balog, Hilarion: nincs szembesülés, nincs megbánás

Van viszont felelősséghárítás és áldozathibáztatás, toxikus légkör és tabusítás.

Laborczi Dóra teológus, az Egyházfórum főszerkesztője az egyházi vezetők által elkövetett visszaélések egyházi feldolgozásának mintázatáról, következményekről és következménynélküliségről írt a HVG-n – ebből idézünk.

„Van valami nagyon avítt és kellemetlen abban, ahogyan az egyházak képviselői a nőkkel és gyerekekkel szemben elkövetett visszaéléseket kezelik – akkor is, ha gesztusokat akarnak tenni, ha céljuk a kármentés, jóvátétel. Több mint egy éve sorozatban szembesülünk ezzel az egyházi tehetetlenségi erővel, és ez alatt az egy év alatt a Böjte-ügytől a kegyelmi botrányig az egész országot megrengető történetek jöttek felszínre.”

„Tavaly májusban jogerősen 28 év börtönbüntetésre ítélték Böjte Csaba erdélyi gyermekotthonainak egyik volt nevelőjét a gondjaira bízott kiskorúak sérelmére elkövetett többrendbeli nemi erőszak, szexuális bántalmazás, szexuális visszaélés és bántalmazás miatt. A 15 sértett mind fiú, akik kiskorúak voltak az abúzusok idején.

A szerzetes ekkoriban többször úgy nyilatkozott, hogy nem érzi magát felelősnek az eset miatt, majd újabb vallomások kerültek elő másik otthonban zajló zaklatásos esetekről. A témában írott cikkek nagy része felvetette azt a kérdést, hogy vajon felelős-e – és ha igen, mennyiben – az atya az általa vezetett gyermekotthonokban elkövetett zaklatásos esetekért?
Nyilván a tisztánlátást nehezítette az is, hogy Böjte Csaba személye legalább annyira megosztó politikailag, mint – a keresztény kurzusnak köszönhetően – a történelmi egyházaké.
Tavaly nyár óta kirobbant a Balog Zoltán püspök (korábban miniszter) személyével is összefonódott bicskei gyerekmolesztálási eset ügye, majd néhány héttel ezelőtt Hilarion ortodox metropolita Magyarországon elkövetett zaklatási ügye is azt mutatja:

rendszerszintű problémáról van szó.”

„A papokat, lelkészeket politikai hatásoktól függetlenül is gyakran övezi egyfajta személyi kultusz. Minél karizmatikusabb egy lelki vezető, annál inkább. A spirituális hatalommal való visszaélés, leginkább a lelki vezetői kompetencia félreértelmezéséből adódó sorozatos határsértés, amelynek során a vezető például olyan emberekkel veszi körül magát, akik vele egyetértenek (mivel nem képes elviselni, ha nemet mondanak neki). Elszigeteli a kritikus hangokat; túlbecsüli saját jelentőségét és nem érzékeli a személyiségek határait segítő helyzetekben vagy beszélgetésekben. Vagy – ahogy arra a bostoni katolikus papok zaklatásos eseteit feltáró újságírókról szóló Spotlight című film is rávilágít – sokszor apakép, családkép nélkül felnövő gyerekek lelnek menedékre, apapótlékra a papok személyében, és így még akkor is könnyű spirituális hatalommal visszaélni, ha egyébként nincs erre irányuló szándék.

Mulasztás, amikor ezeket a rendszerszintű problémákat vagy mintázatokat nem kezelik, nem kínálnak rá megoldást.”

„A spirituális visszaélés természetrajza felől érdemes újragondolnunk mindent, amit az elmúlt egy évben a Böjte-ügyben, a Balog-ügyben, Hilarion ügyében és még megannyi, országos figyelmet nem elérő történetben láttunk.

Tavaly Böjte Csaba a felelősséget az újságírókra hárította és azt nyilatkozta, hogy lejárató kampány áldozata lett. Nincs közvetlen felelőssége a kialakult ügyben, szerinte az újságok csak azért emelték ki a nevét, hogy ezzel nézettséget generáljanak maguknak. Bármilyen fokozott volt is a figyelem, érdemi feltárás és előrelépés nem történt.

Azóta pedig folyamatosan kerülnek felszínre esetek abúzusról, a probléma rendszerszintű, de a rendszerszintű kivizsgálás és kezelés vagy elmarad, vagy nem megfelelően zajlik. Az öröklött hierarchikus és tekintélyelvű egyházi örökség, valamint a tabusítás miatt az egyházi immun- és jelzőrendszer sem elég erős még ahhoz, hogy átgondolt prevencióról lehessen beszélni.”

„Közös a Böjte Csabát is érintő zaklatásos esetben, a politikai termékké átlényegült Balog Zoltán vezette református egyház drámájában és Hilarion ortodox metropolita ügyében a személyes és intézményes felelősséghárítás. Egyik esetben sem történt valódi szembesülés és megbánás, így nem is születtek intézményes garanciák, szervezetfejlesztési stratégiák a hasonló esetek megelőzésére.

Beteges szituációkat minősítenek egyházi emberek és egyházon kívüliek ártalmatlannak, így tették a toxikus, mérgező légkört természetessé, elfogadottá. Bevett gyakorlattá lesz az áldozathibáztató, tabusító magatartás. Ez a hosszú távú, egész társadalmat érintő károkozás.”