Csaba Tibor – művésznevén Tibes – az egyik legnépszerűbb keresztény hiphop előadó Magyarországon. Házas, háromgyermekes apuka. A zenéről, mint szolgálatról beszélgettünk, de szóba kerültek gyermekkori sebek és az apaság is.
– Azoknak, akik még nem ismerik a nevedet, hogyan mutatnád be magad, ki az a Tibes?
– Boldog házasember, 3 gyermek édesapja. Kiskőrösről származom, vegyészmérnökként végeztem az egyetemen, és aki ismer, az keresztény rapperként ismer. Nekem fontos, hogy a keresztény jelző ott legyen. Szeretném eljuttatni az embereknek Jézus Krisztus üzenetét, és ebben a mai rohanó világban, ha életükben csak egyetlen dalomat hallgatják meg, abban legyen ott a lényeg. Amerikában egyébként ez egy külön zenei ágazata a hiphop zenének – arra törekszem, hogy Magyarországon is az legyen.
– A hiphop, ha jól tudom, úgy indult, hogy volt egy társadalmi réteg, aki nagyon szerette volna a problémáit elmondani az embereknek. Nálad ez hogyan alakult?
– A hiphop zene szeretete szimpla stílus iránti vonzalom volt – a kilencvenes évek zenéi közül is rendre azokat szerettem, amelyekben volt rapbetét. Amikor elkezdtem kosárlabdázni, még mélyebbé vált a kapcsolatom ezzel a műfajjal. Az elején közel sem keresztény úton ment az életem – a dalaimat inkább a bulis, hedonista üzenetek jellemezték, vagy inkább azt mondanám, ezek lettek igazán népszerűek. Nem volt teljesen tiszta a motivációm. A műfaj szeretete, meg az értékek átadására való vágy mellett ott volt az is, hogy általános iskolában sokat piszkáltak. Vágytam a népszerűségre, az hajtott, hogy megmutassam, méltó vagyok arra, hogy sok ember szeressen. A motivációm aztán a megtéréssel sokat tisztult, és a mai napig azért fontos nekem a hiphop zene, hogy általa legyenek őszintén kimondva olyan dolgok, amikről egyébként nem feltétlenül beszélnénk. A rap erre kiváló platform, mert sokkal több tartalmat tudsz belesűríteni, mint egy popdalba.
– Mondtad, hogy sokat piszkáltak. A jelenlegi iskolarendszerben a gyerekek egyre többet bántják egymást. Mit lehet ezzel a problémával kezdeni? Te mit tudsz belerakni?
– Elég törékeny és naiv érzelemvilágú srác voltam, a szüleim öltöztettek, és nem voltak képben a divatos cuccokkal, ráadásul engem nem is érdekelt igazán. Kerek, Harry Potter-es szemüveget hordtam, 3 mm-re nyírt hajjal, szétálló fülekkel. Köldökig felhúzott, bokalengő nadrág, galléros póló, és akkor még nem fogtam fel, hogy ha okos vagyok, és ezzel próbálok kitűnni, az kontraproduktív. Tökéletes alapanyag voltam céltáblának a gúnyolódásra. Sok fiatal ezt azért csinálja, mert neki sincs rendben valami otthon. A gyerekek traumatizálása otthon kezdődik, a szülőkkel való kapcsolatukban. Olyan sérelmeket szenvednek el, amiket aztán másokon próbálnak levezetni. Évekig piszkáltak, de amikor nem én voltam a soron, én is kinevettem másokat, nem védtem meg őket. Középiskolás koromra átalakult ez bennem, akkor már odaálltam, ha valakit bántottak. A mai tinédzsereknek azt mondanám, hogy ha vannak töréseik, traumáik, akkor nagyon nem éri meg azokat másokra rátolni. A családi hátterem stabil volt, de ez a néhány évnyi periódus mély nyomott hagyott bennem. Mostanra én is a szülő vagyok, nekünk van ebben az egészben a legnagyobb felelősségünk. A kereszténység azért sem volt opció tinédzser koromban, mert nem akartam még valamit, ami miatt piszkálni lehet. Ez nehéz lehet a mostani fiataloknak, akik mondjuk hívő családba születnek, vagy valamilyen formában találkoznak az evangéliummal. Megvan az a félelem, hogy ha nyilvánosan felvállalom, akkor megszégyenülök. Az emberek állítólag két dologtól félnek a legjobban: a haláltól, meg a nyilvános megszégyenítéstől.
