Edith Eva Eger halálára: elment a lány, aki Mengelének táncolt

Kilencvennyolc éves korában elhunyt Edith Eva Eger világhírű magyar származású klinikai pszichológus, terapeuta, író. Túlélte Auschwitzot, majd sokak példaképe lett, mert szenvedését teremtő erővé tudta kovácsolni, és erre a képességre életigenlő derűjével utolsó leheletéig tanított másokat is.

1944 tavaszán mindössze 16 éves, és bár a kabátján ott a kötelező sárga csillag, rendületlenül dolgozik azért, hogy egyszer balerina lehessen. A zsidótörvények miatt a tornát abba kellett hagynia, noha a magyar olimpiai keret tagja is volt, de végül egyik álma sem válik valóra. Egy hideg áprilisi hajnalon szüleivel és nővérével együtt előbb a kassai téglagyár gettójába, majd egy Auschwitzba induló marhavagonokba terelik a magyar csendőrség és hatóságok fegyveres tagjai.

A több hétig tartó vonatút végén a szülőket és a lányokat két különböző irányba küldi a sorakozónál a tábor fiatal orvosa, Josef Mengele, és a kislány hiába fürkészi, hova viszik mellőle az édesanyját. „Ott ég az anyád” – mutat később a magas kéményből kanyargó füstre az egyik részvétlen rabtárs, miközben ugyanazzal a durva mozdulattal kitépi arany fülbevalóját. A veszteséget felfogni sincs idő, az első éjszakán már a Kék Duna-keringő dallamára táncol a rettegett Mengele parancsára, amihez édesanyja szavaiból merít erőt:

„Senki el nem veheti tőled, amit a fejedbe raksz”.

Így hát a megrettent kis balerina – a hideg barakk helyett a budapesti Operaház fényes színpadára képzelve magát – csak befelé figyel, és úgy táncol, mint még soha; az életéért. És győz. Megmenekül, bár a borzalmak java még előtte van. 

Hajszálon múlt, hogy túlélte a haláltáborokat. Egy év múlva csontra soványodva, sebektől borított testtel, éhenhalt rabtársainak teteme közt hevert a földön, és csak kisujja mozdításával bírta jelezni a gunskircheni tábort felszabadító amerikai katonáknak: 32 kilós testében még pislákol az élet.

A háború után

Amerikáig menekült, hogy biztonságban tudja magát, és teljesen új életet próbált építeni a régi romjain. Az átélt borzalmak okozta trauma azonban nem múlt el, mert a test könnyebben gyógyul, mint a lélek. Férjhez ment, gyermekeket szült, de még évtizedekig küzdött a haláltáborok rémképeivel. Az emlékek a legváratlanabb pillanatokban törtek rá. Rosszullét és gyengeség, valóságos

pánik lett úrrá rajta, ha meghallott egy szirénát, ájulás környékezte egy egyenruhás rendőr láttán, és összeszűkült a gyomra, ha német szót hallott.

Amikor közel negyven évvel a háború vége után először utazott Németországba, még mindig képtelen volt leállítani a gondolatait; folyton mustrálta a szembejövő embereket: ő vajon melyik oldalon állt, és mit tett volna velem? Neheztelés, félelem és szégyen kínozták.

Kiszabadult Auschwitzból, mégis a tábor foglya maradt, és folyamatosan gyötörte a bűntudat: miért én maradtam életben? A sorakozónál még hárman léptek előre, Mengele pedig Editet kérdezte: „Ez az anyád vagy a nővéred?” Ha lett volna lélekjelenléte, hogy azt hazudja: „ Ő is a nővérem”, akkor talán nemcsak a testvére, de az édesanyja is élhetne még? Ekkor még nem is sejti, hogy az egyetlen érvényes kérdés így hangzik: mit kezdjek az élettel, ami a családtagjaimnak, a rokonaimnak és a szerelmemnek nem, de nekem megadatott? 

