Csak a hit! Így léphetünk túl a progresszív/konzervatív viszályon az Egyházban

Hogyan léphetünk túl a progresszív/konzervatív viszályon a katolikus Egyházban? A kiutat a hit előtérbe állítása jelentheti, a másodlagos kérdések helyett. A hit központi kérdésére kell tudnunk világos választ adni: kicsoda Krisztus? Mintha XIV. Leó programja is ebbe az irányba mutatna. Mike Károly közgazdász vendégpublicisztikája.

Mi lehet a kiút az áldatlan progresszív/konzervatív ellentétből a katolikus Egyházban? Már ha valaki vágyik az ellentét meghaladására, és nem élezni akarja azt. Számomra úgy tűnik, hogy a kiút csak az lehet, ha a hangsúly visszakerül arra, ami az egység egyetlen lehetséges alapja, sőt egyetlen értelme: a hit kérdéseire. A társadalom, a kultúra, a politika ügyei másodlagosak.

A keresztény erkölcs mindig a hit megélése, az élet hithez igazítása. Az egyházszervezet, a szentségi élet, a liturgia hordozzák a hitet, de csak akkor érnek bármit is, ha a hitet hordozzák.

Az Egyház az „üdvösség bárkája” (XIV. Leó), elsődleges célja a lelkek üdvözítése, Istenhez vezetése.

Üdvözülni viszont csak „hit által” lehet (Ef 2,8). Ezért az Egyház vagy a hívők közössége, vagy semmi. A hit megléte és ereje pedig minden, csak nem triviális.

A hit az értelem útja

A hit nem attitűd, nem homályos vatta. A hit nem hiszékenység, hanem – helyesen – az értelem és az akarat elköteleződése egy igazság mellett. Ezért a hit kérdése mindig az értelem kérdése is: kicsoda Krisztus, mit tanít, miért érdemes azt igazságként elfogadni, és benne bízni? A hitet világosan és szakszerűen tanítani és tanulni kell, az igazságait felmutatni, a tévútjait lenyesegetni. A hitet meg kell vitatni, fontolni, emészteni – mint az emmauszi tanítványoknak, akiknek

csak azért tudott „lángolni a szívük”, mert a feltámadt Krisztus elmagyarázta nekik a Vele történtek jelentését.

Ők pedig figyeltek, megértették és magukévá tették a hallottakat.

„Nyerjük vissza a hit világosságát”, vagyis értelmességét, észszerűségét! – sürgetett a Lumen Fidei, XVI. Benedek és Ferenc közös enciklikája. Eszerint a hit értelme sokak számára elveszett, de legalábbis elhomályosult. Ha pedig az emberek nem látják, nem értik, hogy a ráció útjai Krisztushoz vezetnek, akkor az eszük máshová fogja vezetni őket. De látják-e? Nem lepődik-e meg ma sok katolikus is, ha azt hallja, hogy a keresztény hit a „racionalitás legmagasabb formája” (Spaemann), hiszen Krisztus maga a mindent megelőző és alkotó Értelem?

A hitet hirdetni a világnak

Ha a hit a központi kérdés, akkor ennek tükröződnie kell az Egyháznak a rajta kívüli világhoz fűződő viszonyában is. Ma szinte magától értetődőnek tartják püspökök és hívek is, hogy az egyház „erkölcsi iránytű” a világ számára, hogy utat kell mutatnia a világnak a személyes és a társadalmi erkölcs kérdéseiben, függetlenül attól, hogy az elfogadja-e a Krisztusba vetett hitet.

Ha azonban a hit az elsődleges, akkor ez tévút.

Pontosan úgy, mint az az elképzelés, amely Krisztust nem „az élő Isten fiának”, hanem nagy erkölcsi tanítónak tekinti. „Mert talán rám tartozik, hogy a kívül levők felett ítélkezzem?” – kérdezi Pál, s a válasza nemleges (1Kor 5,12).

Hirdetés

Ha a hit van az első helyen, akkor az elsődleges kifelé irányuló cél a „hittérítés”. Nem erőltetéssel, manipulációval, nem karhatalommal, hanem a hit igazságainak felragyogtatásával: szóval és a szót tükröző élettel. Aki erről lemond, akaratlanul is második vagy harmadik helyre teszi a hitet az általános erkölcs és talán a politika vagy a kultúra kérdései mögé. 

A hit harca

A katolikus hit legnagyobb kihívója nem a világ erkölcstelensége, nem az ateizmus, nem is más vallások. Miért nem? Azért, mert az Egyháznak, a hívők közösségének a saját felfogása szerint Isten különleges segítséget ígért a sikeréhez: a Szentlélek segítségét.

Az emberek körében az Egyház legnagyobb ellenségei a saját tagjai, méghozzá a hitük gyengesége miatt.

A hitet ugyan Isten nyújtja, de az elfogadása és a benne való kitartás az ember szabad döntése. Az egyház a külső üldözéstől erősödik, a belső hitetlenségtől sorvad.

Sokakban ott a harci kedv, ami helyes is, mert a földi egyház „harcoló egyház” (ecclesia militans). De a harci kedv irányt téveszt, ha a hit helyett a másodlagos dolgokat: az általános emberi erkölcsöt, a kultúrát, a politikát vagy éppen az egyházszervezést helyezi az első helyre. Akár konzervatív, akár progresszív éllel.

Ma divatos szókép, hogy az egyház „ostromlott vár”, de a hagyományban ez nem szerepel, nem véletlenül.

Üldöztetés igen – ezt Krisztus megígérte.