– Ami felér egy kis halállal. Mennyire voltak rád hatással ezek a tapasztalatok?
– Édesapám katonaember, édesanyám pedig 14 éves korom környékén megtért, ezáltal nála rendkívül magasra került a léc erkölcsi szempontból. Az otthoni fegyelem, a szigorú szabályok okoztak egyfajta ellenérzést bennem, ki akartam törni abból a képzeletbeli ketrecből, és ez is hajtott a bulizás irányába. Az egyetemi évek alatt volt egy olyan időszak, amikor minden lelkiismeret-furdalást ki akartam gyilkolni magamból. Tudatosan próbáltam magamat rombolni, és 23-24 éves koromban ismertem fel, hogy azok az emberek, akikkel buliztam, valójában hozzám hasonlóan a saját traumáik elől menekülnek. Nekem az segített, hogy
a traumákat megtanultam motivációként beépíteni magamba, így könnyebben fel is tudtam dolgozni.
A zenémben is le kellett tisztulnia ennek, hogy ne a népszerűséget hajhásszam, hanem tartsam meg azt a hajtóerőt, ami bennem van. Közöljek, adjak át gondolatokat, érzéseket, álljak ki a színpadra, és azt tudjam jól használni. A családunkban feszültség volt a keresztény hit miatt, kiváltképpen a megtérésem óta. Onnantól, hogy olvastam a Máté evangéliumában, hogy meghasonlás támad apa és fia között, úgy néztem erre a szituációra, hogy ez most azért történik, mert Jézus Krisztus megmondta előre, hogy az ő neve botránykő lesz, és ez az életemben beteljesedett prófécia számomra bizonyíték Isten létezésére. Inkább motivációként fogtam fel, mintsem azon keseregtem, hogy miért kapok a hitem miatt bármilyen negatív visszajelzést. Ez a hozzáállás segített át a nehezebb időszakokon. Mostanra teljesen nyugalmi lett a kapcsolat, meg a családi helyzet is, csak ezeken a hullámvölgyeken át kellett menni.
– Termékeny előadónak számítasz. Nem érzed a teljesítménykényszert?
– Volt, amikor még érdekeltek a számok, a lájkok, hogy hányan nézik, hányan jönnek egy koncertre. Ezt le kellett tenni teljesen. A Biblia is arról beszél a Példabeszédek könyvében, hogy „”Bízzad az Úrra a te dolgaidat, és a te gondolataid véghez mennek”. Szépen át kellett adnom, hogy
ne ragaszkodjak hozzá, hogy én akarok valamit, hanem ha Isten akarja, akkor legyen meg az Ő akarata.
Így adtam át a számok, lájkok kérdését, és mostanra annak a lehetőségét is, hogy ezt valaha megélhetési szinten csináljam. Volt olyan időszak, amikor elkezdtem annyira tudatosan gondolni erre az egészre, mint mondjuk egy vállalkozásra, és ez belerondított az inspirációba.
Vannak időszakok az életemben, amikor érzem, hogy Isten „belenyúl”. Jelzi, hogy valamit túltolok – akkor picit pihenek, és jön is egy újabb inspirációcsomag. Van olyan szintű motiváltság, ahol érzem, hogy ezt nem magamért vagy magam miatt csinálom, hanem azért, hogy az Istentől kapott tehetségemet beleforgassam az Ő munkájába. Hiszem, hogy ez életünk egyik fő célja.
– Mennyire érzed a növekedést a munkádban?
