„Egy hiteles ember” – olvasson bele a Beer Miklós nyugalmazott püspökkel készített interjúkötetbe!

Egy hiteles ember címmel interjúkötet készült Beer Miklósról. A Joshua Könyvek kiadónál megjelent mű alapja az a beszélgetésfolyam, amelyet László Ágnes újságíró folytatott a nyugalmazott váci püspökkel. A kötetben szó esik a családról, a pályafutásról, a szegények iránti elkötelezettségről, egyházi, társadalmi és politikai kérdésekről. Az alábbiakban Beer Miklós, a szerző és a kiadó engedélyével részletet közlünk a könyvből.

– Milyen érzéssel töltötte el és tölti el, hogy II. János Pál pápa nevezte ki püspökké, majd megyéspüspökké?

– II. János Pál pápa nagyon nagy hatással volt rám. A lengyel–magyar barátság révén nagyon odafigyeltem rá. Nagyon tetszett, hogy síelni járt, részt vett az ifjúsági programokban, és amikor 1978-ban pápa lett, még fiatal volt, és a közvetlensége, a munkabírása, ahogyan járta a világot és mindenkivel találkozott, nagyon lelkesített. Csodáltam, tiszteltem, és a körlevelei is nagy hatással voltak rám. Tíz évvel később már személyesen is találkozhattunk.

1988-ban, amikor Ausztriában járt és közel a magyar határhoz misézett, gondoltunk arra, hogy talán Magyarországra is eljön. És 1991-ben tényleg eljött. Óriási esemény volt. Nagyon készültünk arra, hogy találkozhatunk vele. Az első, esztergomi találkozásunk nagyon kedves személyes élményem maradt. A bazilika előtt szabadtéri misét tartott óriási hallgatóság előtt, és mi papok ott ültünk félkörívben, húsz-huszonöt méterre tőle.

S volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy csak rám néz.

Később mások is elmesélték, hogy nekik is volt ilyen élményük. A személyiségének volt ilyen varázsa.

A második látogatásakor, 1996-ban, Győrbe jött, majd Pannonhalmára, Apor Vilmos boldoggá avatására, ahol csak messziről láthattam. Az igazán nagy megbecsülés 2000-ben ért, amikor Ő nevezett ki püspöknek. Az apostoli nuncius, a vatikáni nagykövet személyesen adta át a pápa kinevező okmányát Budapesten. Majd 2000. október 9-én személyesen is találkozhattam II. János Pállal Rómában. Magyar zarándoklatot szerveztek Rómába a jubileumi év kapcsán. Különleges megtiszteltetésben volt részünk, mert aznap, mi, magyarok kaptuk meg a Szent Péter-bazilikát. Arra az időre leállították az idegenforgalmat, és csak mi voltunk ott két órán keresztül. Majd a mise végére bekísérték a pápát, aki már akkor is elég beteges volt, de mi püspökök odamehettünk hozzá, köszönteni Őt.

2001-ben is, amikor a magyar püspöki karral hivatalos látogatáson jártunk nála, meghívott bennünket ebédre, és egy asztalnál ülhettem vele, ami egészen hihetetlen volt, majd az egyik reggel, a kis kápolnájában részt vehettünk a miséjén. 2001 júniusában még volt egy püspöki továbbképzés Rómában, és akkor az új püspökökkel, akik a világ minden részéből érkeztek, együtt mentünk hozzá audienciára. A nagy megtiszteltetés tehát 2003-ban ért, amikor kinevezett váci megyés püspöknek. Ezek felejthetetlen emlékek.

Mindig emlegetem, hogy az a tekintet, amit akkor közelről láttam az első találkozásunkkor, az nekem Krisztus tekintete volt. Akkor értettem meg:

az lenne a dolgunk, hogy olyan legyen az életünk, hogy tényleg Krisztus arcát tudjuk tükrözni.

