Újabb arculcsapás tanúi vagyunk: a kormány, amelyik nem állt ki a XXI. század egyik legnagyobb agressziójának áldozatává vált, és azt megelőzően is végtelen sokat szenvedett ukrán nép mellett, és nem állt ki a hasonlóan sokat szenvedett, évszázados elnyomás alatt meggyötört, népirtás áldozatává vált kaukázusi keresztények, a karabahi örmények mellett sem, most a délszláv háborúban talán legtöbbet szenvedett és leginkább kiszolgáltatott bosnyák nép mellett sem áll ki.
Röviden a tények
1995. júliusában mintegy 8700 boszniai muzulmán férfit és fiút mészároltak le a szerb hadsereg tagjai Ratko Mladić boszniai szerb hadseregparancsnok vezetésével. A cél nem „csak” a muszlim férfiak legyilkolása volt – Mladić korábbi fenyegetését beváltva a népirtás az egész boszniai muzulmán közösség ellen irányult: „A szerb nemzetnek adjuk a várost. Itt az ideje, hogy a török elnyomás után bosszút álljunk ebben a térségben”.
Mindez az ENSZ-békefenntartók asszisztálása mellett történt – a holland Thom Karremans ezredes felügyelete alatt álló “kéksisakosok” még a bázisukra menekült 350 muzulmán férfi életét sem tudták megvédeni. A békefenntartókat úgy vezényelték be a veszélyzónába, hogy nem kapták meg a megfelelő felhatalmazást és az agresszor erőkkel szembeni védekezéshez szükséges fegyvernemeket, így esélyük sem volt megfelelő védelmet nyújtani a hozzájuk menekülni próbáló bosnyákoknak.
Az ENSZ Hágai Nemzetközi Törvényszéke a két, háborús bűncselekményekkel, népirtással vádolt vezetőt, Radovan Karadžićot, a háború idején boszniai szerb elnököt, valamint Ratko Mladićot 2019-ben és 2021-ben másodfokon is jogerősen életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.
Az emléknap kérdése
2024. május 23-án az ENSZ közgyűlése július 11-ét a srebrenicai vérengzés emléknapjává nyilvánította, Magyarország azonban ismét szembement a nemzetközi közösséggel. Szijjártó Péter külügyminiszter már május 15-én bejelentette, hogy Magyarország nem fogja megszavazni a srebrenicai népirtás emléknapjának bevezetéséről szóló ENSZ-határozattervezetet. Ezzel egy platformra kerültünk a putyini Oroszországgal, Észak-Koreával és még néhány olyan állammal, amelyek nem demokratikus alapelveket követnek. 84 ország szavazott a javaslat mellett, 19 ellene, 68 állam tartózkodott – egyetlen más NATO- vagy EU-tagállam sem szavazott az elfogadás ellen, a tartózkodók között is mindössze 3 EU-tagország volt: az oroszbarát irányvonalat követő Szlovákia, az ortodox Görögország és Ciprus. A határozat azonban egyszerű többség alapján érvényes, így az emléknappá nyilvánítás megtörtént.
A szavazás után egy héttel Milorad Dodik – a srebrenicai mészárlás tényét tagadó – boszniai szerb elnök több ezer híve tiltakozott a határozat ellen egy Banja Luka-i találkozón. Néhányan Putyin fotóját lengették, egy molinón pedig felbukkant a háborús bűnökért Hágában életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Ratko Mladić arcképe is.
Ezzel párhuzamosan a Srebrenicai Anyák Egyesülete a Potocariban lévő emlékhelyen egy szégyenfát állított fel, amire a határozat ellen szavazó államok nevét vésik fel – köztük Magyarországét is.
Mi indokolja, hogy megint azon az oldalon állunk, ahol a jogállamiság teljes csorbát szenved, ahol emberek csoportja ellen nyilvánvaló bűnöket követtek el, ahonnan alávaló módon csak magyarázkodás vagy tagadás érkezik a bűntetteket elkövetőktől?
„A magyar kormány azért nem támogatta a július 11-ét a srebrenicai népirtás áldozatainak nemzetközi emléknapjává nyilvánító ENSZ-határozatot, mert az az egész régió számára igen veszélyes ellentéteket éleszthet újra a Nyugat-Balkánon” – mondta Szijjártó Péter külügyminiszter.