Hirdetés

1966 őszén került kezébe Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre! című könyve. Egy ültő helyében végigolvasta, miközben patakzottak a könnyei. Az osztrák pszichiáter maga is holokauszttúlélő, tetoválása alapján a 119 104-es számú fogoly volt Auschwitzban. Szüleit, fivérét és feleségét is elveszítette a koncentrációs táborban. Könyvében oldalakon keresztül mesél a mezítlábas sorakozóról a hóban, a napi adagként kapott darabka kenyér beosztásáról és a munkafelügyelők kemény botütéseiről, a létért vívott mindennapi küzdelemről, de főleg arról, hogyan lehet ezt ép elmével túlélni. Tapasztalatuk közös, de Frankl látásmódja teljesen új Egernek.  

A könyv és a Frankl által kidolgozott módszer, a logoterápia sarokköve a felelősségvállalás és az ember belső szabadságába vetett hit, amit még a haláltábor sem tud elvenni tőle. Frankl úgy tapasztalta, mindenkinek volt választási lehetősége, még azon a helyen is. Dönthetett úgy, hogy meglopja a társait, de úgy is, hogy megfelezi valakivel a kenyerét. Lehetett kegyetlen és részvétlen mások szenvedése iránt, vagy mondhatott pár jó szót csüggedő rabtársainak. Ahogy ő fogalmaz:

„Az ember belső ereje legyőzheti a kívülről rákényszerített sorsot, s ez nem csak a koncentrációs táborra érvényes.”  

Frankl könyve megváltoztatta Eger életét, de valójában nem egyik pillanatról a másikra, mert a gyógyulás útja rögös. A két túlélő levelezni kezdett, és az idősebb kolléga barátsága, szakmai mentorálása Eger munkásságára is nagy hatással volt. 

Remény és szabad akarat

1969-ben diplomázott pszichológiából, 42 évesen. A diplomaosztóra nem ment el, mert szégyellte magát, és értéktelennek érezte az eredményt, hiszen csak ilyen későn sikerült. (Pedig közben szült három gyereket, és bevándorlóként, felnőtt fejjel, nulláról tanulta az angolt, miközben varrodában dolgozott.) Aztán amikor a doktorátus megszerzését fontolgatva számba vette, hogy ötvenéves lesz, mire az iskolát befejezi, arra jutott, hogy így is, úgy is eléri ezt az életkort, ezért mégis nekivág, és ledoktorál klinikai pszichológiából. Ez jó döntésnek bizonyult, hiszen pszichológusként élete utolsó percéig, ötven éven keresztül tudta segíteni pácienseit. Munkásságára a legnagyobb hatást – Frankl mellett – a pozitív pszichológia nagyjai, Martin Seligman és Carl Rogers tette, valamint a két éve elhunyt Philip Zimbardo, aki első, a világot meghódító A döntés című könyvének megírására ösztönözte. Rendhagyó adat: Eger 90 éves volt első könyve megjelenésekor, ami rögtön bestseller lett. 

A legtöbbet a pácienseivel töltött idő formált rajta. Elmondása szerint saját helyzetére is akkor eszmélt rá igazán, amikor háborús veteránok, szexuális erőszak áldozatai és más, súlyos traumát hordozó páciensek kerültek a látóterébe, és megértette, hogyan működik a poszttraumás stressz a saját életében is. Már elmúlt ötven, amikor úgy döntött, ideje új alapokra helyezni viszonyát a traumájával. „Nem elhallgattatni, elnyomni, elkerülni vagy letagadni kellett. A traumám egy kút volt, amelyből meríthettem” – írja. Odáig ment, hogy kimondta: a legrosszabb börtön nem az, amit a nácik építettek, hanem az a mentális fogház, amit ő húzott fel önmaga köré. Rájött, hogy sokan élnek így, saját tudatukba zárva, bebörtönző tévhitek között, miközben maguk korlátozzák saját tetteiket, fejlődésüket és gyarapodásukat.