–Az első szólódalom, az Alvajárók ébredése 2018. január elsején jelent meg, azóta aktív vagyok. Hat év folyamatos aktivitás után kezdem aratni a gyümölcsét annak, amit vetettem. Van benne folyamatos növekedés, de úgymond az egyházi közegnek is bizonyítanom kellett. A hiphop az nem egy olyan műfaj, ami a hazai keresztény zenében elfogadott, főként az idősebb korosztálynál. Nem feltétlenül pozitív gyökerekből táplálkozik, az újabb irányzatok többsége bűnös-drogos háttérből jön. Keresztény körökben az is dilemma, hogy Isten meg tud, vagy meg akar-e tisztítani egy ilyen műfajt. Sokszor megkaptam, hogy a világra akarok hasonlítani, de próbálom inkább arra irányítani a figyelmet, hogy nézzék meg a gyümölcsöket, és az alapján döntsék el. Azt látom, hogy 2-300-an eljönnek a saját szervezésű koncertekre, a pultosok meg panaszkodnak nekem a végén, hogy nem fogy az alkohol.
Kapok olyan visszajelzéseket, hogy valakinek a megtérésében, vagy az Úrhoz való visszatérésében kulcsmomentum volt egy-egy dalom.
Erősödik az Istenben való identitás, az idősebb korosztályt is így sikerül meggyőzni. Látják a tinédzserkorú gyerekeiket vagy az unokáikat, hogy nem a most menő számokat hallgatják, hanem az én dalaimat. Ez erősíti az istenkapcsolatukat, így fokozatosan győzöm meg az egyházi közeget. Az ars poeticám inkább az evangéliumhirdetés, mint a dicsőítés. Azt veszem észre az évek során, hogy kezd egyre általánosabban elfogadottá lenni ez a műfaj. Hála Istennek, a KRU Records (KRU: Krisztus után, Kr. u.) névre átkeresztelt YouTube-csatornámmal már tudok másoknak is segíteni, bár ott azért még nem tart, hogy akár egy előadót is anyagilag eltartson úgy, hogy kizárólag ezzel foglalkozzon.
– Talán még nincs meg a piaca Magyarországon.
– Piaca van, csak kultúrája nincs. Ha megnézzük a népszámlálási adatokat, akkor potenciálisan van négymillió ember, akiknek ha azt mondom, hogy Jézus Krisztus szeret téged, akkor talán nem fut a falnak ijedtében. A népszerű magyar dicsőítő előadóknak vannak milliós nézettségű dalaik is, amik jó eséllyel sok embernek nem fedik le a teljes zenehallgatási igényét. A dicsőítés elengedhetetlen része az életünknek, de jólesik az embereknek könnyűzenét is hallgatni. Jelenleg ezek az emberek nagy általánosságban nem keresztény könnyűzenét hallgatnak. Én a megtérésem óta egyébként nem is szeretek nem hívő zenét hallgatni, mert azok előadói teljesen máshogy gondolkodnak az életről. Teljesen ellentétes dolgokat énekelnek vagy mondanak, mint amikben én hiszek. Hiszem azt, hogy
a keresztény embereknek szükségük van arra, hogy könnyűzenei formátumban is olyan üzeneteket halljanak, ami az ő értékrendjükkel kompatibilis.
Itt látom, hogy ennek a kultúrája még nincs meg Magyarországon, viszont vannak olyan előremutató kezdeményezések, mint pl. az Ez az a nap, amire már rendre egyöntetűen megmozdul a hazai keresztény közeg.
– Növekszik a népszerűséged, a teendőid. Mihez kezd ezzel egy háromgyerekes apuka?
– Van polgári foglalkozásom, a rendelkezésre álló időmet szinte teljesen kimaxoltam az elmúlt időszakban. Hitem arra van, hogy ha Isten ezzel többet szeretne, akkor nyit olyan lehetőségeket, meg ajtókat, hogy lehessen ezt akár megélhetési szinten is csinálni. Erre természetesen nyitott is lennék, mert Isten szolgálata életem egyik fő célja, és a 3 gyermekemet is szeretném egészségben, áldásban, szeretetben felnevelni, ehhez pedig fontos idő tekintetében is egyensúlyba hozni a dolgokat. Kíváncsian várom, hogy ez a növekedés, aminek most a folyamatában vagyok, meddig tart. Számomra az is teljesen megfelel, ha „csak” útkészítő szerepkört látok el, és megpróbálok kulturálisan megágyazni valakinek, aki majd csinál egy óriási nagy robbanást. Hiszem, hogy erre van igény is, meg lehetőség is, csak még elő kell hozzá készíteni a terepet.
