A lourdes-i jelenések által ismertté vált Soubirous Szent Bernadett tudta, hogy ő csak eszköz valami nagyobb jó érdekében.
A Franciaország déli határán fekvő Lourdes nem az a hely, amit elég egyszer látni, amit kipipálhatunk a listán, hogy ez is megvolt. Minél többször megy oda az ember, annál több jelentésréteget fedez fel a viszonylag egyszerű történetben:
egy 14 éves lány elkezd találkozgatni a Szűzanyával, együtt imádkozzák a rózsafüzért, majd forrás fakad a barlang mélyén,
mely hittel vegyítve eddig közel száz, gyógyíthatatlannak vélt betegségtől szabadítja meg az embereket. Rekordsebességgel ismeri el az egyház az 1858-as jelenések hitelességét, 1862-ben már épül a templom a Gave folyó partján, éppen a barlang felett.
Nagyjából ez az az alapsztori, amit első alkalommal igyekeznek a zarándoklatvezetők átadni a csoportoknak. Zarándokként akkor még azzal vagyunk elfoglalva, hogy saját kéréseinket Máriához vigyük, mégiscsak ő a legnagyobb közbenjáró, ha betegségünk van, akkor igyekszünk bejutni a barlangba, hogy a barlang falán csordogáló karsztvízzel legalább az arcunkat megtisztítsuk.
De ha veszünk pár jó könyvet Bernadettről, és visszalátogatunk többször is a zarándokhelyre, elkezd előttünk kirajzolódni egy nagyon határozott – mert Bernadett egyáltalán nem volt olyan szelíd, mint amilyennek gondolnánk –, mélyen hívő és okos lány képe, aki pontosan tudta, hogy ő csak egy eszköz valami nagyobb jó érdekében. És ez a zseniális ebben a lányban.
Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Bernadett korának celebje volt:
már az első jelenések után ezrek követték, miután pedig meggyőzte az egyházat is igazmondásáról, a világ minden pontjáról Lourdes-ba jöttek a zarándokok – nemcsak a barlang miatt, hanem hogy Bernadettet megérinthessék, beszéljenek vele, még a ruhájából is le akartak vagdosni darabokat, hogy magukkal vihessenek belőle valamit. Tegyük a szívünkre a kezünket: melyikünket ne kísértené meg a gőg egy ilyen helyzetben? Melyikünk ne akarna szerepelni, egész nap csak a zarándokokat „szolgálni”? Anyagilag is támogatni akarták őt és a családját – hiszen nagy szegénységben éltek –, de ő soha nem fogadott el semmit.
Bernadett egész életében menekült a felhajtás elől,
és részben emiatt költözött bentlakásos iskolába, ahol nemcsak tanult, hanem betegeket is ápolt. 1866-ban végül elhagyta Lourdes-ot, és bevonul apácának az onnan 700 kilométerre lévő Nevers-be, és soha nem ment vissza a jelenések helyére. Nem volt ott a közben felépülő templom szentelésén sem, pedig láthatta volna a jelenések egyik gyümölcsét. Visszavonultan és alázatban szolgált, kívánsága szerint úgy, ahogy a többi nővér a kolostorban. (Bár ez utóbbi csak részben sikerült neki, elöljárói ugyanis úgy gondolták, gondoskodniuk kell arról, hogy Bernadett nehogy kevéllyé váljon a jelenések miatt, ezért minden adódó alkalommal megalázták őt.)
És hogy hogyan tekintett magára?
Egyszer egy nővértársához odafordulva ez a párbeszéd zajlott le:
– Mit csinál az ember a söprűvel?
– Micsoda kérdés! Az ember fogja seprűt, és seper vele.
– És aztán?
– Aztán visszateszi a helyére.
– Hol van a helye?
– Hát az ajtó mögött, a sarokban!
– Látod, ez az én sorsom – mondta az egykori látnok. – A Szent Szűz dolgozott velem, aztán a sarokba állított. Ott az én helyem, és boldog vagyok, ha ott maradhatok.
Ilyen is lehet egy celeb.
Fotógalériánkat Sáhó Eszter saját fényképeiből állítottuk össze.