Az ugyanis, hogy az élete egy pontján áldozattá válik, sok emberrel megtörténik. Minden túlélőben közös, hogy abban a pillanatban nincsenek döntési helyzetben, és nincs hatásuk arra, amit mások megtesznek velük. Abban viszont, hogy a traumát követő életükben miként élnek tovább, nagy különbségek vannak. Eger Izraelben számtalan holokauszttúlélővel készített interjút a disszertációjához, és felfedezte, hogy néhányan évtizedekkel a háború után is áldozatszerepben tartották magukat, mások azonban fejlődésnek indultak, és hozzá hasonlóan egy új élet felépítésén fáradoztak. A túlélőkkel beszélgetve arra jutott, hogy az áldozattudat belülről fakad, és oka nem az elszenvedett sérelem. „A szenvedés elkerülhetetlen és univerzális” – írja Eger.

„A különbség abban áll, ahogyan a szenvedésre reagálunk.”

Mindannyiunknak hatalmunkban áll, hogy úgy döntsünk, többé nem maradunk meg az áldozatszerepben. „Senki más nem tehet minket áldozattá, csak mi magunk”, és „dönthetünk a szabadság mellett.” A szabadsághoz remény kell, ami annak tudatosítása, hogy a szenvedés, bármilyen rettenetes is, átmeneti, másrészt annak a kíváncsisága, hogy meg akarjuk tudni, mi történik, ha majd a rettenetnek vége lesz. 

Megküzdési stratégiák

Eger az érzelmek megélésére biztat; arra, hogy a dühöt, a fájdalmat és a veszteség feletti elkeseredettséget biztonságos körülmények között adjuk ki magunkból, mert ez elengedhetetlen a továbblépéshez. Önmagunk elfogadására, szeretetére tanít, a szembenézésre, a harag megélésre és végül a megbocsátásra, mert ez az egyedüli, ami egy áldozatot szabaddá tehet. Hiszen a harag, amit a másik iránt táplálunk, valójában minket mérgez és tart benne a szenvedésben. A megbocsátás nem a bűnösök felmentése és a bűnök eltagadása, hanem eszköz a gyógyulás érdekében, ajándék, amelyet magunknak adhatunk. „A megbocsátás nem arra való, hogy megváltoztassa a múltat. Hanem hogy felszabadítsa a jövőt.”

Módszere használható baleset, válás, haláleset feldolgozásához is, minden olyan helyzetben, amikor korábbi szokásaink, viselkedésmintáink helyett új megküzdési stratégiákat kell kialakítanunk. Ezek a veszteségek lehetőséget kínálnak arra, hogy „átvizsgáljuk a prioritásainkat és új döntéseket hozzunk”, s az adott körülmények között a legjobbat hozzuk ki magunkból.

Önsegítő gyakorlatait, a fókuszáthelyezést és a mentalizációt segítő vizualizációs technikáit Az ajándék –12 életmentő lecke című könyvében foglalta össze, amelyben odáig ment, hogy mindazt a szenvedést, amit megélt, képes volt ajándéknak tekinteni; olyan lehetőségnek, ami által azzá az emberré tudott válni, akinek lennie kellett.

Nagyhatású beszédeket tartott világszerte, és mindig kiemelte: nem azért beszél a szenvedéseiről, hogy mások úgy érezzék, ahhoz képest szégyellnivaló csekélység bármi más, amin képtelenek túljutni. Épp ellenkezőleg. Abban bízott, ha az emberek megértik, hogy

Edith Eva Eger nemcsak túlélte a szülei elvesztését, az éhezést, a mocskot és a rengeteg, borzalmasnál borzalmasabb halál terhét, amit Auschwitzban látott,

hanem képes derűvel előre tekinteni, szeretni és segíteni másokat a szenvedésben, akkor bárki képes megtenni ugyanezt. Mindannyiunkkal történnek rossz dolgok, ezt nem tudjuk elkerülni, de az, hogy beleragadunk-e a fájdalomba, vagy képesek vagyunk romjainkból újabb és újabb palotákat emelni, az maga a döntés.   

Amíg bírta, Edith minden előadását ugyanúgy fejezte be, ahogyan a Mengele előtti táncát kezdte: egy látványos balettmozdulattal, a grand battement-nal. Égbe emelt lába győzedelmes kiáltással ért fel: sikerült, élek, itt vagyok, nem győztetek le! Példája, tanításai és a személyiségéből eredő derű emléke örökre velünk marad.