– A vádlás és a kárhoztatás sokszor része a társadalomkritikánknak. Az ember haragja nem szolgálja az Isten országát. Mennyire tudod ezt kiszűrni mind otthon, mind a zenédben?
– Az egyik gyermekem valamit már kiabálásnak vesz, a másik csak mosolyog ugyanazon a hangsúlyon. Gyereke válogatja, hogy kinél mit kell alkalmazni, de folyamatosan önvizsgálatot tartok és figyelek arra, hogy ne érezze magát egyik gyerkőc sem kárhoztatás alatt. Igyekszem a krisztusi természetben növekedni, és teljesen minimálisra csökkenteni az indulataimat – úgy érzem, többé-kevésbé sikerül is. Azt nem tudom kizárni, hogy amikor megfogalmazok egy társadalomkritikát, akkor ne legyek konfrontatív vagy nagyon őszinte, mert egy idő után már zavar, ha nincsenek kimondva bizonyos dolgok, és csak kerülgetjük a forró kását. A hívő közösségekben is érzem, hogy vannak témák, amik frusztrálnak embereket. Akár az, ahogyan az egyház a politikához áll – valamiért senki sem meri ezt így nyilvánosan kimondani. Az a típus vagyok, aki kimondja, csak vigyáznom kell, hogy szeretetteljes maradjak. Megpróbálok irányt mutatni, hogyan lehetne ezt jobban csinálni, mert azt bárki el tudja panaszkodni, miért rossz az élet, vagy miért van nyomorúság a magyar társadalomban. Zenei szempontból én speciel hiányolom a legnépszerűbb előadók részéről, hogy nem mutatnak irányt, hogy hogyan lehetne ebből a mostani kulturális-társadalmi helyzetből kilábalni. Pedig nekünk, keresztényként megvan erre a zsigeri válaszunk Jézus Krisztusban. De ha olyan helyzet adódik, ahol tevőlegesen is tudunk segíteni, akkor mi sem spórolhatjuk meg a cselekvést, hogy ne az legyen, mint az irgalmas szamaritánus példázatában, hogy a lévita meg a pap elsétál, és egy hitetlen ember teszi meg azt, amit a hívőnek kéne. Erre
igyekszem figyelni, hogy ne csak dumáljak, hanem a cselekedeteimen keresztül a hétköznapi életben is lássák a hitemet.
Folyamatos önvizsgálatot érdemes tartani, hogy a gyerekkori vagy akármilyen traumák ne rondítsanak bele abba a bibliai üzenetbe, amit Isten akar közölni rajtam keresztül. Számtalan olyan tisztulási folyamaton vagyok túl, amikor keveredett bennem a bibliai viselkedésmód és az öröklött, múltból hozott rossz minta. Nem hibáztatom sem apámat, sem anyámat, sem senkit, aki ezeken a határokon túlmegy, mert a Biblia azt mondja, hogy ezek az Ádámtól örökölt, romlott természetből származnak, és szépen örökítjük át, és újra meg újra megismételjük, ahogy apáink csinálták. Jézus Krisztus ezeket az öröklött dolgokat, átkokat megtörte, és megváltott ezekből. Fontos ezekbe az igazságokba belekapaszkodni. És amit Nikodémusnak mondott, hogy újjá kell születnetek – ennek a folyamatában érzem magam, már most egy teljesen más személyiség vagyok, mint a megtérésem előtt. De nem lehet megspórolni ezt a részt! A tényleges megoldás ezekre az öröklött viselkedési mintákra, hogy az újjászületésen keresztül megtanuljuk megfogni, és ez nem azt jelenti, hogy nem fog bennünket megkísérteni sem, viszont amikor jön egy ilyen indulat, vagy egy ilyen gondolat, én speciel elmondok magamban egy imát, vagy idézem az igét. Ezt életem végéig gyakorolnom kell, igyekszem ebben fejlődni, mert azért még most sem sikerül tízből tízszer. A hívő lét nem azt jelenti, hogy akkor ezek megszűnnek és elmúlnak, hanem inkább azt, hogy megtanulunk ezek ellen az Isten által adott fegyverekkel harcolni.