Tehát a világ általi „befogadásra” várni is tévedés – pont olyan, mint Péter reménye, hogy a Passió elkerülhető (Apage Satanas! – csattant erre Jézus válasza). Persze a közösséget észszerűen védeni kell, de az igazi küzdelem nem erről szól: az a hitért, a hitben való megmaradásért, a hit szerinti életért való küzdelem.

Kinek-kinek a harca saját hitéért – gondoljunk Szent Pál személyes tusáira, hogy a „pályáját végigfussa”! Azután az egyes egyházi közösségek küzdelme a saját hitükért – idézzük csak fel Pál és a többi apostol és egyházatya buzdító és korholó leveleit a keresztények helyi közösségeihez! De az Egyház egészének küzdelme is a közös hitért – amely olyan nehéz, hogy Krisztus Péternek és utódainak külön kegyelmeket adott hozzá. Végül küzdelem abban a feladatban, amelyet Krisztus minden követőjére bízott: hogy hirdessék Őt „minden népnek”.

A hit békéje

A hit középpontba állítása új konfliktusokat szül. Kifelé, ahogyan egykor Szent Pál is tapasztalta: sokak szemében botrány vagy balgaság. Befelé: szenvedélyes hitviták forrása, amelyek gyengeségeink miatt sokszor viszálykodássá fajulnak. Mégsem futhatunk meg e konfliktusok elől, és nem is kell megfutnunk, hiszen a hit része a béke ígérete, még ha nem is úgy, ahogyan számítunk rá: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” (Jn 14,27)

XIV. Leó programja: Krisztus világossága

Talán tévedek, de mintha XIV. Leó körvonalazódó programja is a hit előtérbe helyezése felé mutatna. A hit központi kérdése feltehető így: kicsoda Krisztus? A pápa első megszólalásaiban e kérdés hangsúlyosan jelen van. Legelső mondata a Szent Péter téren, in medias res, Krisztusé: „Békesség nektek!” És rögtön fontosnak tartja meg is magyarázni, hogy ki mondja ezt:

„ez a feltámadott Krisztus első köszöntése, a Jó Pásztoré, aki életét adta Isten nyájáért”.

Első homíliájának fő témája pedig már kifejezetten az a kérdés és az arra adandó válasz, hogy ki Krisztus: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16) Ezekkel a szavakkal Péter, akit a Mester a többi tanítvánnyal együtt a benne való hitéről kérdez, azt az örökséget foglalja össze, amelyet az Egyház kétezer éve az apostoli utódlás révén őriz, elmélyít és továbbad.

E szavak hordereje pedig minden korlátos emberi elképzelésünket, számításunkat felülmúlja: Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia, vagyis az egyetlen Megváltó és az Atya arcának kinyilatkoztatója. És nem ódzkodhatunk ettől a hitbeli magaslattól, nem utalhatjuk a teológusok okoskodásainak körébe, mivel: … arra kaptunk meghívást, hogy tanúságot tegyünk a Megváltó Krisztusba vetett örömteli hitünkről. Ezért számunkra is elengedhetetlen, hogy megismételjük: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16) Ezt mindenekelőtt a vele való személyes kapcsolatunkban kell megtennünk, a mindennapi megtérés elkötelezett útján. De aztán Egyházként is, azáltal, hogy együtt éljük meg az Úrhoz való tartozásunkat, és mindenkinek elvisszük az örömhírt…

Meg kell osztani ezt a tudást és meggyőződést ott is, ahol Jézust, bár emberként tisztelik, egyfajta karizmatikus vezetővé vagy felsőbbrendű emberré fokozzák le, s ez nemcsak a nem hívők, hanem a megkereszteltek körében is előfordul, akik így – ezen a szinten – tényleges ateizmusban élnek.

Az egyház és a világ viszonyára új, erőteljes képet alkalmaz XIV. Leó:

„az Egyház… világítótorony legyen, mely bevilágítja a világ éjszakáit”.

Amivel világít, az a Krisztusba vetett értelmes hit világossága. Ő ugyanis „a sötétségből csodálatos világosságára hívott meg titeket” – idézi Péter első levelét (1Pét 2,9). Az Egyház így Krisztus isteni „világosságát”, vagyis tanításának igazságait adja tovább, amelyek felfedik a világ és benne az életünk végső értelmét. Ez feladata, mert – amint az új pápa a Szent Péter téren mondta: „A világnak szüksége van az Ő világosságára!”

Hogy itt nem alkalmi gondolatokról van szó, hanem egy program kezdeményeiről, azt a pápa bíborosoknak tartott első beszéde is megerősíteni látszik.

Az egyház feladatai közül ugyanis elsőként említi a „visszatérést Krisztus elsőségéhez az igehirdetésben”.

Ahogyan egyébként bíborossá választásakor is azt mondta, hogy minden püspök elsődleges feladata „segíteni az embereket, hogy megismerjék Krisztust a hit ajándéka által”. Ebben a II. Vatikáni Zsinat programjának folytatását látja, amelyet – mint hangsúlyozza – Ferenc pápa Evangelii Gaudium buzdítása is megerősített. Ezzel együtt világossá teszi, hogy a „visszatérés” még mindig feladat. Törésről szó sincs, de mintha egy új távlat nyílna meg – ami ilyenkor talán természetes is. Mindenesetre figyelemre méltó az a hangsúly, amelyet XIV. Leó a hit központi kérdésének és az első pápa messze világító válaszának ad: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Nincs mese, itt a hitről van szó.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.