Nagy tisztelője voltam és lelkesedtem a megnyilatkozásaiért. II. János Pál pápa közvetlensége nagyon sok embert elbűvölt. A tartása mindenkiből tiszteletet váltott ki, a közvetlensége pedig emberséget sugallt.

Utoljára 2003 nyarán találkoztam vele Szlovákiában, Rozsnyón, amikor már nagyon beteg volt. Egészen közel ülhettem hozzá, és közvetlen közelről láttam, hogy a Parkinson-kór már nagyon eluralkodott rajta, de láttam azt az akaraterőt is, ami benne volt. Majd 2005-ben, húsvétkor, a televízióban láttam, hogy betegen, a szobájából nézte a colosseumi keresztutat, és az utolsó üzenete az volt: „Ne féljetek!” Április 2-án halt meg, ugyanazon a napon, mint Apor Vilmos püspök. Nagyon mély nyomot hagyott bennem, hogy Ő, akit egészséges, kisportolt emberként ismertünk, öreg roncsként is jelen volt. Tiszteletre méltó, ahogyan felvállalta az emberi gyöngeségét, a betegsége, az elesettsége fájdalmas látványát.

– II. János Pál pápát XVI. Benedek pápa követte a Vatikánban, akinek a személyisége nagyon eltért az elődjétől. Ő milyen hatással volt Önre?

– Joseph Aloisius Ratzinger, német teológus papról már korábban is lehetett tudni, hogy nagyon okos, tudós ember, és nem volt nagy meglepetés, hogy őt választották meg pápának. Tudtuk, hogy jó barátságban állt Karol Wojtyłával, azaz II. János Pállal.

Már az első körlevelei nagy hatással voltak rám. Okosan, világosan, tisztán fogalmazott a keresztény reményről, arról, hogy a reménységben vagyunk megváltva, és ez nekem nagyon sokat jelentett. Aztán az egyik körlevelében írta, hogy a hiteles egyházban egységben van a tanítás, a liturgia és a szeretetszolgálat. Ez az üzenete is kapaszkodót adott nekem. Végre valaki a helyére tette, hogy egyensúly van a Biblia öröksége, és az imádság-liturgia, valamint a szolidaritás, vagyis a testvéri szeretet között. Ettől lesz hiteles az egyházunk. Nagyon fontosnak tartom a názáreti Jézusról írt háromkötetes munkáját, és feltűnt, hogy a protestánsok is mennyire felfigyeltek rá. Nagyon szép, világos összefoglalása annak, hogy nekünk, keresztényeknek mit jelent Jézus Krisztus személye.

Meglepett a lemondása, de máig is azt mondom, hogy ez még inkább kivívta a tiszteletemet, mert ehhez bátorság kellett, és ő megtette. Ezzel jelezte, hogy már nincs ereje levezényelni a belső reformokat, és tényleg nagyon sajnáltam, hogy az ő idejében kerültek elő azok a botrányos dolgok, mint a vatikáni pénzügyi manipulációk és a pedofil botrány. Köztudottá vált az is, hogy sokat szenvedett, küszködött az ultrakonzervatívokkal, a lefebvristákkal, akik még mindig ragaszkodnak a latin nyelvű szertartásokhoz, és elutasítják a vallásközi párbeszédet.

2007-ben, a következő hivatalos látogatásunkkor vele is találkoztunk, és akkor tetten érhető volt, hogy egészen más személyiség, mint II. János Pál. Nem tudott feloldódni, látszott rajta, hogy a könyvei közé vágyik, mégis nagyon tisztelem őt. Most láttam A két pápa című kiváló filmet, amely nagyon jól rávilágít arra, hogy mindnyájan a saját egyéniségünket hordozzuk. Ő nem tudott más lenni. Tudós ember volt, aki szerintem a hivatalos találkozások, programok után alig várta, hogy bemenjen a szobájába a könyvei közé. Egyszer találkoztam vele egy hivatalos látogatáson, kedvesen fogadott, hellyel kínált, majd meg kellett neki mutatnom a térképen, hogy hol van Magyarországon a váci egyházmegye, de az volt az érzésem, hogy nem tudott ott lenni teljes figyelemmel a protokollhelyzetekben. Mégis nagyon tisztelem őt. Az írásai viszont még nagyobb hatással voltak rám, mint II. János Páléi. Egészen odavoltam a 2007 novemberében kiadott „Spe salvi” körlevelétől, amelyben a keresztény reményről írt. Amióta az eszemet tudom, ilyen bölcsen nem beszélt még senki a krisztusi feltámadásról, a feltámadás reménységéről, a szeretet és az igazság együttes megnyilvánulásáról.