Ez az érv azonban nem áll túl erős lábakon, mivel egyrészt 2015-ben Magyarország is megszavazta azt az ENSZ-határozatot, amely népirtásnak minősítette a srebrenicai mészárlást (akkor csak Oroszország szavazott ellene), másrészt a kilencvenes évek másik genocídiumának, a ruandai népirtásnak is megvan a saját emléknapja (április 7.), tehát jogos az igény ugyanerre a bosnyákok részéről is. A német–ruandai kezdeményezésre készült ENSZ-határozattervezet szövege egyetlen pontban sem említi a szerbeket, így nem is ítéli el és nem is bélyegzi meg a szerb népet kollektív bűnösként. A magyar kormány részéről így talán elég lett volna egy egyszerű tartózkodás is a szavazás során – ahogyan azt Szlovákia is tette –, de a nemmel való voks kérdéseket vet fel és találgatásokra ad okot.
A háttér
Azt mindenképpen látni kell, hogy ha az 1995-ös daytoni megállapodásnak köszönhetően létrejött államszövetségből – nem minden előjel nélkül – kiválik a boszniai Szerb Köztársaság, az könnyen a szétesés szélére sodorja és destabilizálja a térséget.
Mégis, miféle indok, érdek állhat a magyar döntés háttérben?
Az Orbán-kormány egy nagy dobra nem vert (sem az MTI hírei közt, sem a miniszterelnök Facebook-oldalán nem szereplő) „üzleti út” alkalmával – jól értesült források szerint – mintegy 100 millió eurós támogatásról állapodott meg Dodikékkal 2021 novemberében. A megállapodás részeként az említett nagyságrendű összeget vissza nem térítendő forrás formájában gazdaságfejlesztési célokra költheti a boszniai szerb vezetés.
Ezt követően a magyar adófizetők pénzéből további 110 millió euróval támogatták meg Bosznia egyik felét, a bosznia Szerb Köztársaságot, amit egy rendkívül kedvezményes hitel formájában, az Eximbankon keresztül juttatnak el Dodikékhoz. Ezzel sikerült megmenteni a szerb politikust attól, hogy országa csődbe menjen. A hivatalos indoklás szerint a korábban Németország által finanszírozni kívánt, de azóta büntető céllal visszavont források helyét venné át a magyar támogatás.
Cserébe a boszniai Szerb Köztársaság, Szerbia és Magyarország „energetikai szolidaritási közösségbe” állna össze, melynek keretében Dodikék áramot adnának el Magyarországnak és Szerbiának, cserébe kőolajszármazékokhoz jutnának. Az ügylettel összefüggésben szembetűnő a transzparencia hiánya, és lezajlott egy korrupciógyanús privatizáció is.
Mindeközben az sem világos, hogy kivel szemben kívánna a magyar kormány az „EU-n kívüli másfél ország” vezetőivel közösen fellépni, miközben gyakran őket hármukat emlegetik Vlagyimir Putyin orosz elnök legelkötelezettebb szövetségeseiként egész Európában.
Az üzleti érdek felülír mindent? Mindenfajta morális szempontot?
„Azeri minta”
Ez történt a hegyi-karabahi válság kapcsán is. A 2023-as offenzíva a nem sokkal korábbi, 2020-as háború folytatása volt Azerbajdzsán és az Örményország által támogatott Hegyi-Karabah Köztársaság között. Az egynapos, azeri győzelemmel véget érő hadműveletet Azerbajdzsán hivatalosan terrorizmusellenes akciónak nevezte, az Európai Unió azonban közös nyilatkozatban ítélte volna el az agresszió miatt az azeri vezetést, és állt volna ki az örmény nép önrendelkezési joga mellett. Magyarország azonban ekkor is másképp foglalt állást: a többi tagállammal ellentétben nem támogatta a kollektív nyilatkozatot, így nem születhetett meg az EU közös állásfoglalása.
Vajon itt is az üzleti érdek (ld. az azeri tenger alatti kőolaj vezeték terve) írhatott felül mindent? A morális szempontok figyelmen kívül hagyása lehetetlenítette el egy mérhetetlenül sokat szenvedett nép elleni újabb agresszió elítélését?
Most ugyanez ismétlődik a srebrenicai népirtással kapcsolatban, és ehhez adja nevét Magyarország, az a szabadságszerető nép, amely mindig is kiállt a népek önrendelkezési joga mellett, és harcolt a sajátjáért másokkal szemben?
Szilágyi Zsolt