Egyetlen pápa körlevelét sem bújtam úgy, mint az övét, mert annyira világos és egyértelmű volt. Világos fejű tudósként ismertem meg, akinek a karizmája nem a közszereplésben mutatkozott meg. Genetikailag magával hozta a német emberek stílusát, és azzal is naggyá vált, hogy le tudott mondani a pápaságról. A filmből is kiderül, hogy bármennyire is másképpen gondolkodott, mint Jorge Mario Bergoglio, az biztos, hogy ő hívta Rómába, mert a lemondásának az lehetett a feltétele, hogy tudja, kinek adja át a székét, és ez zseniális volt. Ma is nagy tisztelettel gondolok rá.

­– Azután megérkezett Ferenc pápa, és úgy érzem, őt az első pillanattól kezdve a szívébe fogadta.

– Jól látja. Nekem ő nagyon sokat jelent. Olyanokat mond, amiket én is gondolok, és mondok. Wim Wenders Ferenc pápa – Egy hiteles ember című filmje is nagy hatással volt rám, mert Ferenc pápa tényleg olyan, amilyennek a film bemutatja Őt. Hihetetlen, hogy milyen természetes őszinteséggel beszél mindenről. Ezen a téren túltesz II. János Pálon is. Gátlások nélkül vegyül el az emberek között, és a megnyilatkozásai azt mutatják: tényleg érti a jézusi örökséget, meg az egyház reformjának a szükségességét.

Először Krakkóban, az Ifjúsági Világtalálkozón találkoztam vele, majd 2017-ben, a hivatalos látogatásunkkor. Fényképek tanúsítják, hogy milyen természetesen viselkedik a vendégeivel, kimondja, hogy örül nekünk, és másfél órán át beszélget velünk. Ezért is bánt, hogy ennyire nem értik őt az egyházon belül. Az ő idejében került előtérbe a világ két drámai problémája, az ökológiai válság és a népvándorlás. Mindenkit felszólít, hogy tessék megkeresni a megoldást. Ez a világ összes országának a közös ügye. Őt hallgatva el tudom képzelni azt is, hogy óriási összefogással – valamilyen Marshall-tervvel – a veszélyeztetett területekre lehetne vinni a víztisztító berendezéseket, a mezőgazdasági technológiát, az ipart. Meg lehetne csinálni. De mivel minket ez nem érdekel, semmivel sem visz közelebb a megoldáshoz.

Sőt azt lehet hallani, hogy tulajdonképpen még csak most kezdődik a népvándorlás. A föld lakossága több mint nyolcmilliárd, és ez már felfoghatatlan. De az érzéketlenségünk is az emberi nyomorúságra. Belegondolni is szörnyű, hogy mit élhetnek át azok a szerencsétlenek, akik hónapok vagy évek óta menekülttáborokban élnek. Összezárva, három-négyszeres túlterheltséggel. Főleg asszonyok és gyerekek. Az életerős fiatalok elindulnak, de az asszonyok a gyerekekkel nem mernek kockáztatni. Mi lesz velük? Visszatoloncolják őket? Hova? Ahonnan elmenekültek, ahol nincsenek meg a biztonságos élethez a feltételek? Mi meg azt mondjuk, nekünk ők nem kellenek. Mi lesz velük?

Végignézve ezt a pápai névsort, az eltelt ötven évet, nagyon sok küzdelmen mentünk és megyünk keresztül.